Az árkádok alatt (Kosztolányi Dezső)
szerző: Kosztolányi Dezső
Újra megérkeztem hozzátok, ti komor oszlopok, ti nyugalmat lehelő római bolthajtások, ti végtelenbe nyúló, hideg, sötét csarnokok. Sokáig nézlek benneteket, s a lelkem is oly sötét, nyugodt lesz, mint ti vagytok. A márványcsarnokokon átsuhanó fagyos lehelet újra reáfuvall homlokomra, lassan-lassan kijózanulok az élet kába lázából, s égő szemeimben is felszikkad az utolsó könnycsepp, melyet a küzdés vad tülekedésében sajtolt ki belőlem a fájdalom.
Mily gyönyörű a lét itten; itt minden nyugalmas és kihalt; csak a lépteim visszhangoznak elhalón, amint a csarnok kövein ide s tova járkálok, egyébként csend van. Távolban a szerelmes, csókos nyári éjjel száll le a partokra, s a szökőkutak holdfényes vize gyémántport szór a kékes derengésbe. Előttem a dicsőség zordon nagyjai kős ércmezben egykedvűen virrasztják a végtelenség hosszú éjjelét. Zordon homlokukra a holdfény fon ezüst koszorút.
Nagyon elfáradtam az egyhangú napi munkától, s leülök egy szobortalapzatra. Reátok függeszteni a szemeimet, szerelmes, gyönyörű szobraim, miket oly sokszor néztem, mikor átmentem télen a csarnokon. Akkor hózivatar rázta meg az egész épületet, s süvöltött a kéményekbe tévedt szél, az üvegtányérokon táncoltak a gázlángok, de akkor is ilyenek voltatok, ti komor, mosolygó, élő kövek. Akkor is ilyen meredten néztetek reám. S akkor is így irigyeltelek benneteket...
Most is félve közelítek csak hozzátok, én, a halott, tihozzátok, akik örökké éltek; suhanva lépek szoborállványotok mellett, éjjel jövök, mint a kísértetek mihozzánk, a föld gőgös lakóihoz.
Azelőtt, mikor még zárva volt előttem a nagy titkok könyve, hivalkodva csaptam pihegő, szeles mellemre, s mosolyogva kérdeztem, ki hatalmasabb nálam. Van-e nagyobb jó az életnél, van-e hatalmasabb annál, ami van? Hivalkodva kiáltottam, hogy a szemünk, a kezünk, a fülünk födi fel a nagy talányokat, s nem hittem a kísértetekben. Nincs lélek, nincs nem-látható, erősgettem. De most más idő jött reám. Meglátogatott az a gondolat, mely a legnagyobbakat háborgatta az ihlet, a szellemkéj önkívületében. Mindent a talányosság fátyolán át nézek, s remegve kérdem, álmaim-e a valók vagy ez az álommá foszló megingó, ködlő valóság. Ismétlődött az én metamorfózisomban az, amit lépten-nyomon észlelünk a gondolkozás történetében. Mert csodálatosak vagyunk mi mindnyájan, kik gondolkozunk s a nagy valóság titkait kutatjuk. A büszke ember már a bölcselkedés ábécéskönyvében megtagadta a látható valóságot, s a nem-létezőt ismerte csak el. Később sok századnak kellett elmúlnia, míg egy másik iskola ki tudta mutatni, hogy a durva göröngy is van, s nemcsak az, amit mi nem látunk. A nem-látható azonban mindég volt.
Ez a gondolat járja által minden agysejtemet, s e pillanatban megráz, megfagyasztja a véremet, úgyhogy a forró nyári éjszakában fázni kezdek. A szobrok közönyösen bámulnak reám. Az emléktáblákon két dátum van, a születésé és az a másik...
A csend irtóztató, szinte hallom zúgni a fülemben. Künn egészen megszűnt az élet zaja.
Milyen világosan látszik most előttem az élet! Mily tartalmatlan, kába bukdácsolás minden dicső cselekmény, minden hatalmas harc. Kigyullad az arcunk, szívünk, fogcsikorgatva küzdünk, gyűlölködünk, és jön az a másik dátum. Akkor aztán vége mindennek. Akkor megsemmisül a világ, melyet fejünkben hordtunk. Eltűnnek az erdők, a patakok, az ismerős arcok, a gondolatok, az érzelmek, s az arcunk kővé dermed. Esetleg kapunk egy emlékkövet, ahova felvésik azt a két évszámot, s az erdők tovább zöldellnek, a patakok és tengerek tovább zúgnak, a könnyes arcok redői újra kisimulnak, új eszmék forronganak: utolsó gondolatunkban is csalódunk. Minden úgy lesz, mint ahogy előbb volt. A halál pillanatában mindnyájan azt hisszük, amit Ibsen drámai hőse, ki halottas ágyánál álló hőseit szólongatja, hogy ne menjenek el szemei elől. Azt gondolta, hogy elhagyták őt - pedig csak látóereje veszett el. Az elmúlás pusztító közeledésére azt hitte, hogy a világgömb távozott el tőle - pedig csak ő ment el innen.
Megrémülök ezen gondolatomtól, s alig merem kifejteni magam előtt is. Megakad a nyelvemen a szó: csakugyan így van ez? Honnan jöttem ide, miért és hová megyek? Ez az utolsó kérdés az, amely éjjel-nappal marcangol. Farkasverembe dobtak, feneketlen kút mélyére vetettek, honnan nem menekülhetek ki; a legnagyobb rettenet elől nem bújhatok el. Bezárkózhatom egy várba, szolgámmá tehetem az egész világot, hogy lessék leheletemet, virrasszák álmomat, de egy napon a szív szivattyúja, mely éjjel-nappal hajtotta a vér tüzes folyamát, megáll, s én üveges szemekkel bámulok az üres levegőbe. És kialszik a nap. És nem követ senki se, oda mindnyájan magunk megyünk.
A földi határon túl nincs mit keresnünk, mindenünk ez életben van. Ebben az életben. Ez értéktelenben, e semmisben, e tökéletlenben, hol a vágyak kínpadjára feszítve jajgatunk, kacagunk, s a szenvedélyek rabláncain szilaj táncot ropunk. A halott oroszlánról és a füle körül döngő légyről szóló régi mese azonban igaz. A picinyke légy az úr.
De nem, még sincs igazam. Az oroszlán mindég nagyobb, mint egy dünnyögő féreg. Ennek a létnek nincs semmi értéke. Van nekünk egy más hazánk.
Végigtekintek a holdfényben csillogó szoborsoron. A sok érctömb közül kiemelkedik a nagy orrú görög mosolygó ércmása, a nyájas Platón szobra, reátekintek, s pironkodva gondolok előbbi kétségeimre. Vajon nem élnek-e az ő ideái mostan is, nem mozgatják-e e pillanatban is gondolkodóképességemet, nem költözött-e egy szemerje belém, nem fejlődik-e velem éjjel-nappal, mint élő test? S nem érkezett-e ő révbe, az ideák honába?
Úgy van, a mi életünk nem olyan vigasztalan utazás. A sír felé megyünk, de nem sorvadunk halálra, hanem megérünk reá. Itt mi örökkön változunk. Testünk az ellentétes erők irtózatos harctere. Ha a mellemre szorítom a kezemet, szenvedélyes, kétségbeejtő küzdelmet érzek ott benn. A szív mint egy görcsösen összeszorított ököl, dühösen küszködik az életért. Az agyvelő nyugtalanul hullámzik, a tüdők folytonosan kapkodnak a levegőért. Ezen jelenségek összetalálkozása alkotja az én testemet. Minden pillanatban változom. Egy-egy gondolatom, egy-egy cselekvésem egész mássá alakít át, mint voltam az előző pillanatban. Az étel elálmosít, a bor jókedvre hangol. Nyugtalanul működő erőviharok bősz civódása az, amit mi nagyzolva én-nek nevezünk. Egy élő, az elmúlás ellen tiltakozó forró hús vagyok, mely kihűl, kimondott hang, mely elhal, lobogó láng, mely elalszik. Az ily lét elvesztéséért nem kell könnyeznünk.
Mily boldogok vagytok ti, zordon bölcsek, kik már szoborruhában nézhetitek az élet nevetséges táncát. Ti elvégeztétek feladatotokat, szoborba öntötték az életeteket. Minden gondolatotok összpontosul egy érctömbben. Ott van Platón, ott van Hume, ott van Schopenhauer, ott az örök Shakespeare. Most már nem változnak, nem könnyeznek, nem mosolyognak; meghaltak, bejutottak az örök élet komor tárcsarnokába, s onnan méltóságos mosolygással nézik a szoborállványok alatt folyó tülekedést. De nemcsak ők boldogok. Minden halott él, velök együtt. A halál merevsége szoborrá formál minden halandót, betetőzi az életet, s mi éppen azáltal látjuk az élet eszméjét. Míg élnek a mi kedveseink, magunk sem ismerjük őket. Ma barna a hajok, pár évre megőszülnek, vonásaik eltorzulnak, hátuk meggörbül, erük megvastagszik, egy jelenségcsoport változik pusztán előttünk. De az emlékök mindég egész, örök, megváltozatlan. Azon nem ejt csorbát az idő. Az örökké van, mert volt. Meghalt, mondjátok ti. Megszületett az örökkévalóság számára - kiáltok én. Most már nincs elmúlás előttem. A sír szája az örök élet diadalkapujává változik, s nem érezek félelmet, csak kimondhatatlan vágyódást ama csendes partok felé.
A csarnok egészen elsötétült már. A hold tarjagos fellegek mögé rejtette ezüst arcát. Az éjszaka fülledt és szomorú volt, mintha minden hang és szív megsemmisült volna, s az egész világ egy végtelen szürkeségbe, egy hangtalan, kietlen csendbe halt volna el. És ekkor én hittel, végtelenül nyugodtan lehajtottam a fejemet egy szoboralapzat márványpárnáira, mint az, aki a hosszú napi törődés után álmot, mély, nyugasztó, csendes álmot vár.