Az álomfejtők
| Az álomfejtők szerző: Krúdy Gyula |
Az est leszállott, és az álomfejtők tanyáján a tűz körül hárman üldögéltek: három álomfejtő.
Persze hogy nem tegnap, sem tegnapelőtt volt az, amikor az álomfejtők a tanyájukon üldögéltek, hanem sokkal régebben. Egy furcsa és fekete ház volt a tanya lenn a budai vár alatt, és ha éjszaka valaki a ház környékére vetődött, citerapengést hallott a házból. Természetesen nem emberi kéz pengette a citerát, hanem a kísértet. Majd félig elfojtott, halk női dallam hallatszott, de csak olyanformán, mint amikor a szél elkapdossa az erdőn a rigófüttyöt. Egy foszlány, egy sóhajtás valamely dalból, amelyhez a citera csendesen pendítette a muzsikát. Rendes és békés embernek nem volt tanácsos e dalra hallgatózni, mert körülbelül megbetegedett tőle, vagy holdas lett, vagy szomorú lett; olyan szomorú, mint azok az emberek, akik már semmi egyebek, mint szomorúak. A dalt csupán azoknak volt tanácsos meglesni a ház körül, akiknek már úgyis mindegy volt az, hogy holdasok lesznek-e, vagy szomorúak lesznek-e? Kóborlók, koldusok és országúti szemétnépek, ha Buda felé jártak, szállásukat mindig az álomfejtők tanyája mellett ütötték fel. A medvetáncoltatók is itt heveredtek le nagy, fekete állataikkal, és az éj csendjében a medvék felemelték a fejüket a citerahangra, és egyet-egyet mordultak, de nem szomorúan, hanem csak úgy, mint mikor gereblyével vakargatják bozontos hátukat. A koldusok elnyújtották béna tagjaikat, és a sehonnai kóborlók arra gondoltak, hogy családot fognak alapítani. A telihold lágyan lépegetett a budai hegyek fölött, és lenn a nagy Dunán a csillagocskák ábrándozva ringatóztak a puha habokban.
És mikor másnap a medvések, a koldusok és a kóborlók továbbmentek, hosszú ideig, sokáig álmodtak finoman a bokrok alatt, mint talán a grófok se különben.
Az est, amikor leszállott, az álomfejtők mindig összeültek a rőzse lángja mellett, és míg a lobogó lángok mindenféle furcsaságokat vetettek a falakra, ők csendesen beszélgettek a dolgaikról.
A legtöbb elbeszélnivalója az öregembernek volt, akit messzi országokba is elhívtak álmokat fejteni. Ő csak a királyok és más nagyurak álmaival foglalkozott már, mert igen öreg volt, és talán már nem is tudta volna egy pórleány álmát megfejteni. A zarándokköntösén, amely tiszta fekete volt, három aranynapocska volt hímezve a melle táján. Erről a három aranynapocskáról mindenfelé megismerték a híres budai álomfejtőt, és még a rablók sem bántották soha.
Akkor éppen a lengyel földről tért haza, és már otthon várta a páduai herceg pecsétes levele.
- Az a Szaniszló meg fog halni nemsokára - mesélgette a tűz mellett -, mert már tavaly sem tetszett nekem az, hogy állandóan vörös kutyákat és kitárt kapukat lát álmában. A hét vörös kutya elviszi a leghatalmasabb királyt is, Szaniszló pedig már kilenc kutyát is látott a nevenapján. De az is meglehet, hogy sokat ivott... A lengyel italok nemesek, és úgy rágják az ember belsőségét, mint a kutyák. Mondtam is neki, hogy hagyjon fel a kutyás álmokkal. No... Telezabálja magát minden este, akkor aztán jöhet az álomfejtő. Az ördög vigye el ezeket a korhely nagyurakat. Tíz esztendeje nem került elibém egy derék, becsületes álom. Csupán olyan, amely az ételtől vagy az italtól származik. Mindössze annyit tudtam eligazítani, hogy Szaniszlóval álmodjon egy odavaló asszonyság, akibe a király már régóta szerelmes. Az asszonyság megálmodta azt, amit ilyenkor már szokás és másnap Szaniszló utamra bocsátott. Rendbe jött a dolog. Hát ti merre jártatok?
A feketeszakállú és mélyhangú álomfejtő, aki az öregember jobb oldalán ült, így szólott:
- Én sehol sem voltam azóta, mert valakinek itthon is kellett maradni a háznál. Három budai kisasszony lett azóta mátkás, hogy elmentél hazulról, mind a három itt járt az álmával.
- Vízzel álmodtak? - dörmögte az öreg.
- Úgy van, nagy vízzel - felelt a feketeszakállú. - A három zsák liszt ott is van már a kamarában. Más dolog nem is volt azóta. Az ember megunja az életét, mint a kutya, ezekkel az egyforma álmokkal. Itt Budán nem álmodnak mással a lányok, mint vízzel. Csaknem elszöktem már a háztól unalmamban.
- Hát te, Miklós? - fordult most a harmadik álomfejtőhöz az öregember, aki balfelől ült és bársonykabátja volt. Fiatal, nagyszemű és sápadtképű legény volt, aki hosszú sarkantyús lábait messzire elnyújtotta és hallgatva nézett a tűzre.
- Hát te? - ismételte meg a feketeszakállú az öreg kérdését.
A hosszú legény vállat vont és lassú, halkított hangon kezdett beszélni, mintha nem is azokhoz szólana, akik mellette ülnek:
- Én csak úgy jártam-jártam, mint mindig szoktam. Elmentem Nagyszombatba, elmentem Veszprémbe, és a vásáron bolondítottam a parasztokat a tarka ruhámmal meg a süvegemmel. Megfejtettem mindenféle álmokat, már amilyen álmai a parasztnak szoktak lenni. Terem-e a szőlő, megellik-e a tehén, hol vannak elásva kincsek a földbe, és lesz-e háború ebben az esztendőben? Egy agyafúrt paraszt azt álmodta, hogy földesúr lett belőle. Hát azt lehúzattam az uraság hajdújával. Így múlt az időm.
- Nono - morgott az öregember -, a keresvényen nem látszik, hogy valami nagyon igyekeztél volna.
A bársonykabátos legyintett.
- Szegény a paraszt, legfeljebb a szemét lehet már csak elcsalni tőle.
- Valami gyűrűt is látok a többi között, egy velencei gyűrűt a rubinkővel. Hát az honnan került?
A fiatal álomfejtő hátrahajtotta a fejét, amelyet hosszú, fekete haj körített, és a szemét lecsukta.
- Azt egy olyan álomért kaptam, amit nem tudtam megfejteni.
Az öregember és a feketeszakállú csendesen kezdtek el nevetni.
- Ugyan miféle álom lehet az?
A bársonyruhás hosszú, fehér kezét az arcára tapasztotta, és olyan furcsán, csendesen beszélt, hogy a másik kettőnek ugyancsak kellett figyelni, hogy megérthessék.
- Egy asszony azt álmodta, hogy csúnya-csúnya ura volt. És három gyereke. És nagyon boldogtalan volt, mert sem az urát, sem az urától való gyerekeket nem szerette, senkit sem szeretett sokáig, talán tíz esztendeig, és már hervadozni kezdett, szomorkodni kezdett, és hallgatni kezdett, mint a nyár végi délután az erdőn. És álmában mindig sírdogált, de csak csendesen, hogy senki meg ne hallja, hogy senki meg ne tudja az ő bánatát. Így álmodta.
És azt álmodta magáról, hogy a tükörben látja fekete haját és tündöklő szemét és arcát, amely már csak gyöngén piroslott, mint a falevél kora ősszel. És így szólott - persze álmában -, így szólott sóhajtva:
- Hát már sohasem fogok én senkit szerethetni, senkit megölelhetni, senkit édes gyönyörűségemnek nevezhetni?...
Erre úgy megijedt maga is, hogy felébredt hirtelen a félelemtől, de mert észrevette, hogy csak álmodik, hát elhatározta, hogy tovább vétkezik álmában. A gyóntatójával majd csak eligazítja valahogyan a dolgot...
Erősen leszorította a szemét, a két meztelen karjával pedig átölelte a fejét, de már nyomban azt gondolta, hogy valaki másnak öleli a fejét, aki majd az álomban csak későbben fog előjönni; akit még nem látott, de már érzett jönni, közeledni szendergésében.
- Vizet nem látott-e? - kérdezte a feketeszakállú.
- Nem... Eleinte semmit sem látott, csak valami olyanféle csendes zúgást hallott, mint ahogyan a Bakony zúg szélmentes délutánon. A zúgás nagyon jólesett neki, és még a száját is kinyitotta, hogy azzal is hallhassa az édes zúgást, a két karjával pedig még erősebben ölelte át a fejét, pedig akkor már aludt és álmodott. És egészen közel az arcához, az arca mellett két nagy, meleg emberszemet látott feltűnni. Két nagy szemet, amely mintha mindig-mindig közelebb jött volna, pedig már olyan közel volt, hogy az arcán, a vállán érezte lágy melegségét, és erre nyomban azt is érezte, hogy egy másik fejet ölel már, nem a saját fejét. Egy puha hajú, nagyon kedves fejet, amely úgy odasimult hozzá, hogy szinte az egész testében érezte... És sok-sok idő múlt el így. A két nagy szem nézett, az arc melegített, és ő szorította a fejet, mert most már többé sohasem akart felébredni.
Az öreg megpiszkálta a tüzet:
- Fiatal koromban sokszor hallottam ilyesféle álmokat az asszonyoktól. Azt jelenti, hogy nemsokára gyerek lesz a háznál.
- Vizet még mindig nem látott? - kérdezte a feketeszakállú.
- Semmit sem látott, csak a két nagy szemet. A két barnát. De mintha a puha feketeségben - amelyet látott - valami lassan mozgolódni kezdett volna, és hirtelen két vérbe borult, vörös szem bukkant fel. Majd mint apró lámpácskák gyulladnak ki a sötétben, hat másik, kisebb szem is mutatkozni kezdett. Barna és kék gyermekszemek. A szemecskék aztán csendesen lecsukódtak, kettesével elaludtak; a vérbe borult vörös szempár is távolodni kezdett, és az asszony már örült előre, hogy egyedül marad majd az addig sohasem látott drága barna szemmel, és akkor azt vette észre, hogy a barna szem is eltűnt, és egy csontkoponya fekete szemüregei merednek csupán reá. A két karja hidegedni kezdett, és odvas kriptaszag csapott az arcába... Egyedül maradt, és hangos sírással felébredt.
Ennyi volt az álom, öregapó és Bálint. Most már ti hogy fejtettétek volna meg ezt az álmot?
Az öregapó kegyetlenül káromkodott.
- Adtam volna én annak az asszonynak! Mert kutya asszony álmodik ilyent. A gyermekei meghalnak, a férje is meghal, és végül a szeretője is meghal. Ő pedig élve a sírboltba kerül.
Bálint, a feketeszakállú csillapítólag integetett a kezével.
- Ha víz nem volt benne, nincsen semmi baj. Én azt mondtam volna, hogy fog jönni egy katona délről, akitől óvakodni kell az asszonynak, mert az a balszerencsét tartja felemelt karjában. Vigyázni a messziről jött katonára. És egy ezüstdénárt követeltem volna.
A bársonykabátos a könyökét a térdére támasztotta, a tenyerébe az állát fektette, és a tűzbe nézett.
- Hát hogy fejtetted meg? - kérdezte csendesen az öregember.
- Sehogyan sem - felelt csendesen a sápadt álomfejtő -, mert mielőtt fejteni kezdtem volna az álmot, az a bizonyos asszony megragadta a kezem, és azt mondta csendesen, hogy most már tud ő magától is mindent. Az én két szememet látta álmában...
- Te kutya! - dörcögött nevetve az öreg. - Nekem is mondták valaha... Szép volt-e legalább?
Bálint a nagy tenyerével a társa hátára ütött:
- Víz nélkül is lehet hát szerelem?
A bársonykabátos a tűzbe bámult.
- Azóta pedig én látok álmomban mindig két szemet. Az ő szemeit.
A felzendült Duna felett az éjben a csillagok halkan ringatóztak a vízen, és az álomfejtők tanyája körül a medvék mormogva emelték fel a fejüket. Mert a citerapengés felhangzott az éjszakában.