A lap feldolgozottságának foka

Az álmok visszatérnek

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az álmok visszatérnek
szerző: Krúdy Gyula

       Kedves barátom a montenegrói hegyek közül azt írja, hogy gyermekkori álmait folytatja a vad királyságban: a sápadtarcúak, az indiánok és a Vadölők regényeit, amelyeket Cooper Fenimore könyveiben mindnyájan olvastunk ifjúságunkban. A harcok, amelyeket az amerikai vadnyugat hősei vívtak, most megelevenednek, és előrelépnek a töltényöves Vadölők és törzsfőnökök a gyermekágy mellől, ahol hosszú csövű puskáikra támaszkodtak a kisfiúk álmaiban. A vérszomjas indián asszonyok ismét kést fennek a köszörűkövön, és az inges gyerekek töltögetik a kilőtt fegyvereket.


       Ám gyermekkori olvasmányainkban a hosszú hajú, szilaj indiánokat és őserdőket felváltotta egy csodálatos és közellevő álomvilág, a Jókai törökregényeinek ezeregyéjszakás mezősége, ahol karcsú fehér liliomokként lengenek a mesék szelében ábrándos török leventék, ifjú bégek és merengő szultánok.

       A török hódoltság megszűntével szinte elfelejtjük a bánatos százesztendőket, midőn török parancsolt Budán és Nagyváradon, és Zrínyi gróf kirohant Szigetről.

       A csodálatos Kelet, a lerombolt minaretek és eltűnt szerájok a költők képzeletén át úgy térnek vissza hozzánk, mint csengettyűlépésű tavaszi esőnek futása a jószagú erdő fölött, vagy egy messzi karácsonyi táj, midőn betlehemes juhászok ballagnak a kis falusi templom oldalában.

       Török és magyar vitézek mintha régen összeölelkeztek volna Mohács alatt a szántóföldben, a szerencsétlen napkeleti nemzet szenvedései meglágyítják a legérdesebb határőr szívét. A messzi múltakból csak magyar dicsőség kürtszava rivalg vissza az emlékezetbe, egri nők tüzes szeme fénylik, Mátyás király hódító, középkorias alakja lendületesen lépi át a memória küszöbét, és erdélyi fejedelmek sastollas fövegei sorban elvonulnak a kerítés mögött, amely a jelent a múlttól elválasztja, mint tovaléptető alkonyi lovasok.

       Mintha századokon át azért birkózott volna e két testvérnemzet egymással ─ az úristen szemében tán csak napkeleti mezők hancúrozó fickóinak a játéka volt az egész ─, hogy a küzdelemben és a kardok zengésében acélosodjanak a tunya izmok, férfiasodjanak az egymás után következő nemzedékek, és a háború oly mindennapi kenyere lett töröknek és magyarnak, hogy a végek kapitányai elunván a fáradalmas szakállnövesztést, néha csak egy kis mozgás kedvéért a bőséges ebéd után vitézi tülekedésre mentek a szomszédba; hogy a gyermekek énekeljenek a mezők felett szálló gólyához, és a költők a lúdtoll recsegésében rostélyos ablakú háremek titokzatos énekét hallják.

       Nem haragudott itt senki, mikor vége lett a századokig tartó török-magyar birkózásnak. Kedvére, természete és vágya szerint kiverekedte magát mindenki, szinte jólesett végtére hazafelé is kocogni a százesztendőkig tartó csatából: hogy megnövekedhettek azóta a gyermekek!

       A török nem volt kegyetlen úr a meghódított területen, hisz a prédikátorok akkoriban vagdosták egymás fejéhez a bibliát, és a paraszt békében szántotta a barázdát.

       Midőn Jókai írni kezdte az ő csodálatos, törökös regényeit a másvilágiasan tündöklő szemű keleti hölgyekről, kerecsentollas mohamedán vitézekről, Tepelenti Aliról és a janicsárok végnapjairól; a törökökre már csak úgy emlékeztünk, mint egy régi álomra.

       A Jókai-regények szokatlan varázsának egyik oka az volt, hogy a régi ellenségesség elültével a szíveket telehintette a kisázsiai kertek rózsáival, keleti legendákkal, szultánok és papucskészítő vargák históriáival, amelyekben Sirász fülemiléje énekelt, és háremhölgyek zengtek az Aranyszarv felett.

       Tóth Béla, a feledhetetlen effendi már egy török-szimpátiával meglágyított közvéleménynek írta az irodalmi remekműveket, a török históriákat.

       És gyermekkoromból emlékszem, hogy a Hatvani utcában megmutatták Szűcs Pátrit ─ akkoriban a Hatvani utcában jártak a nevezetes emberek ─, a jogászok vezérét, aki kardot vitt Konstantinápolyba az oroszok ellen küzdő török vezérnek, és vele ment sok nevezetes magyar ifjú, akiket későbbi esztendőkben, mint a török-magyar testvériség megalapozóit, a kardvivő ifjakat emlegettek.

       Szemere Miklós akkor volt tanuló és a küldöttségi utazás óta mind a mai napig leghívebb híve a törököknek, pedig egyik ősapja, a temesvári bánus, eleget kopogtatta buzogányával a kopaszok fejét.

       A török-álmok, a megbocsátás, a rokonszenv, a szeretet keleti testvérünk iránt szinte olyan divat volt Magyarországon, mint a szegény lengyelekkel vérző szimpátiánk.

       Még éltek a negyvenkilencediki apák és anyák, akik az oroszokat bejönni és elmenni látták, bujdosó honvédeket dugdostak a padláson és a pincében, Jókai tüneményszerű regényei és Szevasztopol hosszú ostroma: minden a törökök felé hajlította az ország intelligenciájának rokonszenvét és tiszteletét.

       Ha a törökök győznek... Ha együtt küzdhetnénk napkelet leventéivel a muszkák ellen... Ha a két kar egyszer összefogna, és a két kard egymás mellett harcolna.

       És ki tudná felsorolni azokat a sóhajtásokat, amelyek egyszer elhangzottak a magyar vidéki úriházak függőlámpásai alatt, vacsora után, havas télben meghozta a gyalogpostás a pesti újságot, és a nők gyermekeik fölé hajolva vagy a Jókai regényből felpillantva hallgatták a zúgó Fekete-tenger mellől érkező háborús híreket.

       És a legjobb újságolvasó az öreg Gaál volt, mert ő úgy össze tudta hajlítani a régi Egyetértés lepedőnyi lapját, hogy a másik oldalról mindig el lehetett olvasni, hogy a szevasztopoli oroszlánharcok alatt ki énekelt Pesten a Portici némá-ban, és Temesvárott mely számok jöttek ki a kislutrin...

       Vajon hová lettek a régi, gyönyörű emberek, akik még igazán álmodozni tudtak, és mindegy volt nekik: követválasztás vagy háború ─ egyforma erővel indultak el?

       A zekszeres hajviseletű régi magyar urak, akiknek szürke, zsinóros ruháját már csak régi fotográfusok emlékein láthatjuk viszont, és a nők, akik a megyebálra mint megannyi Zrínyi Ilonák vonultak fel?

       Akik egykor arról álmodoztak, hogy a török és magyar kard egykor egymás védelmére repül ki a hüvelyből?

       Régi temetők és enyhe családi kripták felett futó novemberi szél vajon elmondja-e nekik, hogy a furcsa Szűcs Pátri nemhiába járt küldöttségbe egykoron, és az álmok, amelyek a függőlámpa alatt oly valószínűtlenek voltak, visszatérnek, és itt vannak a küszöbön!

       Remegve futnak velük a telegráfdrótok erdőkön, mezőkön át, és egy cigarettázó éjjeli újságíró a háború-megszokta könnyedséggel papirosra veti.

       Barna, Blahánés női szemek, amelyek a Jókai-regényből elcsodálkozva felpillantottak az újságból hangzó ágyúdörgésre, elszállottak.

       Mily kár, hogy legalább a nők tekintete nem maradt itt az alkonyati felhők jáspisszínű vitorláján, vagy a megsárgult naplókönyvek préselt virágain!

       És most a törökök és magyarok ellenségéről is írjunk néhány szót:

       Mondják, hogy az oroszok lágyszívű fickók, senkit sem bántottak, aki meg nem érdemelte a Máramaroson, és a dalolást, a zenét úgy szeretik, mintha valamennyi a Lermontov Korunk hősé-nek kaukázusi utazását csinálná és Puskin verseskönyve foglalna helyet a szívük felett. Szegény katonák, akik legszívesebben eldobnák fegyvereiket. A gyűlölet, kétségbeejtő düh nem torzítja el arcukat csata közben. Lehorgasztott fejjel mennek, mint a szibériai utakon a transzport. A cár, a parancs... Ölni kell nekik, midőn dalárdává alakulva énekelni szeretnének! Vajon nem jut eszünkbe egy Tolsztoj nevű orosz író ─ a legnagyobbak közül ─, hogy egykor már álmodott ilyesmit, vagy a vergődő lelkű Dosztojevszkij, aki nemzete fiait csupa lágy, szomorú, sőt tépelődő szerencsétlennek írta meg? És még régebben az ősziesen hervatag Turgenyev tudott-e valaha egy boldog oroszról? Az ellenség határainkon és a fegyverek szüntelenül dörögnek. Csak félve, nagyon messziről merem elgondolni, hogy ezek a lágy, boldogtalan fickók tán nem is győzni indultak el a háborúba, hanem meghalni!