Az álmodó leány
| Az álmodó leány szerző: Gyulai Pál |
Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog és sóhaj a hallszik.
Mi bántja, mi búja, mi titka lehet?
Először, utolszor, örökre szeret;
S mint őzike, mely't a vadász csöve hajt,
Reszketve, lihegve, alélva sohajt
«Oh titka szívemnek,
Oh sziklateher!
Oh ifju szeretlek
S nem mondhatom el!
Megölne a szégyen,
Megölne a bánat;
Elhervadok érted,
Haldoklom utánad!»
Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog és sóhaja hallszik,
De égi mosoly lebeg ajka felett,
Álmában övé, kit örökre szeret;
S mint vágya hevébe sülyedt csalogány,
Megcsattan a szó remegő ajakán:
«Tied leve immár
Búm szégyene, titkom.
Oh ifju szeretlek
És íme kimondom!
Csókollak, ölellek,
S bár veszszek el én,
E pillanat üdve
Örökre enyém!»