Az álmatlan király

Az álmatlan király szerző: Kisfaludy Károly

Sötét az éj, sötét a vár,
Szép álmok közt a lét enyhül;
Aranyszékén gonddal tele
Csak a király álmatlan űl.

Előtte a nyert korona,
Melyért eladta álmait,
S véres tetőn felesküvé
Az éj undok hatalmait.

Komor mint a sír szelleme,
Gyorsítaná a rest időt;
Erőn bízik, veszélyt gúnyol,
S víg leblek is rettentik őt.

S tünődve míg a zord király
Belső vésztől így hányatik.
Szelíd hangon s mindég közelb
Föl a kertből szó hallatik.

Irígy sorsként néz a király!
Jelenni ott ki merhete?
Vigyáz, sötét gyanún eped,
S haragra gyúl vad érzete.

S mint éjjel hűs csermelyt keres
Az őz, a nappal üldözött,
Oly bizton egy szerelmes párt
Andalgni lát virág között.

"Hah! minden kény csak a poré,
S az én párnám gyémánttövis?
A legszebb álmot élik ott,
Ha engem fut, szűnjék az is."

Mond, ívet és nyilat ragad.
A nyíl suhan, szűz melybe hat.
Végsőt nyög az s a gyepre dől,
Halványon mint a hófuvat.

De a kedves fölötte áll.
Merőn, némán a gyász cserén:
Emléke nincs, csak kínja ég,
S enyészet dúl lázadt erén.

S karjára fűzve szép hivét
Eltér, nyomán vért hagyva csak,
S a vár fölött a csend közé
Baglyok varjúk sivítanak.

               * * *

Éjfélt üt, és tört hangokon
Dal reszket így jajjal vegyest:
"Alugy, alugy jó kedvesem,
Ne könnyezz vért, pirosra fest!

Óh szép kebel, fejér kebel!
Hol bájoló hullámaid?
Karom ringat s te most pihensz,
S nekem hagyád fájdalmaid!"

Vérszomjusan kel a király,
Midőn hozzá egy őr rohan:
"Uram segits! vad rém kisért,
Átok, halál szemlángiban."

S alig mondá, halkan belép,
Holttestet hozva karjain,
Egy ifjú, szép, de őrülés
Borong szétdúlt vonásain.

"Szelíd lantom szívet nyere:
Nézd csak mi szép, minő hideg!
Rejtsd a nyilat titkon hamar:
Sír a Halál, nem sérti meg."

Az ifjú így, de a király
Reng, fölriad; fagy, láng teli;
Ön lyánya a kedves halott,
S lelkét ezer kín tépdeli.

A két hű szív rég hamvad már,
De él a zord király búja:
Ínsége uj, bár fürte ősz:
S ez a nagy ég boszúja.