Az államfogház hölgye
szerző: Krúdy Gyula
1
A váci államfogház lakói között apáról fiúra szállott az a babona, amely szerint, ha Kertesi, a vörös sündisznócskához hasonlatos másodkulcsár holtemberrel álmodott: rendesen valamely kellemetlenség következett be aznapon a fogház megszokott életmódjában. Hitelező jelentette a látogatását, vagy a “minisztériumból” jött valami “nagykutya”, aki a dolgokba belekapcás¬kodott.
Ha Kertesi fehér lepedőben álmodta a holt embert: akkor meg pláne a nyakunkon volt a veszedelem.
Ilyen napon bizonyos volt a hideg időjárás, a veszekedés, a betegség, és a fogdából kétszer¬kettő-bizonyossággal paszulyt küldtek ebédre az abonnenseknek. Jó szerencse, ha ilyen napon senki se akasztotta fel magát szerelmi nyavalyából, elhagyottságból, bánatból, szabadságvágy¬ból valamely félreeső kamrában, aminthogy egy pánszláv néptanító egyszer megcselekedte, aki addig izgatott a magyar állam ellen, amíg két esztendőre leültették Vácott. S emellett szerelmes volt a jámbor, és szerelmese nem tudott írni.
...Azon a napon, mikor karácsony felé járt már az idő, és a szobákban (a “cellákban”) a vaskályha lángjai mindenféle ismerős és ismeretlen figurákat rajzolnak a falra, azon a napon Kertesi megborotválkozott, és ugyanezért kissé megfehéredett arccal jelentette, hogy az elmúlt éjszaka tetszhalottal álmodott. Egy holtember jött be a szobájába, pipára gyújtott, és beszélt hozzá, de persze elfelejtette a trotli, hogy mit beszélt a holtember. Hiába volt a palatábla és a kréta Kertesi keze ügyébe készítve éjszakára (a lutriszámok feljegyzése végett is), a másodkulcsár semmit nem jegyzett meg abból, amit a tetszhalott mondott.
- Habár nem hiszek a babonákban, magam is kíváncsi vagyok a fejleményekre - mondta a délelőtti séta közben Szemere Miklós, akit három napra küldtek Vácra, de persze olyan poggyásszal érkezett, mintha Indiába utazott volna.
Rohonczy Gedeon, aki a kerti séta egyórás idejét arra használta fel, hogy testgyakorlat szem¬pontjából mindennap felmászott a földszintes épület háztetejére, a kémény mellől kukorékolt:
- Itt szállt ki a füsttel együtt a kulcsár tetszhalottja.
A “szép” Hadik Sándor gróf, aki nem szeretett a világon semmit: a szokott életundorral álldogált az ecetfa alatt, mint általában két hétig mindig, amíg “fürdővendég” volt a váci m. kir. államfogházban.
- Nem bánnám, ha néhanapján álmodnék én is - mondta, és másnapig megint nem szólt.
Rezeda Kázmér, a fentebb említett urak barátja, aki úgy “rendezte” a dolgát, hogy maga is abban az időben tölthesse ki kéthavi fogházbüntetését a Duna-parti városkában, mikor előkelő ismerősei, miután véleménye szerint jó társaságban majd könnyebben múlnak a börtönnapok, Rezeda mint érzelmes fiatalember elgondolkodott a tetszhalott dolgán, mert ugyancsak véleménye szerint, ha már meg kell halni (persze, könnyedén és mosolyogva egy elhibázott szerelem miatt), alaposan, visszavonhatatlanul haljon meg az ember.
- Az ördögbe! Nem lehet úriemberhez méltó foglalkozás: kísértetnek lenni a váci államfogházban! - szólt babonásan, és hideglelősen gondolt arra, hogy esetleg az ő sorsában volna megírva, hogy kék börtönőri kabátban és fehér lepedőben sétálgasson éjfélkor az udvaron. (Rezeda úr ez idő tájt kövér volt, mint Néró, öregnek érezte magát, mint Wilde Oscar, szentimentális volt, mint egy vénasszony hamis kontya.)
2
Délután, amikor a látogatások ideje volt az államfogházban, és Kokes Mili, a váci fehérnemű-varrónő, aki az államfoglyokat ruházta és egyébként is pártfogolta: a többi között rendelést kapott Rezeda úrtól is egy hosszú, térden alul érő hálóing megvarrására nézve. Kokes Mili, aki varrónői pályáján (amíg varroda-tulajdonosnő lett) sok mindent tapasztalt az életben, sóhajtva kérdezte, hogy talán fázik Rezeda úr éjszakánként.
- Igen, a szívemben egy jégdarabot érzek minden este, amikor nyolc órakor megfordul a kulcs a zárban, és négy fal között maradok, hogy büntetésemnek eleget tegyek. Ilyenkor nyomban beállok kísértetnek, s úgy érzem, hogy reggelig bekalandozom az egész világot. Holtfáradtan kelek fel reggel, amikor az őrmester az ajtót ismét kinyitja.
Kokes Mili (szürkés hajú, vidékiesen jószívű asszonyság volt) a centiméterével megmérte Rezeda urat tetőtől talpig.
- Csak a fejet nem szabad elveszíteni, még akkor se, ha megszakad a szív a magányosságban. Pláne önnek nem lehet oka panaszra, amikor egy hölgy mindennap érdeklődik ön iránt - mond Kokes Mili, miközben a hölgy szót jelentősen hangsúlyozta.
- Nincsenek ismerőseim a városban - felelte Rezeda úr zavarodottan.
- Az a hölgy látta önt megérkezni az állomáson, látta önt kocsiba szállni, és este a Kúria vendéglőbe hajtatni, ahol az első éjszakát töltötte. És látta önt vacsorázni a fogadó éttermében, szomorúsága meghatotta, mert a Vácra érkező úriemberek között is feltűnő volt az ön szomorúsága. Bizonyára hű hitvest vagy drágalátos menyasszonyt, jó szeretőt hagyott ön távol a világban, mikor Vácra jött, hogy itt büntetését leülje...
- Nemigen sír utánam senki a világon tudtommal - merengett Rezeda, amíg a nyakát is odatartotta Kokes Mili centiméterének.
A varrónő néhány ceruzajelt rakott egy újság szélére, aztán bizonyos könnyebbséggel kiáltott fel:
- Hál’ istennek, hogy így áll a dolog. Az a hölgy ugyanis azt hiszi, hogy önt valamely veszedelmes, élet-halálra menő, nagy szerelem szomorítja, és ugyanezért azt parancsolta gondolatainak, hogy csitt legyen. Mert mit lehet csinálni egy államfogollyal, aki odakünt hagyta a szívét a messzi nagyvilágban, mikor büntetését itt elkezdi? Mondja meg maga, Rezeda úr, mit lehet csinálni egy életveszélyesen szerelmes fiatalemberrel itt, Vácott? Hagyni kellene őt, hogy a körmeivel ássa a szívét a börtön magányában, elhagyatottságában, mert nincs más gyógyszer a boldogtalan szerelem ellen... De a helyzet megváltozik, ha önnek nincsenek félbehagyott ismeretségei odakünn a világban.
- Egy kutyám sincs, Kokes asszony.
A jószívű varrónő ezután titokzatosan összepakolta újságpapirosait, amely csomaggal (mint a szülésznő) a várost járta, és megígérte Rezeda úrnak, hogy a dolgok további menetéről majd a legközelebbi látogatási napon tudósítja.
- De hát mondja meg, milyen az a hölgy, aki utánam érdeklődik? - kérdezte Rezeda úr az ajtóban. (Mert az államfoglyok, szegények, nem érnek rá a sok tettetésre.)
- Én komoly nő vagyok. Nem szeretek pletykát csinálni. Csak annyit mondhatok, hogy nem fogja megbánni, hogy szabad szívvel, szabad kézzel jött Vácra - mond a varrónő, és Rezeda úr éjjeli álmának megint vége volt. A börtönbeli éjszakákon ráér sok mindenre az egyébként okos ember is. Ráér kiszállni a kéményen át a városka ismeretlen háztetőire, és onnan kitalálni, hogy a fedelek alatt hol van az a női szív, amely a szegény fogolyért ábrándozva dobog. Hol van az a hölgy, aki a vasúti állomáson megérkezni látta őt, holott mindig úgy tervezte, hogy gőzhajóval jön Vácra? Ki az a hölgy, aki az étteremben is figyelmére méltatta, holott emlékezete szerint olyan rosszkedve volt, hogy csak fogpiszkálót vacsorázott?
3
- Meg kell engednie, hogy a hölgy a fogház igazgatója előtt úgy szerepeljen, mint unokahúga, rokona, várva várt atyafija, mert másként nem kap engedélyt a látogatás megtevéséhez - mond Kokes Mili, mielőtt a pártit összehozta volna Rezeda úr és az ismeretlen hölgy között.
- Nem bánom, ha a nagymamámnak mondja magát - felelt Rezeda úr, mert ugyan mit meg nem tenne egy államfogoly az ismeretlen hölgy kedvéért, aki már akkor is figyelmére méltatta őt, amikor a váci állomásról bekocsizott?
És a kalandos hölgy (szürke esőköpenyben és vörösbarna fátyol alatt) valóban megérkezett egy délután.
- Ön bizonyosan egy kecskepásztornét várt a hegyek közül, aki a lovagregények révén rajong a váci államfogház szenvedő lovagjaiért, pedig én csak egyszerű asszony vagyok, akinek nincs más kívánsága, mint úriemberrel társalogni, csevegni, az időt eltölteni, kellemetesen, mint mondani szokták! - szólt a hölgy. - Ugyanezért ne is kérdezze nevemet, társadalmi rangomat. Nevezzen Ypszilonnénak. Nem akarok lenni más, mint az ön Ypszilon betűje. Ypszilon az államfogoly szó végén.
S az államfogoly lelkendezve felelt:
- Kedves Ypszilon nagysád, úgy fogom önt tekinteni, mint börtönéjszakámnak csillagsugarát, aki véletlenül a szegény fogolyra pillantott, amikor az éppen megátkozni akarta sorsát, amely a legnyomorultabb helyzetbe sodorta. Tudja ön, mi az, börtönben ülni? De most már hagyjuk a kínt, keservet, bűnbánatot.
- Ne tettesse magát - szólott Ypszilon kisasszony, mielőtt az államfogoly lélegzetet vehetett volna. - Maga bizonyosan a legrosszabbat gondolja felőlem, midőn itt ülök a társalgóban, és szavait hallgatom.
- Én még eddig nem gondoltam semmit, mélyen tisztelt úrnőm, mint csak annyit, hogy egy kimondhatatlan helyzetben váratlanul segítséget találok önben. Jól tudom, hogy meghalni végül is egyedül kell minden embernek, ha végórája elkövetkezik; de addig is és mindig egyedül lenni ezen a nagyvilágon, senkivel egy őszinte szót se váltani, a börtönt, a tehetet¬len¬séget, az elhagyottságot érezni folyton magam körül? Nem, asszonyom, ezt már nem bírtam volna tovább, s ezért üdvözöltem önt olyan örömmel, amilyent megérdemel! - felelt még mindig lelkesen Rezeda úr, mert úgy érezte, hogyha a legszínesebb keleti szőnyeget terítené a hölgy elé, az se volna elegendő arra nézve, hogy hódolatát kellően kifejezze.
- Ne tettesse magát - ismételte váci konoksággal a hölgy. - Én úgyse hiszek el minden szót, akárhogy erőlködik.
- Nem is kell, hogy elhiggye mindazt, amit mondok, csak azt engedje meg, hogy figyelmeztessem, hogy néha, véletlenül igazat is szoktak beszélni a férfiak, akik amúgy is olyan egyedül vannak, mikor ötvenedik életévüket betöltötték, mintha máris magányos sírjaikban feküdnének. Én már elmúltam ötvenkét esztendős vagy talán hatvankettő is, ugyanezért távol vagyok a kor divatos eszméitől, meghidegedett, kiüresedett körülöttem a világ. Még ha szabadlábon volnék: se találnék minden bokorban emberre, aki megértene engem, akivel még beszélni, együtt gondolkozni, együtt érezni tudnék. Ritkák már az öreg pajtások, akikkel együtt hevültem. Ritkák már a kerek asztal lovagjai, akik még látták Artúr királyt hollóvá változni. Ritka már a nóta, amely arra tanítana, hány csillagból van a Göncöl szekere, és még ritkább a kislány, aki még számon tartaná, hogyan melegítse meg a lelkünket egy-két szavával. Egyedül kell lenni a korcsmában, a börtönben, a sírveremben is ezentúl. Azért köszönöm, hogy meglátogatott.
Az ismeretlen hölgy talán félig sem értette azokat a szavakat, melyek a börtönlakó szájára tódultak, de nem estek rosszul neki a szavak, mert folyamatosan voltak elmondva. A hölgy rövid gondolkozás után ezt a kérdést tette fel:
- Hisz ön a másvilágban?
- Hiszek. De csak azóta, mióta nincs már semmi reménységem ahhoz, hogy ezen a földön még valóban boldoggá lehessek. Bizonyos idő óta, mióta életem elhervadása bebizonyosodott: minden szomorú órámat egy másvilági számlára írom, amely odaát majd mint behajtandó követelés fog szerepelni. Ha ez a tartozás nem volna, amellyel a másvilág tartozik: alig hinném, hogy bírnám tovább hitetlenül vinni életemet - felelt Rezeda úr.
Ypszilon kisasszony megint csak úgy viselkedett, mintha nem sok jelentőséget tulajdonítana Rezeda úr szavainak. Gyorsan újabb kérdést adott fel:
- Hisz ön a nőkben?
- Hiszek. A nő az emberiség magjának virága, aki mindig felfelé, a napocska felé emeli a fejét. Nő nélkül olyan volna az életünk, mintha kopár, terméketlen sziklafalak között töltenénk napjainkat, ahol még a kecske se találná meg a maga rágnivalóját. A nők ellepik életünk kertjeit, és a leggonoszabb férfit is olyan gondolatokra nevelik, amely gondolatok nők nélkül nem jöhettek volna létre.
Ypszilon kisasszony nem nyilatkozott, hogy meg volt-e elégedve az államfogoly feleletével. Úgy látszik, a jeles vagy elégtelen osztályzatot majd később írja jegyzőkönyvecskéjébe. Most csak a “pauzát” várta Rezeda úr feleletében, hogy feladhassa a harmadik kérdést:
- Hisz ön a “perpetuum mobilében”?
Rezeda úr éppen felelni akart; a fogházélet úgy megviselte, hogy tán még ekkor sem vette volna észre a játékot, amelyet az ismeretlen hölgy vele űzött... Felelni akart, mert bár a legöregebb embernek érezte magát az országban, még nem jött rá, hogy az ismeretlen hölgy olyan kérdéseket intéz hozzá, amilyen kérdéseket fel lehet adni mindenkinek, akivel utcán, vonaton, gőzhajón vagy omnibuszkocsin megismerkednek a hölgyek. Így természetesen azt sem vette észre, hogy az ismeretlen hölgy nem is nagyon vár feleletet kérdéseire, amelyekkel csupán műveltségét akarja bebizonyítani, mint ez már az ismeretlen nők régi szokása Pesten, Pest környékén, de tán távolabbi országrészekben is, ahol nők és férfiak véletlenül megismerkednek.
Az államfogház látogatónője azonban ekkor a faliórára pillantott, amely falióra a társalgóban kifent bajuszszárakkal végezte a maga tennivalóját. A hölgy felkiáltott:
- A kiskését! Mindjárt letelik a látogatási óra, és én még mindig nem próbáltam meg kegyeden a hálóinget, amelynek próbája végett idejöttem.
Az államfogház hölgye tehát gyorsan letette vörösbarna fátyolát (vele kalapját), amikor egy elég kedves női arc tűnt elő, amilyen a vidéki kasszírnők arca szokott lenni, amelyek szépségtapasszal vannak ellátva, frufruval és huncutkával környékezve, és általában a kucséberkosarak dobozain látható hölgyek képmásait példázzák.
Ugyancsak levetette esőköpenyegét, amelyet a Vác és Budapest között utazgató hölgyek akkor is viselnek, amikor nem áll esősre az időjárás, ellenben a megjelenés eleganciáját jelenti az utazóköpeny, amilyenben megmutatkozhatik akár egy vidéki bárónő, akár egy polgárnő. Ezek a női utazóköpenyek tulajdonképpen semmit se mondanak, mert ezerszámra gyártják őket, és legfeljebb a perpetuum mobiléről adnak fel kérdést.
A köpenyeg alatt azon idők divatjának előírása szerint fehér selyemblúz és kockás, barna, bokáig érő, úgynevezett “trotőr” posztószoknya volt. A bőrövnek, amely a hölgy derekát karcsúsította, pipacspiros színe volt, és ez mindenféle földi gondolatokra ingerelte Rezeda Kázmért, a büntetését töltő államfoglyot. E pipacsvörös öv nélkül talán még mindig a hölgy kérdéseit várná a börtönben hervadásba indult férfi is, pedig a hölgynek több kérdése nem volt, több kérdése nem állott rendelkezésére, amellyel a férfiak érdeklődését felkölthetné. Akit három kérdésével az utcán, vonaton, gőzhajón vagy omnibuszon nem lepett meg kellőképpen, ott már hiábavaló volt nyújtani a futó ismeretséget. A hölgy szégyenkezve szállhatott le a gyorskocsiról. - De Rezeda úr megfogadta a hölgy tanácsát, és nem tettette magát tovább.
4
Másnap, a déli sétánál, mikor az unatkozó államfoglyok megint csak felvették azt a beszédtémát, hogy Kertesi holtemberrel álmodott, és valószínűleg nagyobb időváltozásra van kilátás: Rezeda úr meglepetésre kijelentette, hogy ő már nem törődik többé a hideg időjárással, mert gondoskodott magának hálóingről, amely megóvja attól, hogy köhögést, lázt, tüdőgyulladást, torokgyíkot szerezzen.
Szemere Miklós, aki szeretett érdeklődni az új találmányok iránt: megkérdezte Rezeda urat, hol lehetne beszerezni hasonló ásványvizet vagy teveszőr kendőt, amelynek használata a meghűléstől megóv, miután ő maga gyakran szenvedett náthában, ha történetesen mezítláb lépett ki az ágyból. És az ásványvíz, amelyet eddig nátha ellen használt: nem sokat segített.
A szép Hadik Sándor, aki ugyancsak végighallgatta az államfogházbeli történetet, egykedvűen vállat vont.
- Vigyázni kell a varrónőkkel - mondta. - Egyszer Bécsben egy leszakadt nadrággombbal együtt a lábszáramat is a gombhoz varrták; igaz, hogy őszi lóversenyen történt, amikor már jóformán sötétben futják a kiírt versenyeket, hogy az eredményt csak a bíró látja.