Az Árpádok-ból

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az Árpádok-ból
szerző: Garay János

Vezérhang

Sötét enyészet néma éjjelében
   Temetve fekszik a hajdan kora;
A bajnok alszik a föld mély ölében,
   Ki tudja merre hamvad hült pora?
Sírjára, mert nem tudja senki hol van,
Nem hull a bánat könyje szent titokban.

Csak a süvöltő vésznek orgonája
   Zúg el fölöttük néha sírdalúl;
Vagy a Regének tünde szép nymphája
   Szakaszt virágot sírjok hantirúl.
Melyből susogva csergedő pataknál
Füzért kötözget méla holdvilágnál. -

Megjártam a hont, ősim temetőjét,
   Andalgtam a hősök dicső porán;
Hallám a vésznek rejtélyes zenéjét,
   Melyet süvöltött gyászos éjszakán;
Hoztam virágokat, mik a Regének
Tündér kezétől sírjokon növének.

S mint áldozó pap bor s kenyér szinében
   Buzgón magához vészi istenét:
Lelkembe vettem hagyomány jelében
   E szent ereklyéknek mind kettejét.
S mentem, miként pap Isten trónusához,
Az ősz Történet gyémánt csarnokához.

Kapúja megnyilt zörgető hivének -,
   Egy ezredév nyitá meg kebelét,
S az ős vezérek mint napok kelének,
   Lerázva sírjok korhadt födelét;
Hosszú sorokban koronás királyok
Mint annyi üstökös szállván utánok.

Árpád apánktól Endréig füződik
   Az ősi árnyak hosszu lánczszeme;
Mindegyikének arczán tűkröződik:
   Mi volt éltében sorsa, érdeme;
Ennek borostyán, annak pálmafája,
Másnak tövisből volt a koronája.

De mindegyiknek fény ragyog nevéről,
   S mindegyikének nyertem válaszát, -
S kinek tettéről nem, dallok hiréről,
   A mint adák Történet s Monda át
Mult és jövő közt hídúl áll az ének
Közötte a valónak és mesének. -

Az elnyugodt nap bíbor fellegében
   Elvész a fény vakító aranya,
A félhomály bájt hint el a vidéken,
   S szebben ragyog fel a táj alkonya:
Ekkép a multnak tisztes fátyolában
Saját varázsban szebb, saját világ van!

A fény ragyog, de nem vakít tüzével,
   A seb biborfolt, vére megszünik;
Nagyság, erény, úgy a bün és a tévely,
   Sallang és czifra nélkül feltünik.
S a képre, mint szelíd hold éjszakára,
Leng kegyelet s emlékezet sugára.

Avvagy ha már az ő nevök se gyúlaszt
   A legdicsőbb mult annyi szent neve?
Melyekkel és melyekben nemzetegység
   Volt nemzetnagyságunknak talpköve:
Mid van, mi még, hazám! mi lelkesíthet?
Mi e kuszált jelenben egyesíthet?

Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
   Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához,
   S gyújt régi fénynél új szövetneket.
S ha a jelennek halványúl sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!