A lap feldolgozottságának foka

Az "Apokalipszis"-ból

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az "Apokalipszis"-ból
szerző: Komjáthy Jenő

                    I.

Irtózom önmagamtól s borzadok.
Szemem a benső örvényekbe néz,
Rémítő súlyát érzem, hogy vagyok,

Rémítő súlyával gyötör a lét;
Hideg verejték gyöngyöz arcomon,
Görcsös haragban megfeszűl a kéz,

Vészfellegek borítják homlokom,
Méhükből születik a fergeteg,
Mely mindent halhatlan gyászba von,

A vérvihar, amelytől reszketek,
A gyilkos forgatag, a szívpokol;
S fölsír a szörnyek lakta rengeteg,

Elsápad a pír, megfagy a mosoly,
Az élvek ajka gúnyt s bosszút lövell,
Minden lehervad, széthull s összefoly.

A vér forrása menten felszökell,
Vad kínba fullad a szelíd öröm,
Jajszó hallatszik távol és közel.

Keserv vonaglik át a holt rögön,
Áttör a föld kérgén a mély iszony,
Sirám s panasz kél téren és közön.

Megbontja eszemet a bősz sikoly,
Velőt hasító rémület szava,
Köröttem kínok óceánja foly;

Harsog a meghasonlás kacaja,
Önkínzó önvád, fájdalomsovár,
Hóhéra önmagának s vérpada.

Őrjöngő bú, kietlen és sivár
Kínjában, ím, önön húsába vág,
És önmagával konok harcba száll.

A bánat-orkán műve pusztaság,
A fájdalom győzelmet ünnepel,
És sarkiban megrendül a világ.

Öngyilkos kedvre gyúl a kór kebel,
Jajgatni s dúlnia már vad gyönyör,
Vésztüdeje halálos kéjt lehel.

A fájdalom most ujjongásba tör,
Enyészet láza alkotást mimel,
Rombolva épit és teremtve öl.

Visszás teremtés rémes képivel
Betölti most a kapzsi, szomjas ürt,
Gyász, borzalom sötét szépségivel.

A pusztulás erővel frígyesült,
Csodás homormű, rejtelmes fonák,
Szív, mely rajong, habár megsemmisült;

Üres, halotti szemgödör, ki lát,
Kiaszott, béna kar, mely tőrt emel...
Egy dulatag, de tomboló világ.

                    II.

Magamba néztem, és a csontfalak
Mintegy varázsütésre, hirtelen,
Kitárva öblüket, fölnyíltanak.

A mélység, mit kitártak, végtelen;
A belvilág külsőnél gazdagabb,
De összes titkait nem látta szem.

Csak a tetem mulékony, roskatag,
Mi benne munkál, mindörökre él,
Örök a vágy, az érzés, akarat,

Örök a mélyehatlan szenvedély,
Sújt kar nekűl és lát ő szem nekűl,
El nem homályosítja szemfedél.

A mennybe száll, mélységbe elmerűl,
És nincs előtte akadály, se gát,
Szabadon árad, alkot, egyesűl.

Megnyílt előttem most e dús világ,
De kapuit borzalmak őrizék,
Meg kell fizetnem üdvöm vérdiját.

Meg kellene váltnom üdvöm vérjegyét;
Belépti díj egy élti szenvedés,
Meglátnom a világok ősfejét.

Kevés jut ez édenbe, ó, kevés!
Tudás egébe poklon át megyen
A látnibátor, gondolatmerész.

Zászlót csak az bont fönn a szent hegyen,
Ki nagyhitű volt, s mégis kétkedő,
Türelme, szomja egyképp végtelen;

A fátyolt összetépni vakmerő,
Kinek tudása hit, s tudás hite,
Kit el nem rémít sírbolt, szemfedő;

Kinek az igazért hevül szive,
A vére szeretet, elméje láng,
Csupán e ritka bölcs való ide;

Kit bár az aljnép üldöz, sárba ránt,
Nem oltja el nagy lelke lángjait,
Ki úr magán alant s fönt egyaránt;

Kit az arany szerelme nem vakít,
Ki nem lohol csillámló kép után,
Kit tűrni önnagysága megtanít.

Ó, boldog én, leírni hogy tudám,
Mit éber álmaimban láttam én
A poklokon s a mennyek légután!

Ragadj, te Nemtő, vígy, dicső Remény,
Elmélyedt lelkem látomásait
Leírnom úgy, mint láttam s érezém!

Megvetnem add az élet csábjait,
A szép Egyetlent méltón zengenem
S nevetnem a tömegnek átkait!

Nagy alakok vonulnak lelkemen,
Hatalmas képek, büszke férfiak,
Teremti istenarcu Képzelem.

Szivem kitágul, s benne rajzanak,
Mily égi kín, mily végtelen gyönyör!
Az eszmevívó óriás hadak.

Szivem a mélységek titkába tör,
És végtelen gyűrűkben lejt felém
Egy bűvös, fényes, zengő eszmekör.