Ave atque vale
(Charles Baudelaire emlékezetére)
Nous devions pourtant lui porter quel-
ques fleurs,les morts, les pauvres morts,
ont de grandes douleurs,et quand Oc-
tobre souffle, émondeur des vieux arbres,
son vent mélancholique "ŕ l'entour de leurs
marbres, certes, ils doivent trouver les vi-
vants bien ingrats.
Les Fleurs du Mal.
Rózsát, rutát, vagy tán borostyánt hintsek
Testvérem, a te hült porodra most?
Vagy vízililiomot, harmatost,
Sóskát, vagy bakszakállt, paraszti kincset,
Mi álmos nyáron az erdőbe nő,
Ha mint a hó hull halkan az eső?
Vagy forró, sápadt, nagy rózsákat várnál,
A miknek láz pörzsölte ajakát
És keserű nyár füllesztette át
S te néked kedvesebbek a gyopárnál,
Mit nem tiport a láb?
Mert mindig roppant egekért zokogtál
S szeretted a lankadva-glóriást;
Hallottad a tengert, az óriást
Zajongni a leszboszi partfokoknál,
És a kopár vizet, mely egyre sír,
Nem tudva, hol van az a messze sír,
Amelybe nyugszik a daloknak anyja.
Meddő, fanyar hullámok görgenek,
Meddőn a meddő költőnő felett,
Csak hányja őt a tenger zöld aranyja
És a vak istenek.
Te láttad, testvér, énekelve, fájón,
A titkot, bút, mit nem lát senkise:
Vad vágyakat gyulladni sebtibe,
Kecses bimbót, madár-nem-látta tájon
És levelén a mérges harapást;
Bő esztendőkbe gazdag aratást,
A tikkatag gyönyört, a szörnyeteg bűnt;
Lidércnyomást, amelytől hallgatag
Csorran ki zárt szemen a könnypatak;
Árnnyal födözve láttad a mi lelkünk,
Hogy vet és hogy arat.
Ó álmatlan szív, lélek, sohse alvó.
Nem élni már, aludni vitt a vágy,
Csak béke kellett néked és csak ágy!
Most nyugtat a halálos, éji tarló,
Tested, lelked pihenhet szertelen,
Ugy-e jó ott, ahol nincs szerelem,
Nincs tőre és fulánkja a gyönyörnek,
S zárt ajka közt nincs tajték és hinár?
Jó, ugye, hogy a hús, csont, a sivár,
Széthullanak, többé sohse gyötörnek
És tudsz aludni már?
Beteljesült; a vég és kezdet álma
Egy már tenéked, aki végezett,
Mit sohse fogtam, a te hűs kezed
Gyümölcsöt nem szed, nem diszíti pálma,
Se diadal, se munka, semmikor,
Csak pár fenyőgaly, pár maréknyi por.
Ó szem, te, melynek a fény sem beszélhet,
A nap is néma s az éj fekete,
Lágy újja pilláját nem fogja le,
Amelybe szikrát nem lobbant a lélek,
Aludj, két bús szeme.
Most vége van, a vágynak végre vége,
S álomnak, dalnak, csak én kérdem im,
Pihensz-e már ama lány térdein,
A sápadt óriáslány a tiéd-e,
Kit álmaidból vontál ide le,
Beárnyal-e szép, rengeteg feje,
A duzzatag, csodás, titáni emlő,
Lankás, nagy teste s a szent kupola,
Súlyos haja fullasztó sátora,
Min az őserdő mélyein szülemlő
Fuvallat leng tova?
Van mása ottan földi álmaidnak?
Ó ritka rózsák bús kertésze lenn
Az éjbe mily rügy és virág terem?
Milyen a jaj, a kéj a szín, az illat,
Az élet arra milyen zamatu?
Gyümölcse vérszin, vagy mint a hamu?
Fogan a mag, kisarjad-e az átok
Ájult lapályán, melyet csak köd ér
S a nap, hold, csillag hallgat a kövér,
Vastag homályban? Nyílik a virág ott,
És él-e a gyökér?
Jaj, mindhiába száll dalom előre,
Én édes költőm, megcsufol a sors,
Dalod sebesebb, lábad nyoma gyors
S csak a halottak nyelvetlen, vak őre
Kacag felém, a titkos alvilág,
Látom a fátyolos Proserpinát,
Hallom a könnyek halk neszét az éjben,
Miket elsírtak, kiknek szíve fáj,
Halott sohajt, mint visszafojt a száj -
Virrasztó lelkem ezt leli a mélyben
S ezt mondja csak e táj.
Nem ér el a szavaknak renyhe röpte
És el nem ér a gondolat, ima.
Most lég vagy és szél, úgy tudsz szállni ma,
Miért követnénk holdasan a ködbe?
De jaj a vágy és jaj a képzelet
Mint a lidércet kergető szelek
Csak űzik a halált, fanyar örömből.
A láng nyomán nem leljük sohasem
Csalárd egekbe bolygunk kétesen,
És az alélt fül süketen csörömpöl,
Vak és sötét a szem.
Nem tégedet hívlak, de végtelenbe
Kiáltó lelked, messze suhogó
Nagy árnyadat, mert e papircsomó
Nagyon erős, a múlás véle gyenge
S lebírja az élet bús zsarnokát -
Mik a gyászmúzsa leples csarnokát
Özönlik el, a verseid, enyémek -
Őket, köszöntöm illetem, fogom,
Mint a kezed, testvéries jogon,
Bár a fülemben a halotti ének
Morajlik zokogón.
A siratók közt állok várva, halkkal,
Mint régi gyászolók, mikor a hant
Halomban áll, a máglya ég alant
És jönnek ők az italáldozattal,
A holtat s isteneket tisztelem,
Imátlanul és dicsérettelen
Kiáltok a rejtélyes istenekhez,
S jeges hazámban ami csak tenyész,
Fűszerszám, kertek lágy gyümölcse, méz
Ide teszem s egy fürtöt, mint Oresztesz
Sírodra ejt e kéz.
Nem gyilkos ölt meg és nem női ármány
S nem úgy heversz itt, mint Ő, a Király,
Ki hadban állt Trója falainál,
Nem enyhületből sírunk porod árnyán.
A mi könnyünk, ez az örök folyam,
A könyved mossa lágyan-komolyan
S mindétig él a szent költők iratja.
És nem Oresztesz gyászol tégedet;
A fő-fő Múzsák hozzák égetett
Emlékurnáik s Istenünk siratja
Szomorú végedet.
Mert költőt ide nem küld ő ezernyit,
A fény ura kiméli kincseit,
Zenés, erős fia sok nincsen itt,
Oly szív, amely nyit, ajak, amely enyhít,
Ki forró-fényes dalt hoz és derűt.
Bort ő adott tenéked, keserűt
És ő nevelt fel keserű kenyéren.
Az ő keze táplálta lelkedet,
Babonás tüzed tőle lelkezett,
És ő etette szívedet serényen,
Ki éhséggel etet.
Holtodba mostan csöndesen feléd dől
A nap s dal istene, az ifjuság.
Babérjai közt gyászos ciprus-ág,
Hogy a porod megóvná a setéttől.
Ő tudja, hogy ki vagy s kegyes szive
Részvétesen ereszkedik ide,
En-gyermekét gyászolja, az utolsót,
Különös könnyel glóriázza át
Naptalan szemed, daltól néma szád,
Kincses fejed, mit elrabolt koporsód,
S fényét bocsájtja rád.
És véle együtt sír a Léthe mellett
A rosz utak sötétlő Vénusza,
Megváltozottan, furcsa és kusza,
S könnyel locsol két bús, borzongó mellet,
A régi árnya, a torz örökös,
Ki nem kacajos és nem görögös,
A keserü, bujálkodó kisértet,
A széphúsú, ledér, dalos kobold,
Ki mindig a nyomodba bújdokolt
És útvesztőkbe vitt és megkisértett,
Felrázta a pokolt.
És most ne hajtson galy s szava a lantnak,
A kar ne hívja fényre lelkedet,
Mely édes éjtől, parfőmtől beteg,
Kopár szived s kezed, amely lelankadt.
Itt nincs segitség; lelkünk zavarát
Nem rontom és javítom; ó barát,
Nem fényezem a sírt s az életet sem.
Csak vadrepkényt és vadrózsát fonok
És vad igéket, víni a konok
Halállal és koszorúval övedzem
Nem látható porod.
Aludj; s bocsáss meg, ha rosz volt az élet,
Ha jó, köszönj; oly édes a közöny
És boldog az, ki megbocsát s köszön
Elhagyván a kertet, e bús-sötétet,
Hol tar csokorba fontad az avítt
Árny és titok beteg virágait,
A bűn zöld bimbaját s a szürke seprüt,
A szirmot, amely mérges vérbe fult,
A férges szenvedélyt, mely elvadult.
Ugye ott is e titkokat keressük,
És felújul a mult?
Neked adom, testvér, barát, egyetlen,
Ezt a koszorút és isten veled,
Hűs, téli illat és gyér levelek,
Hideg a föld, szülőanyánk kegyetlen,
Niobe méhe nem oly fekete,
S fagyos a sírunk öblös ürege.
De érd be ezzel, befejezted, ó jaj,
Az életed akármiként zavart,
Te már nem hallasz soha zivatart,
Neked a förgeteg is néma sóhaj,
S a víz áll, mint part.