Ave Imperatrix!

Ave Imperatrix! szerző: Oscar Wilde, fordító: Kosztolányi Dezső

Tengerbe zajgó Anglia,
királynő, nyugtalan vizén!
Kit tisztel száz országfia,
neked a világ mit izen?

A fold, a csöpp üveggolyó,
törékeny gömb, kezedbe van
és átvonul rajt elfolyó
árnyék gyanánt, homályosan

a lándzsás, bíbor háború,
fehértaréju, harci hab,
halálos és tüzes ború,
mi gyúl az Éj urainak.

A sárga, karcsú leopárd
— isméri hitszegő orosz —
ugrálva fut fekete, tárt
szájjal, mert a golyó poroz.

A Tenger Oroszlánja el-
hagyá zafír-barlangjait
s oly zivatart áll most, amely
fényt, csillagot vakká vakít.

Az érces-torkú harsona
Pathan nádasain rivall
s ind hegy remeg, ha harsog a
serged, kemény fiaival.

S ki gyémántalmafa alatt
hűsölget, az afgán vezér,
a kardjához riadva kap,
hogy kéme, a mór odaér,

jelentve, hogy hallá, amint
már Kandakhar kapuiban
dobognak a mi dobjaink,
ütemes zajjal és vigan.

Kelet s Dél szele elegyül,
hol a kardos, tűzkoszorús
angol, vérezve, egyedül
a hatalom csúcsára kúsz.

Ó Himaláya orma fenn,
ind ég pillére, szürke jel,
láttad az angol Győzelem
szárnyas kutyáit? Ó felelj!

Szamarkand, mandulaliget,
Bokhara, vörös liliom,
Oxus, ahol fürgén siet
turbános kalmár a sikon:

Nap aranykertje, Iszpahán,
mit annyi sok hivő tiport,
poros és hosszú karaván
cédrusfát hozva és bibort;

S Kabul, a szörnyű város is,
a hegyoromra meredőn,
minek márványkútján a víz
sosem apad a déli hőn:

hol a közön, a szűk Bazár
útján egy cserkeszlány vonul,
kit egy kánnak küldött a Cár
hűbéruri ajándokul, ─

itt röpködött a harci sas,
szárnyalva a csaták körül;
de a galamb nem harcias,
az otthon ül — és nem örül.

Hiába várja dobogó
szerelmesét sóvár ara:
halott kezébe lobogó,
fölötte örvény vihara.

És a szomorgó kicsike
sok hónapig, sok-sok napig
nem mászik apja térdire,
a házban a bánat lakik.

Pár bús ereklyét tartogat
a halovány özvegy, szegény —
kopott vállrojtot — kardokat —
enyhíteni szive sebén.

Mert nem az édes honi föld
nyugtatja a sok daliát,
tört pajzsukon nincs semmi zöld
levél, szerette-szép virág.

Delhi alatt alszik olyik,
mások az afgán romokon,
amerre a Gangesz folyik,
hét ággal, sívó homokon.

Sok az orosz víz mélyiben
és sok Kelet kapuinál a
z óceán medrén pihen
s Trafalgárnál, hol szél zihál.

Ó bolygó sírok! Ó te éj!
Ó naptalan nap, pusztaság!
Ó néma örvény! Ó te mély!
Adjátok őket vissza hát!

Kinek örökre ég sebe
s loholva és búsan haladsz,
ó Cromwell Angliája te,
minden rögért egy fiat adsz?

Aranykoronád tüske már
és gyász a vidám éneked,
halottjaid szél és vad ár
nem adja vissza teneked.
 
Szél és vad ár és idegen
part a jutalmuk mindenütt —
ajkuk lezárult hidegen
s mi nem szorítjuk a kezük.

Mit ér, ha az egész világ
behull aranyhálónkba, mondd,
mikor ennen-szivünkbe rág,
mi sohase múlik, a gond?

Mit ér kevély hajórajunk
mozgó fenyőerdője, mit?
Ha otthon elfúló jajunk
felhőzi házunk tájait.

Hol vannak a derék, a hű
gyorslábú angol lovagok?
A szemfedőjük úti fű
s köröttük a hullám zokog.

Ó kedvesek, valamikor
holt ajkatok beszél-e még?
Ó tompa föld! Ó lomha pír!
Ez hát a vég? ez hát a vég?

De csönd, ez a vádaskodás
szent álmukat megsérti tán:
te meddő, tüskekoronás,
hágj a magasba, Angliám.

S ha majd nagy álmod teljesül —
az őröd a jövőbe lát —,
mint nap véres vizek mögül
kél az ifjú Köztársaság.