Aucasin dala
Ismeretlen francia költő, fordító: Tóth Árpád
Mikor látta gróf Garin,
hogy az ifjú Aucasin
nem felejti kedvesét,
ékes arcú jegyesét,
megnyittatta egy setét
márványpince rejtekét,
odazárta gyermekét.
Ott a mélyben Aucasin
sírt, ahogy még sohasem,
sóhajtott keservesen,
sóhajtása milliom:
"Nicolete, te liliom!
Fényes arcú kedvesem,
szőlőízű édesem,
kis csészém, borlevesem!
Volt egyszer egy idegen,
hazája volt Limosin,
tengett-lengett betegen,
sínylett-sorvadt szüntelen,
ágya mélyén csüggeteg
haldokolt a nagy beteg.
Akkor ottan, kedvesem
elsuhantál csöndesen:
látta, hogyan emelint
sarkad hosszú hermelint,
látta vállacskád, amint
gyolcsa hó szinével int
s ím, meggyógyúlt hirtelen,
ép lett, mint még sohasem,
ágyát hagyta üresen,
haza is ment sebesen,
frissen, egészségesen.
Liljomocskám, kedvesem,
szép ha kelsz és szép ha jársz,
szép ha szólsz és csókra vársz,
szép ha kart ölelni társz,
ki gyülölhet? Senkisem!
Érted rejt most itt a mély
márványöblü pince-éj,
itt sirok keservesen,
meg is halok, azt hiszem,
érted, édesem!"