Attila meg a stílusrétegek
szerző: Szervác József
Attila egyáltalán nem az iskola réme. Már az elemiben sem volt az. Elsős korában olykor kiradírozta füzetéből a fekete pontokat. Olykor átlyukadt az irkalap. A meglehetős korú tanító néni rosszallásának adott hangot, Attila erre egyszerűen elküldte a fenébe.
De másodikban igazi hős lett. Életet mentett, Szegény barátjáét, aki valami egyesek miatt nem mert hazamenni, Inkább majd emigrál Svájcba. De addig is, míg iránytűt szerez, kell valami megoldás. Ez a megoldás Attila külterületi azíluma lett, a nagymama háza. Napközi után kibumliztak hát a bázisra. A jó mami kissé furcsállotta a váratlan vendégsereget, de mit tehetett, megetette őket. Bent a városban meg itt-ott rémült szülők. Telefonok. Futkosás. Taxi. Aztán meglettek. Spongya rá.
Attila azért kijárta a nyolcat, igazán nem volt baj vele. Olyannyira nem, hogy mai napig tanul tovább, egy muzsikusképző tanodában.
A felvételi hétköznapi aktus volt. Bement, teljes elsötétítést kért, egy gyertyát hozatott, majd leült a klavír mellé, és eljátszotta egy friss szerzeményét, Annyira friss volt az opus, hogy improvizálta. A vizsgabizottság tagjai egymás kezéből tépdesték a jelölt dokumentumait, és a szülék hogyléte felől érdeklődtek. Aztán leigazolták, zeneszerzés szakra. Nem is egészen vesztükre.
Azóta is tartják, az intézmény direktóriuma vadabbnál vadabb tanarakat uszít rá, de ő állja, Igazolatlan órái száma némivel haladja csak meg a kis jóindulattal igazolhatókét. De Attila mégis bizonyítványt eddigelé rendre vitt haza, ha nem is nagyon mutogatta.
Mostanában végezte a harmadik évfolyamot, Úgyszólván balhé nélkül. sőt. Már-már túlvállaló hajlamokkal bír. A minap is. Ballagás történt, mint rendesen, ő jelentkezett virágbeszerzésre. Egy átzongorázott éjszaka után hajnalban, éhgyomorra, alig búskomoran ácsingózott a nagybani virágpiac világvégi standjánál, ahol is nem csekély atyai nexusok bevetése révén potomra jutott a nélkülözhetetlen portékákhoz. Erre még egy fölajánlás: megírja a Nagy Ünneni Beszélyt. Ó ne írná meg? Apja korú literátorok írásait kéziratban olvasva természetes jópofasággal igazgatja az amúgy remekbeszabott mondatokat, ad tipográfiai écákat, summáz. Aztán sztoriba kezd.
Hogy is volt a beszéllyel, megírta ő, két szolid oldalon. Alig tett bele marhaságokat, ő nem a nagy szavak embere. De már fölolvasni nem volt hajlandósága. Az nem állt az alkuban. Végül akadt valaki, ön- vagy kijelölt, re_ly_tély. Ám az írat és olvasat között a Főtanerő minden hivatásérzetét latba vetve lektorogni kezdett. "Nem fogják ezt itt érteni!" — érvelt. (Mintha a szónoklatoknak bármiféle befogadás lenne a rendeltetése.) Mert igen, jó, szép, igaz, csak ámbárnemdeszóval..."
Belejavított. A pedagógus. De ezt akkor Attila még nem tudta. Ő csak úgy védekezésből: Kérem, sokszorosítjuk néhány száz példányban, mindenki hazaviheti, azt rágódhat rajta." A megátalkodott oktató azonban eme ideát elvetette.
Attila akkor kézbe vette szerény dolgozatát, elemezte a javítások, mitöbb: törlések tömkelegét, aztán akkurátusan összehajtogatva zsebébe tette a papirosokat.
Tíz perc múlva kezdődött a nagy Népi Hurrázás, Ballagtak a vének.
Beszéd azért lett. Valaki blattolt. Vagy fölmondta a tavalyit. Taps is lett. Mikor abbahagyta.
Attila aztán a ceremónia végeztével odabátorkodott cenzora szine elé.
– Tessék mondani, ott a bölcsészkaron tanítottak valamit a stílusrétegekről?