A lap feldolgozottságának foka

Asztaltól - ágytól

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Asztaltól - ágytól
szerző: Mikszáth Kálmán

      Hiába mondanák, hogy a Csillom-ház a legszebb Bodokon, senki sem irigyelné, mert az a legszomorúbb is. Nagy udvara, kertje talán azért nagyobb a többinél, hogy annál üresebb lehessen.

A kapuja be van csukva egész nap (tulipános oldala sohase fordul belül), ablakai nem nyílnak meg, csak ritkán.

A napsugár hiába táncol a zsaluk bordácskáin; nem hatolhat odább. Enyelgő napfény nem kell annak, aki ott benn lakik egyedül. Az már kivette osztályrészét: az örök felhőt.

Néha egy-egy cserebogár koppantja meg a lécpáncélzatot, s ez a koppanás is oly kísértetiesen hangzik odabenn. Ha ajtó nyílik valahol, az már nagy zaj itt, s összerezzen rá mindenki.

Mindenütt, mindenen az elhagyottság látszik. Mintha valami nyomasztó lehelet vonná be fűnek, virágnak, lombnak a színét, hogy az attól bágyadt legyen.

A kert sűrű fáin keresztül a legforróbb nyári délben is valami sajátságos hideg légáramlat suhan el. A galagonyabokron a fejletlen bogyók között egy félig rakott madárfészek himbálózik. Vajon miért nem rakta meg egészen a madár? Miért hagyta el idő előtt, hogy másba kezdjen egyebütt?

A nagy jegenyefák komoran nézik lerajzolt árnyékukat a selyem gyepen: mintha az az árnyék is csak árnyék fölé lenne terítve. A kapu küszöbét beverte a gyom, paraj és laboda! Kocsi ide nem jön, kocsi innen nem megy esztendők során át. Két dudorodó zöld csík fut a porta felé. Bujább fű nő ottan. Valaha keréknyom lehetett... talán még arról a napról, mikor a szép Major Annát hozták pántlikás lovakon.

Kihalt, csendes minden. A két nagy fehér komondor unatkozva őgyeleg az udvaron; egyhangú nagyon a hivataloskodásuk. Hónapok elmúlnak, míg valami megugatni való kerül.

Még a galambdúc lakói is olyan csendesek, olyan némák, turbékoló szavukat alig hallani, színük meg többnyire sötét hamuszürke. Ki öltözteti fel ezeket is ilyen szomorú ruhákba?

Vagy már mindennek mutatni kell, hogy ez a nagy ház itt a szép Major Anna rideg koporsója?

Hiába van fényes diófából, azért mégis csak koporsó az. Hiába hagyta itt neki Csillom Józsi az egész gazdaságot, a négy jármos ökröt, a három tehenet, a harmincnégy juhot, mégis árván hagyta, mikor elbujdosott.

Egyhangúan folynak napjai azóta, nem megy sehova, őhozzá sem jön senki, s ebben az örökös egyformaságban nem változik semmi... semmi - csak ő maga.

Arca rózsái elhullnak egyenkint, nagy kék szemei elveszítik fényüket, a homlok ráncokat vet, a kezek elsoványodnak, a ruganyos délceg termet összeesik.

Nem ő az már, nem ő.

De a megtagadott örömöket, az elvesztett életet visszakéri a szív. Az nem feled, de emlékezik, annak csak tegnap volt, mikor a férj elment, hogy vissza ne térjen. A szív nem kombinál, nem számítja a napokat, követeli a tegnap után a holnapot.

»Itt ült ő ezen a széken...«

A szegény szalmaözvegy odaborul reá, mintha még most is meleg lenne ez a hely. Pedig már nyolc hosszú éve annak!

»Igen, itt ült utoljára.« Anna feje ott pihent domború, erős mellén s hollóhaja beleakadt a Csillom Józsi mellénygombjába. Sehogy sem lehetett kioldani. Olyan nagyon mulatságos volt az, hogy egész este nevettek, egész este mondogatták: »Most vagyunk még csak igazán összekötve.«

S másnap már el voltak szakítva örökre.

Hogy volt? Miből kelt ki a mag ahhoz a szalmához, melyből az ő özvegyi koronája van fonva? Verje meg az isten azt a Csőke Palit... minek is járt utána? Hisz nem csalogatta, még csak nem is biztatta sohasem.

Eljött azon a szerencsétlen éjszakán, amikor már a Józsi elaludt, és megkopogtatta a kamra ablakát.

- Gyere ki egy szóra, Csillom Anna!

- Jaj, nem megyek... Hova is gondol kend?

- Csak egyetlen szóra... mondanivalóm van.

- Menjen el, azt mondom, míg békében mehet, míg az uram fel nem ébred.

- Nem bírok tovább a szívemmel... nem én tovább, Anna. Itt a pisztolyom is, benne van a golyó. Az lesz a halálom, ha nyomban ki nem jössz.

Dideregve ment ki a szegény fiatal asszony. Félt a nagy botránytól, le akarta beszélni, tudta, hogy jó fiú Csőke Pali, egy-két kérő szótól megolvad és enged. Jaj, minek is ment ki... hiszen nem szerette, sohasem szerette!...

S míg ott künn csitítgatta Palit, félig bánkódással, félig szánalommal, mert hiszen oda volt, egészen oda volt az a szegény fiú, azalatt egyszerre csak, mintha egy sötét nagy árnyék mozogna az udvaron lent az istálló mellett, majd megcsillant a nyerges paripa patkója s trapp... trapp, amint megkoppantak a köveken módos vékony lábai, egy pisztoly dördült el, s szilajan nyargalt ki a nyitott kapuajtón a megriadt pej lovasával együtt.

Nem nehéz kitalálni, hogy lehetett. Szegény szalmaözvegy százszor elgondolja, százszor összerakja miképp történhetett. Minden föltevése találó s mégsem az igazi egyik sem. Hogy vette észre, hogy osont ki az asszony után, és a többi meg a többi.

Oh, ha már látta, ha utána jött: mért nem avatkozott bele, miért nem büntette meg tetszése szerint szigorúan, miért ment el úgy, hogy ölni akart előbb... hogy ne térhessen vissza soha többé?

De ha szeretné: visszatérne. Nem tudna elélni nélküle annyi éven át szolgálattal keresve kenyerét. Nem! sohasem szerette. És mégis, ha nem szerette volna, lőtt volna-e Csőke Palira, akkor itt hagyta volna egész vagyonát, mindenét, még azt is, amiről nem tudott? Oh, csak a nagy szeretet változhatik át ilyen nagy nehezteléssé!

Elment, hogy a híre sem jött évekig. A törvény nem választotta el őket, csak asztaltól, ágytól. Azt mondta, nem öllek meg, csak beleteszlek a koporsóba.

Mikor aztán a kis Péter (kinek már nem volt atyja, mikor született) öt éves lett, egyszerre csak egy ember jelent meg Bodokon, aki elvitte a fiút fél évre az atyjához, mert úgy ítélt a törvény, hogy a fiú közös legyen. A szalmaasszony és a szalmaférj prókátorai úgy egyeztek meg erre a pontra: hat hónapig lakjék évente az atyjánál, hat hónapig az anyjánál.

Egyik sem engedi a maga hat hónapját, és a szegény szöszke gyerek olyan, mint a mesék bolygó madara, mely az egyik planétából a másikba jut, s sehol sem bír átmelegedni.

Milyen hat hónap az, mikor az a fiú távol van!

És milyen másik hat hónap az, mikor az a fiú, az ő picike képmása vele van és az apjáról beszél neki!

Jaj, csak egy szót se szólna soha, ezt óhajtja és mégis ő kérdezi.

- Édes kis Péterkém! Hát láttad? De mit is beszélek, hogyne láttad volna, mikor együtt voltatok! Szeret-e? Csókolt-e sokszor? Őszül-e már a haja? Milyen házban lakik? Azt mondod, hogy ott olyan nénik vannak, akik teveled játszottak. Szépek-e? No, ne, ne mondd, hogy tudod is te... Nézz jól rám, szebbek-e mint én? Oh, te csacska! Hogy én vagyok a legszebb? Az ám, neked, te kis bolondom. Felelj, de emlékezz vissza mindenre. Emlegetett-e engem apád valaha? Mondott-e neked rólam valamit, mikor haragos volt, vagy amikor víg volt? Hogy semmit sem mondott? Eredj, kis cudar, kiállhatatlan vagy...

Ezer meg ezer kérdés. Egy szomorú szívnek, egy egész életnek apró kérdésekre szétszedett fájó titka.

A kis Péter nem tud felelni azokra a kérdésekre. Jámbor arccal bámul az anyjára s mindig csak az olyan dolgokat hajtja, amik azt nem érdeklik.

Oh, ha ő csak egyszer egy perce láthatná! Ha olyan bűvös tükre lenne, amibe ha belenézne, látná, hogy ott mi történik, egyszerre kitalálna mindent, amit még tudni akar ezen a világon.

De nincs olyan tükre.

Ha talán üzenne, ha ő közelednék. Nem, nem, azt nem teszi. Hátha kikacagná az üzenetét.

Hanem ha majd az a gyerek nagyobb lesz. Akkor talán...

S ez a talán az, amiből él. Ezt szívja be a levegőben. Erdő, patak ezt hajtja, onnan jövő felhők ezt beszélik...