Arthur Schopenhauer
| Arthur Schopenhauer szerző: Kosztolányi Dezső |
A félszázados évfordulón - egy pillanat ragyogásáig - lássuk őt menten minden filozófiatörténeti adattól, emberi egyszerűségében és nagyságában. Ne vegyük észre a gondolkodót, a könyveit, csak egy pózát. Lássunk csak egy embert, aki egy hosszú életen át komor tête-à-tête-ben ül a halállal, egyedül, szemben egy koponyával, mint a középkori anakoréták, de ima nélkül, tagadással és szitokkal a száján. A mélység külső színét, a temperamentumát bámuljuk. E percekben úgy tetszik, hogy ezek a veszendő értékek, amelyek rendszerint kihűlnek a vérrel, nála megmaradtak, és gondolatvilága, melyet az örökkévalóságnak épített, lassan bomlik és mállik az idővel. Az ünneplők ezért hálásak neki. Ráteszik kezüket a könyveire, és hallják az ütőerei kopogását. Az, aki mélyen csalódott az életben, ma is két ősi könyvhöz fut. A bibliához és az ő könyvéhez. Az egyik azt mondja: igen. A másik: nem.
Megadatott neki a harag ereje. Az isteni harag, amely már majdnem állítás, a megváltó és feloldó harag, amely általa bölcsességgé és vigasszá lett. Haragudni tudott mindenki helyett, az egész emberiség nevében. Átadhatom neki a szót s ő az univerzum világtörvényszékén számon kéri az életemet, védi az igazamat, helyettem is haragszik, pöröl, felesel és szájaskodik, akár egy goromba ügyvéd. Nem áll egyedül. Minden ember szomja és éhsége benne van. Úgy érzem, hogy az emberiség ötezer évig élt, míg megszülte őt, az élet eleven tiltakozását. Hiába igyekszik takargatni a XIX. századtól megkövetelt sémákkal lírai hajlandóságát. Schopenhauer igenis egytestvér a látókkal, a hindu álmodókkal, és mindaz, ami mélység és érték a rendszerében, az akaratelmélete, az intelligibilis énünk teóriája, az a priori megismerés és a magánvaló megismerhetőségének tana, arról a tőről fakadt, amelyről a gondolkozás őskorában a mítosz és a rege. Meglátta és megismerte a valóságot. Ezt maga se titkolta, és sokszor görcsösen kapaszkodott ind verssorokba, régi gondolattöredékekbe, amelyekben szemlélődő korok és nemzedékek bölcsessége szunnyadt. Az emberi agy mintegy együttes, intenzív erőlködést végzett benne, Hogy felülkerekedjen önmagán.
Mindez nem kisebbíti őt. A XIX. században, lehet, ez volt a kritikája. Az intuitív alapon álló XX. század így dicséri. Magam sem ijedek meg az írásomtól, hogy nagyszerű rendszere mellett az érzéseit ünneplem, és az érzéseimmel ünneplem. Schopenhauerért mindig vita folyt. A rendszere a tudósok prédája, de emberi értékei a művészeké. Elfeledhetetlen és boldog kor az, amelyben a fiatalságnak először nyílik meg a gondolatvilága, s bemélyed, bolyong benne, és eltéved, mint egy fekete erdőben. A századunk már legyőzte a pesszimizmus nyavalyáját. De minden nemzedéknek keresztül kell mennie rajta, hogy emberebb ember legyen. A költők is egy félszázad óta járnak hozzá nehéz és édes bánatért, s mélyült szemekkel jönnek el tőle. Hiszen az erkölcstana egy lázas föllendülés. A tagadása egy nénia. Világa csupa gyászpompa. Ebben a siralomvölgyben, ebben a lehető legrosszabb életben pedig minden értéket devalvált, szerelmet, dicsőséget, gazdagságot, örömet, anyai szeretetet, bátorságot és becsületet, csak egyet nem érintett, azt az oázist, amelyet hiába szorít az akarat görcsös csomója, a mi oázisunkat, ahonnan zene száll, színek ragyognak és öntudatlan szavak rebbennek fel mámorosan, boldog zavarban.
A mi birodalmunkat meghagyta.