Arkadia leiratása
| Arkadia leiratása szerző: Barcsay Ábrahám |
Orczy Lőrincnek.
Jól mondod, Kenyeres! én is azt állítom,
Hogy csak herék vagyunk, már régen tanítom,
Ezen igazságot most is bizonyítom,
Confuc mestert azért én meg nem szólítom.
Nagyobb most az örsi bölcsnek oskolája,
Mint régen Plátónak Akadémiája:
S különben táplálja lelkemet Múzsája,
Mint császárnak egész könyves-palotája.
Ádám uram ugyan néha jó-kedvéből
Sok könyvet kihúzván régi penészéből,
És lopva kirántván réz-poros zsebjéből,
Kezem közé nyomott tudós szerelméből.
Láttam ott nagy Mautschont és Fient képekben,
Ceres asszonyt néztem titkos szentségekben,
Olvastam Mahomet zsoltárit versekben,
S Ómár imádságit apró cikkelyekben.
Tanúltam kezdetét egész régiségnek,
Mesés eredetét annyi istenségnek,
Kit vagy a gazdagok adtak szegénységnek,
Vagy pedig a papok balgatag községnek.
Láttam Minos, Solon, s Lycurg uramékat,
Hogy akartak tenni boldog maradékat,
Kivált ez hogy adott kedves ajándékat,
Midőn osztogatta a szép lakosnékat.
Celéus fiának édes hagyománya,
Tudom, hasznosabb volt, mint Márs buzogánya,
S talám mint sok bölcsnek ritka találmánya,
Ápisnak is azért lőn becsben bálványa.
Azt jegyzi egy régi csodálatos írás:
Hogy van e világon egy bizonyos forrás,
Melyet nem vesz körűl emberi boltozás,
Hanem van környűle mennyei alkotás.
A szép Arkádia gyönyörű völgyében,
Kő-sziklák hasadtak egy hegy közepében:
Hová nap nem süthet tavasz melegében,
Sem pedig a nyárnak gyullasztó hevében.
E kő-sziklák között sok mohos helyeken
Tiszta víz csergedez apró kövecseken,
Mely eltévelyedvén számtalan ereken,
Újra találkozik virágos réteken.
Éjtszaki szeleknek fagylaló fúvása
Nem jut oda, hol van e víznek folyása:
Ott vagyon a fáknak örök virágzása,
Ott van Pomónának kedves mulatása.
Ezer madaracskák fáknak tetejéről
Szűntelen csevegnek párjok hívségéről,
Az egyik énekel új szeretőjéről,
A más emlékezik régi szerelméről.
A levegő-égnek és helynek szépsége,
Úgy az állatoknak ritka szelídsége,
S az egész vidéknek örök csendessége
Jelentik, a helynek hogy vagyon szentsége.
Demiurgos véget vetvén munkájának,
S részeit elosztván föld golyóbisának,
E vizet békesség csendes forrásának
Nevezte, hogy lenne hasznos világának.
A királyok ide vezetik népeket,
A már láncok között nyögő nemzeteket,
Kik, ha megkóstolják ez édes vizeket,
Azonnal elvesztik ott kemény szíveket.
Látnál, ha sétálnál e kies helyeken,
Sok vizest meztelen a puha gyepeken,
Kiknek már koszorú nincsen a fejeken,
Sem pántlika nem függ vitézi melljeken.
Ott mossák némelyek véres köntösöket,
Mások pedig fogván gyilkos fegyvereket,
Azokból készítnek szántó-eszközöket,
Mások ló helyében cserélnek ökröket.
Azok, kik tábori föld-mérést értettek,
Meredek bástyákat s sáncot építettek,
E babonás vízből alég merítettek,
S immár mulatozó-házat méregettek.
Sokan azok közül, kik perben borúltak,
S Verbőcz homályiban már meg is vakúltak,
Ez édes forrásnál midőn megtisztúltak,
Még onnét Parnassus felé elindúltak.
Látnád ott módinak első eredetét,
Mert hamar megúnván maga öltözetét,
Ki-ki megkivánja szomszédja köntösét,
S leibelért ád dolmányt és plundráért mentét.
Nem szólok arca, fő s haj míveléséről,
Egyik hogy veti el kalpagját fejéről,
Hogy oldja csimbókját a más üstökéről,
S hogy metszi bajuszát ajaka széléről.
Hát még az asszonyok sok-féle ruháját
Egyik a másiknak hogy adja szoknyáját,
Ez nyakába veti másnak verdigályát,
Amaz kis papucsért elrúgja csizmáját.
Nagy titok e forrás: de hidd el, Barátom!
Hogy már nemzetemet ahhoz közel látom,
Én addig levetvén császári kabátom,
Lassanként puttonnak készítem a hátom.
Abban vetem tőled vett leveleimet,
Mint bujdosásomban szerzett kincseimet,
S az ég felé vetvén könyves szemeimet,
Lángnak adom eddig firkált verseimet.