Arckép
szerző: Kosztolányi Dezső
A palaszürke égben áll.
Hull rá a hó, az esti hó.
Nehéz, meleg ruháitól
oly vastag, mint egy eszkimó.
Kunyhóba faggyúgyertya ég.
A szalma benn a térdig ér.
Cigaretták. Csajkába rum.
A földön rongyok, vatta, vér.
Körötte hó, hó, egyre hó,
erdők, hegyek, tábortüzek.
Rövidlátó szegény szemén
csillámló, éles szemüveg.
Egy női aranyóralánc
lóg zsebéből. Hajdanán
üvegszekrényünk dísze volt.
Nászára kapta az anyám.
Ezüst órája oly kopott.
Még a nagyapja vette meg.
Negyvennyolcban ővéle volt,
s azt tiktakolja: „Isaszeg”.
Az óra nem feledte el,
bár sok év szállt felette el.
Hallgatja ő is csendesen.
Ő sem, ő sem feledte el.
Hallgatja elhagyott szíve
s a hóban valami forog.
Ágyúk ugatnak mérgesen,
veszett, dühös komondorok.
Egy-egy halott fölé hajol.
Itt a ravatal pár fa-léc.
Egy messze hang hahóz neki
és szalutál egy szanitéc.
Sovány kis arca halovány,
de oly nyugodt, de oly setét,
ki tudja, megfordulna-e,
ha kimondanám a nevét?
Közönyös, furcsa, idegen.
Előtte köd, utána köd.
Csak néz és ezt gondolja tán:
ezerkilencszáztizenöt.