Aranyos felhők
szerző: Mikszáth Kálmán
Még mai napig is emlegetik a tiszteletes asszonyék, pedig már ötödik éve, ahogy megesett. A kislányokból nagyok lettek, szerettek, szenvedtek azóta (Miminek a vőlegénye is meghalt), a nagyasszony is nem egy bajon ment keresztül új baj elé, - hanem azt a tehénesetet csak nem felejték el maig sem.
Mert ám nem olyan akármilyen tehén volt az! Nagyon nehezen szerezték. Garasonkint kuporgatták össze azt a nyolcvan forintot (azonfelül hetven krajcár borravalót a kötél fejében), amennyibe került. Azután úgy megszokták, de úgy megszokták, még mielőtt ismerték volna... míg a pénz gyűlt a sovány penzióból, meg a varrásból, kötésből, százszor oda képzelték előre az istállóba...
Csákó lesz a neve, mert szarvai lesznek s azok elállnak majd alul, míg felül szépen összeborulnak, mint ahogy azt a tehénszépség megköveteli.
Hosszú ráncos nyaka lesz a Csákónak, még tán csöngettyűt is hagy rajta az, akitől megveszik (Kriska már azt az embert is megálmodta: egy széles képű tót lesz, bibircsókkal a homlokán, - de tréfán kívül). Igaz, majd elfelejtettem, hogy a szőre pedig mintha mosva lenne, néhol sárgát játszik majd, mint a kanárimadáré...
Mikor azután megvették, biz az egy kis változáson ment át, szegényke: a szarvait, két csonka csücsök híján, egészen elharapta a valóság, karcsú sem volt, hanem inkább potrohos, szőre se vakító fehér (szebb is talán a tarka), hanem a teje... az valami pompás tej volt, sokkal jobb, mint a képzeletbelié.
És a Csákó nevet is fölvette. Minden rendben volt. Már azelőtt is nyugalom honolt az özvegy papné házikójában. Nem történt ott egyéb emberemlékezet óta, mint a kis Kriska eltörte egyszer a kávés-ibriket; félesztendeig sajnálták s azóta egy zöld bögrében tartják a leszűrt kávét...
Szegények, de megelégedettek voltak, most meg már éppen boldogok lettek, hogy ő is megvan, ő, a Csákó. Lesz mármost minden a háznál, mert kenyér a tehén; olyan kenyér, melyből mindennap esznek, mégis mindig egész.
- No, gyerekek - hajtotta a nagyasszony -, ez tartja ki a lakodalmatokat. Úgy, úgy, Kriska! Ez fog férjhez adni benneteket. No, mit nevetsz, te kis gyík? Te... te, Mimi fiam. Hiába nevetsz. Úgy lesz, amint kigondoltam.
És a nagyasszony tisztes, mindig komoly arca majdnem mosolygóra indult e szavaknál. Már hogy is lehetne másképpen? Hiszen nem beszél ő a világba. Lám, a tehén is csak szóbeszéd volt, most pedig már ott áll a jászolnál.
- Hja bizony! A vajat eladjuk, bárányaim, meg a fölösleges túrót, s abból szerezzük be lassankint a stafírungot. Hát ugye mégis a Csákó köti be a fejeteket? Ámbár nem szeretem, gyerekek, hogy olyan bolondos ökörnevet adtatok annak a kedves állatnak. Még majd megapprehendál...
Tovább is erről beszélt volna a nagyasszony, ha a két lányka össze nem felesel, ki köpül közülök először. Juj, milyen öröm lesz az, ott pacskolni a sűrű föliben...
És ugye mindig szombaton fognak köpülni? Ezer nagy kérdés merül fel. Hol lesz a köpülő? Az udvar közepére teszik ki. Ki szedi ki a vajat? Te szeded ki, mamácska? Melyik tálba rakod, édeském? Hát persze a nagy drótos tálba, hogy beférjen, mert sok lesz - ha valahogy el nem romlik...
Már tudniillik a tehén, mert kényes portéka az. Miért is jutott eszükbe ez az eshetőség? Tíz aggodalom egy végben. Persze, hogy kényes jószág a tehén: szemtől jön neki, gonosz emberek megronthatják tejét (mert vannak olyanok, akik tudnak valamit ebben), a rossz széna is felboríthatja a teli zsétárt, ha meg nem jól fejik, meddő lesz...
De hátha rosszabb is eshetik? Csak el kellett indulniok a balsejtelmek útján, fölszedték minden bogáncsát. Kitörheti lábát, mikor künn szaladgál vagy mikor kihajtják, beletorkoskodik a lucernába s felfúvódik, mint a kántorék tehene harmadéve! Hanem már az ilyet nem élné túl a nagyasszony.
- Mindjárt az Ipolyba ugranám, gyerekek. Be én, igazán mondom, mert elveszünk, semmivé leszünk, ha annak a tehénnek valami baja esik. Vigyázzunk rá, mint a szemünk fényére. No, ne sírjatok hát, bolondok. Mimike, törüld meg a szemedet: hiszen nem ugrom még... Oh, oh, de nagy csacsi vagy, Kriska fiam...
Valami kevés mégis megmaradt ebből az aggodalomból ezutánra is. A tehenet se másnap még, se harmadnap nem merték kiereszteni a mezőre, otthon kedveztek neki szoktatóba, hússzor is megnézték, megitatta-e az Ancsa leány, kapott-e répát, van-e friss alomja, jó étvágya?
Kriska egy rézgombot talált az udvaron. Megörültek, hanem el is szomorodtak. Ha a Csákónak szarva volna, most rá lehetne tenni a rézgombot. Olyan szép lenne vele!... De csak sírni való dolog is, istenem, hogy a Csákónak szarva nincsen...
Aznap, hogy először hajtották a mezőre, (mert otthon végre is ki győzné takarmánnyal?) az Ancsát adták mellé. A tiszteletes asszony már korán reggel a szőlőbe ment, úgyhogy haza se jön uzsonnáig. Csak a két lányka maradt otthon. Nosza, ezek is felkerekedtek: ők bizony megnézik a Csákót, mit csinál. Kriska bizonykodott, hogy oda talál a földjükre.
Nem messze volt; baj nélkül értek az ugarra. A Csákót is jó hangulatban találták: szépen legelt s kedélyesen kergette le magáról farkával a legyeket.
Az Ancsa szolgáló, ki csak gyerek volt még, (a libapásztorságtól került a tehén mellé) megörült a kisasszonypajtásoknak, s mesés dolgokat mondott nekik a Komár Mihályék rétjéről, hol annyi a magvas, mint a marmancs, s még madárfészket is tud rajta egy helyütt, csak azt várta, míg a tojásokból kikelnek a kicsinyek. Azóta már meg is nőhettek...
- Nézzük meg - mondá Mimike hirtelen elhatározással.
- Vezess bennünket! - sürgeté Kriska. - A mamának is hozunk. De nem engedem megsütni.
Elindultak, s egy teljes óráig járták a réteket, ahol annyi látnivaló van: füvek, virágok, olyan alakúak, mint a késpenge, a kenderáztatók, (ej, Mimi, emlékszel-e, mikor kicsiny korunkban azzal ijesztettek, hogy ide hozzák a rossz gyerekeket a rossz szellemek?) a zúgó nádas kacsáival, gémjeivel, a helység kútja, mely olyan mély, hogy nappal is a csillagokat látná az ember a fenekéről. (Nem tudom, igaz-e... Mit gondolsz, Kriska?)
Hanem mikor visszatértek a barangolásból elfáradva, nyomban megbüntette őket az Isten, amiért magára hagyták a szegény Csákót, - mert ennek csak hűlt helye volt már. Elveszett, oda van!
A rémület meghalványította a kis arcokat. Szívük hangosan dobogott. Körülnéztek a nyitott tájon: nincsen a Csákó sehol... sehol.
Elhajtotta valami gonosz ember, vagy visszament a régi gazdájához. Sohasem fogják megtalálni többé. Annak az embernek, akitől vették, ki tudná a faluját? Talán nem is ebben az országban lakik?
Ancsa a földre vetette magát s elkezdett jajveszékelni.
- Ancsa, ne bőgj most - mondá Mimi (ő volt az öregebbik, ő vette át az intéző hatalmat). - Siess anyánkért a szőlőbe... Mondd meg neki, beszéld el neki, mi történt.
Mérgesen dobbantott lábacskájával, mint ahogy édesanyjától látta nagy események idején.
- Miért nem mozdulsz? Szaporán eredj! Te pedig, Kriska, szaladj a bíróhoz, doboltassa ki. Útközben kérdezősködj az emberektől. Én majd a szomszéd faluba futok.
Elmentek a gyerekek, ki jobbra, ki balra, neki a széles világnak, a Csákót keresni. Hegyről a völgybe, dűlőrül dűlőre, benéztek a hegyszakadékokba, remegve, zsibbadozó lábbal nyargaltak az árkok mentében, harsogva kiáltozták be az erdőt, a cserjéseket.
- Csákó! Csákó! szólalj meg, hol vagy?
Nem szólalt meg sehonnan. Ni, a csöngettyűje hangja... mintha hallanák, úgy rémlik... Nem az volt, dehogy az volt, darázs-döngés ez csak... A Csákórul senki sem tudott hírt adni. Jövők-menők a fejüket rázták. Elveszett az, vége van annak örökre.
Éhesen, rogyásig kimerülve találkoztak estefelé a falu alatt. Hazatartottak a szegény gyerekek. Egyik se kérdezte a másiktól: megvan-e a tehén? mindenik arca beszélte, hogy nincsen. Komoran, lecsüggesztett fővel mentek be az udvarba. Hol keressék már, hisz mindjárt sötét lesz?
Hát amint beértek a tornác alá, egyszerre csak valami csöngettyűszó üti meg a fülüket; de már ez igazi, valóságos csöngettyű.
Mimike összerezzent.
- Pszt, Kriska! Hallod?
- Hallom. Szent isten...
- Hiszen ez a Csákó! Az, az!
Odafutottak az istállóba. Hát persze, hogy a Csákó volt. Itt van, nem szökött el, hanem csak elunta magát künn a mezőn s hazajött hűségesen.
- Oh, te csúf, te gyalázatos! Látod, látod, mennyire megijesztettél bennünket! Hát történt valaha ilyen eset, ilyen furcsa eset a világon?
Lett öröm; mindjárt nem voltak fáradtak, táncoltak, ugráltak a Csákó körül, aki olyan szépen hazajött... (De megszalasztottál, kis bolond tehénkénk!) Míg egyszer csak újra elborult a Mimike homloka: eszébe jutott, hogy hát a mama?
Az bizony, a szegény megijedt mama merre lehet? Bizonyosan a Csákót keresi valahol. Talán keservesen siratja bolyongva, meglehet, el is ájult ijedtében, vagy talán...
Ki sem merték mondani azt a megdöbbentő szót, hogy hátha beugrott, elölte magát az Ipolyba, amint előre megmondta?
Minden csöpp vérük meghűlt e rettenetes gondolatra. Reszkettek, amint megfogták egymás kezecskéjét, s elindultak némán, édesanyjukat keresni.
De hova, merre?
Az esti szürkület ereszkedni kezdett. A torony legtetejét már elnyelte. Siessünk, siessünk! Jó emberek - kérdezgették -, nem láttátok a mi anyánkat valahol?
A tiszteletes asszonyt senki sem látta hajnal óta. Ha baja nem történik, bizonyosan itthon lenne már.
A kínos előérzet hihetetlen sietésre sarkallta; nádason, mocsáron, a Hollócska folyón át keresztülgázoltak, ruháikat nem kímélve csatakosan, érkeztek a szőlőbe, mert onnan kell a nyomokat keresni.
Aminthogy ott is tarkállott óriási nyomnak a tiszteletes asszony ócska wiklerje a diófa alatt. De nini, káprázat-e? hiszen rajta fekszik maga a tiszteletesné is.
Örömrepesve futottak hozzá, s Mimi lelkendezve kiáltá: - Mamácskám, mamácskám... megvan... megkerült.
A fölriadt nagyasszony haragosan mordult rájuk:
- Fölveritek itt az embert... már le se dűlhet egy kicsit. Mit csináltatok a ruhátoknak? Csupa sár, csupa lucsok. Ejnye mordizomadta gyerekei... Nos, ugyan mi került meg?
- A Csákó... a mi Csákónk!
A nagyasszony kidörzsölte apró kék szemeiből az álmosságot s ásítván egyet, csodálkozva kérdé:
- Hát el volt veszve?
Kriska ámulva hebegé:
- Nem mondta meg az Ancsa?
- Nem is láttam. De beszéljetek már...
A lánykák összenéztek. Hát miért szaladgáltak ők egész nap kétségbeesve, hiszen éppen semmi se történt? s ezen aztán olyan sírásba törtek ki, hogy majd fölvették vele az egész szőlőhegyet.
A tiszteletes asszony megértvén a dolgokat, addig-addig törülgette arcukat a keszkenővel, csitítván őket: »no-no, bolondok... legyen eszetek, kis macskáim«... hogy maga is elpityeredett, s úgy hármasban siratták a szegény Csákót - mert hátha mégis elveszett volna?