Aranyifjú

Aranyifjú szerző: Hunyady Sándor

Elég régen már, az egyik osztrák játékkaszinóban, ellenszenvesen jó külsejű krupié asztalánál ültem. A krupiét "gróf úr"-nak szólította a kollégája, amikor a munkában fölváltotta. Az ilyesmi nem nagyon ritka, rendszerint nem is különösen érdekes. De ennek a krupiének az esete elég érdekes volt, ahogy később elbeszélték nekem. Amiért most megpróbálom tovább mesélni. Kitöltve a hézagokat és kissé elmaszkírozva az alakokat. Mert undok bűnügy ez. Még egy országot sem illik kompromittálni vele. Nem is fontos, hol történt. A nagyvárosok és a világfürdők bizonyos szempontból és bizonyos negyedekben tökéletesen egyformák. Mindössze annyit mondok, hogy a színhely nem Ausztria. A gróf messzi idegenből került oda, új életet kezdeni.

A szoba csak hotelszoba volt, de nagyon fényűző, amilyenek luxushotelekben luxus-lakosztályokhoz szoktak tartozni. Kék, arany, fehér. A széles mennyezetes barokk ágy arany lábakon állott. Az ágy alatt sovány, borotvált szőke férfi feküdt, a kezén gumikesztyű, a zsebében szivacs, kloroformos üveg és egy nagyon élesre fent, keskeny pengéjű borotva.

A komorna egészen a falig hátrált, ahol leült, és kissé előrehajolt:

- Még így sem lehet az ágy alá látni! - mondta megnyugtatóan.

- A fene egye megy! Drukkolok! Szeretném abbahagyni az egészet! - mondta a férfi az ágy alatt, kellemes, mély, dünnyögő baritonján.

- Hát akkor hagyjuk! - felelte idegesen, kissé lenézően a komorna. Nem volt csúnya nő. Sasorra volt, kreol bőre, a bal arcán barna anyajegy, kicsit kancsított.

A férfi nem válaszolt. A feszült csönd, amely az ágy alól érkezett, azt éreztette, hogy az az ember, aki odabújt, döntött, végképp elszánva magát a tettre.

Finoman volt kidolgozva ennek a gyilkosságnak a terve, akár a csipke. Cselekvő személyei még menetrendi tanulmányokat is végeztek hozzá. Hol, mikor, milyen vonatösszeköttetéseket érnek el? Hová a legjobb menni, amikor a dolog után menekülni kell.

A komorna tudta, hogy az úrnője nagyon szabályosan él. Mindig éjfél után érkezik haza, mindig részegen. Le kell vetkőztetni, meg kell fürdetni, oda kell készíteni éjjeliszekrényére fél pohár vizet a veronállal. Az asszony megissza az altatót. Magára zárja az ajtót, lefekszik. Igaz, hogy a gyöngyét ágyban sem veszi le a nyakáról, de milyen könnyű végezni egy alkoholtól és veronáltól kábult, alvó nővel. Magához sem tér, már a másvilágon van, lehet menni a gyönggyel. Mert a komorna és a sofőr a gyöngyöt akarta megszerezni. Ez a dolog ugyanis még a gyöngydebacle előtt történt. A sok szemből fűzött hosszú lánc megért egy negyedmilliót.

A két cseléd főpróbát tartott a nagy jelenetből. Eloltották a villanyt. A komorna az ágyra feküdt. A férfi előbújt. Fölállt az ágy mellett, kinyújtotta a karját, kezével megérintette a komorna vállát:

- Jól van, Nelli, fölállhatsz! Látok!

Hogy lesz valaki gyilkossá? Talán születni kell ezzel a képességgel? Vagy olyan a lélek, mint valami mérgekből álló erős orvosság, amely ha vegyi összetartása fölbomlik, méreggé válik egészen? A komorna hirtelen azt a képet látta maga előtt, amikor egy csirkét megölnek. Látta az állat vergődését, ahogy hátracsavart nyakából freccsen a vér. Összeborzongott, elképzelte, hogy milyen vesződséges munka lehet ez egy nagyobb alakkal. Aztán elhárította magától a dolgot. Ezt nem ő fogja végezni. Mint egy paranoiás, csökönyösen szilárduló gondolatsor tért vissza belé: "Harmincnégy éves vagyok, mi lesz velem tíz év múlva, ha nem csinálok valamit?!" Rettegett az öregségtől és a szegénységtől. Sokat fájt a feje, és sokat unatkozott. Az unalom még a moziban is elfogta. Ásítozott és gyűlölködött. Sokszor kedve lett volna elpusztítani minden életet a világon.

A férfi könnyelmű volt, buta és hazárd. A szíve olyan izgalommal dobogott az ágy alatt, mint a kártyásoké a játék döntő pillanataiban. Klasszikus esete volt annak, amikor valakin a "rossz befolyás érvényesül". Nemi rabszolgája volt az anyajegyes nőnek. Szerette az ízét, szagát, esze járását. Bár ebben a percben nem szerette. Valami halvány terv kezdett bontakozni benne, hogyan mártaná be, hogyan tenné meg felbujtójának a törvény előtt a lányt, ha mégis hurokra kerülnének. És a komorna sem volt lojális. Kész számítása volt, mi módon taszítja el magától a gyilkost, ha baj találna lenni.

Gyanakodva és gyűlölködve figyelték egymást, egyre nagyobb feszültségben, talán egymás torkának esnek, ha két óra körül nem hallják meg a közeledő lift zúgását.

Az asszony, aki a gyöngyöt nyakán viselte, az ajtótól egyenesen a toalettasztal tükréhez suhogott. Megnézte magát.

Amerikai nő volt, vagy talán még tágabban: "külföldi" nő. Fiatalos, karcsú alakja volt, vörös haja, szív alakúra festett, cseresznyepiros szája. Fekete ciré estélyi ruhát viselt, csincsillakeppet. Igazán gyönyörű fehér válla és dekoltázsa volt. De régen elmúlt már ötvenéves. Hamis felső fogsora volt, és az arcát egy hónappal előbb varratta föl a füle mögött.

Mikor a komorna a harisnyáját húzta le, idegesen fölkiáltott:

- Juj! Milyen hideg a keze! Máskor melegítse meg valahol. Ne érjen ilyen hideg kézzel a bőrömhöz!

Ezen az estén nem akart sem fürödni, sem lefeküdni. Az altatóspoharat ingerülten eltolta:

- Ne erőszakoskodjék! - förmedt rá a lányra.

A komorna bocsánatkérően hízelgett:

- Máskor mindig így szoktuk csinálni, madame!

Az asszony nem felelt. Némán válogatott a háziköntösei között. Fölvette a legszebbet. A parfümösüveg dugójával megérintette a tarkóját. Leült a tükre elé, igazgatta az arcát:

- Másik szempillát kérek! - mondta türelmetlenül.

A komorna, amikor a határozott parancsra ki kellett mennie a szobából, szilaj tekintetet vetett az ágy felé, legalább szólni lehetne annak a marhának, ott az ágy alatt, hogy a műsor megváltozott!

A sofőr azonban, bár kissé tompa esze volt, észrevette, hogy valami nincs rendben. A nő nem feküdt le. Az ágy alól látta ezüstpapucsba bújtatott meztelen lábát, a bokán az öregség kék erével. Majd lenyúlt egy kövérkés, gyűrűkkel borított nyugtalan kéz, és bepúderezte a két lábát, fehér felhőt keverve.

A gyilkosjelölt elkeseredett. Még az is átvillant az agyán, hogy csak őt akarják megfogni. Aztán kopogtak az ajtón. Halk kopogás volt, a röstelkedő bűn jelentkezhetik ilyen csöndesen.

A sofőr megijedt, de a szorongása mégis enyhült, mert magyarázatot kapott az aggodalmára: várt valakit a dög!

Férfi érkezett a szobába. Frakkban lehetett, olyan cipője volt, amilyent a férfiak estélyi ruhához viselnek.

A lábak közeledtek egymáshoz, suttogó hangok hallatszottak, majd csönd lett. "Most csókolóznak!" - érezte meg a sofőr, és mélységes erkölcsi fölháborodás töltötte el. "Ez a vén dög! Disznóság!" Később eltűntek a lábak. Akikhez tartoztak, leültek vagy lefeküdtek. A sofőr erkölcsi lázongása megerősödött. "Ki lehet ez a disznó?!" - törte a fejét.

A látogató D'Ajuda gróf volt, meghatározhatatlan származású és nemzetiségű arisztokrata. Belga útlevéllel utazott, de semmi esetre sem volt belga, inkább lehetett dél-amerikai spanyol, portugál, levantei, esetleg francia. Kitűnően tudott angolul, még jobban franciául. Mindenhová meghívták, pólóistállót tartott, kártyázott, táncolt, a lóversenyen rettegtek tőle a bukmékerek. Volt benne valami szívós és félelmes kedvesség, amely fönn tartotta a társaságban, pedig idegessé tette a nyugodtan emésztő gazdagokat azzal, hogy teljes homály födte a jövedelmeinek eredetét. A nők azonban fönntartás nélkül imádták, talán éppen a rothadtsága miatt. Nyurga volt, finom orra, szép kis füle, hízelgő hangja, beteges színű, gyöngéd arcbőre esti világításnál gyöngyházfényűnek látszott.

A sóhajokkal telt csönd után fojtott, de élénk diskurzus kezdődött a pár között. Az asszony úgy beszélt, mint egy színésznő. Megcsillantotta Sarah Bernhard régimódian patetikus színeit és Orska kokainos hisztériáját. Majd egy-egy pillanatra olyan lett, mint saját maga: tragikus, vén rom, komisz pofa, hangja az egyenletes, halk angol beszédből riadtan fölkotkodácsolt. A férfi inkább suttogott. Lágy suttogása mint a pókhálószál gombolyodott az asszony idegeire.

A sofőr alkoholszagot érzett az ágy alatt. Üveg csendült. "Whiskyt isznak!" - Most már tudta, hogy ki a látogató! - Megismerte a hangját. Sokszor vitte úrnőjének a kocsiján. Félt tőle, elszánt embernek tartotta a grófot, aki vele is hideg megvetéssel bánt, mint minden cseléddel.

A pár anyagi természetű dolgokról beszélt. Mind a ketten panaszkodtak. A férfi turfveszteségeket, lejáró váltókat, nagy zsetontartozást emlegetett. Az asszony kimerült csekkszámlájáról regélt.

D'Ajuda gróf megnyugtatta barátnőjét, hogy nem azért közölte vele bajait, mintha segítséget várna tőle. Csak éppen kiömlött belőle. Egyáltalában fáradt, nincs kedve küzdeni sem, omoljék össze minden. Végigfeküdt az ágyon. Megrendítően tudott feküdni, szólnia sem kellett, nyurga lába mozdulatlanul is zseniálisan fejezte ki az öngyilkosság előtti hangulatot.

Az öreg nő talpától a feje búbjáig végignézte az ágyán heverő szép fiút. Hirtelen a nyakához nyúlt, izgatott keze a gyöngy kapcsát kereste:

- Odaadom a gyöngyöm! Tudom, mi a kötelességem!

A fiú nem mutatott örömet, de nem is sértődött meg. Ravaszul hallgatott. Sima kezét, mint egy képzett orvos, jól kiválasztott helyen az asszony térdére tette, lehetetlen ellenállani az ilyen hatásnak.

A nő belelovagolta magát a drámai megalázkodásba. Rikácsolt, hogy jól tudja, mennyi minden áldozatot kell hoznia egy morzsányi gyönyörért. Fölborzolta a haját. Zokogott. Majd kijózanodva azt a gyakorlati ajánlatot tette a gavallérnak, hogy vigye el a gyöngyét. Adja el diszkréten, vagy tegye zálogba. És osztozzanak meg majd a pénzen.

Mintha a végzet trombitája recsegte volna a sofőr fülébe ezt a mondatot: "Odaadom a gyöngyöm!" - Hallgatózott és kombinált az ágy alatt fekve, egyre fájóbb derékkal. Igazán könnyű volt kiszámítani, hogy váratlanul egy másik akarat keresztezte az ő akaratát. Mintha ő állana a társadalmi morál alapján, ismét mélységes fölháborodás töltötte el.

Szótárának minden durva kifejezését a fiú fejére öntötte, gyomra szinte megfájdult a lenyelt szitkoktól. Fölháborodása egyre lángolóbb lett és keserűbb. Az aktuális esetről átvonatkoztatott az élet minden dolgára. Elnyomottnak és üldözöttnek érezte magát, akit kisemmiztek a hasznos jogokból. "Nincs igazság! - gondolta gyűlölettel. - Ez az alak idejön a frakkjában, és simán sikerül neki az, amiért én kockára tettem az életemet!"

"Odaadta a gyöngyét! - De vajon odaadta-e már?! - Vajon viszi-e már ez a selyem...? - Vagy rajta lesz a nyakán még, amikor elalszik?!"... Ezt nem lehetett kitalálni az ágy alatt. De a sofőr már nem is vágyakozott túlságosan az ékszerre. A vágyát csiga mászta meg. Feldühítette és letörte a másik terv, amellyel összeütközött. "Fulladjanak meg a gyöngyükkel!" - gondolta. Menekülni szeretett volna már. Elmenni az ágy alól. Kinyújtani a derekát, megforgatni a nyakát. Tüsszenteni, cigarettára gyújtani, mozogni, közelről hallgatni az édes zenét, amely a nyitott ablakon keresztül szűrődik valahonnan.

Amikor a fiú elment, az asszony úgy sejtette, hogy amit odaadott, mégis túl drága dolog volt. Megsimogatta a nyakán a gyöngy üres helyét. Akár a fejét vitték volna el. Mintha meleg víz folyna rajta, úgy érezte még mindig a babája undorodását. De hát ezt már megszokta. A fő, hogy mégis, benne volt valamiben!". Most már megitta az altatót. A fogát beletette egy pohárba. Pillanatig gondolt rá, hogy becsöngeti a komornát. De fáradt volt a fürdéshez, ideges, nem akart látni senkit. Odament a falba épített szekrényhez, kinyitotta az ajtaját, hogy friss pizsamát vegyen ki éjszakára.

A szekrény ajtaja egészen a földig ért, és belül tükör volt rajta végig. Erre nem gondolhattak a gyilkosok. A kristálylap hidegen csillogott, és mintha csúfolódna az emberi elővigyázatosság végességén, megduplázva a szoba perspektíváját, szép tisztán, világosan megmutatta a sofőrt, aki ott feküdt az ágy alatt, éppen szemben a kinyitott szekrényajtóval.

A nő felsikoltott:

- Ki van ott?!

- Ne féljen! Nem bántom! - suttogta fenyegetően a férfi, és a keze, a válla már megjelent, ahogy sebesen bújt ki az ágy alól.

- Segítség! - visította az asszony. Illetőleg akarta visítani. A torka összeszorult, csak belül visított a mellében, a száján nem jött ki erősebb hang a csirke rémült csipogásánál.

Ki tudná pontosan megmondani, hogyan történik az ilyesmi? A sofőr elszánta magát valamire az ágy alatt. Aztán eltűnt a cél, amelyért gyilkolni készült. De az előre elképzelt mozdulatok még benne voltak az idegeiben, amikor megfogta az asszony karját, aki éppen a csengő felé nyúlt. Hirtelen keresztülcikázott rajta, hogy milyen csúnya lenne, ha a nő összeordítaná a házat, ha ittcsípnék, kezén a gumikesztyűvel, zsebében a kloroformmal és a borotvával! - Priusza is van már, az előélete csupa folt és radírozás. Mire ítélnék? Évekre! Aztán itt volt maga a nő, akit nem lehetett sajnálni. Itt volt a markában, kifestve, gyönyörű vállával, arcába lehelte a whisky gőzét. Birkózni kellett vele, mégpedig keményen, mert még egy ilyen elpusztult test is roppant erőt tud kifejteni, ha azt érzi, hogy az életét kell megvédenie. A nő megkarmolta. Amikor befogta a száját, hogy ne visongjon, megmaradt alsó fogsorával a tenyerébe harapott. Az összegyűlt düh, csalódás, bosszúvágy, rettegés, undor és idegesség együtthatása tette, hogy a szőke sofőr végigvitte a dolgot...

A test sokkal kisebbnek látszott, mint amikor élt. Az ágylepedőbe csavarva feküdt a földön, a vásznon piros foltok ütöttek át, mint a cseresznyekompót leve.

A komorna előjött a kamrájából. Ott állt a két gyilkos a halott mellett. Gyűlölettel néztek egymásra. Az ablakon megjelent a hajnal kék világossága. Öt óra múlt, a szálloda személyzete még aludt. De kint a folyosó szőnyegén már dolgozni kezdett egy porszívógép, behallatszott a zümmögése.

Az anyajegyes nő arca, szája elferdült, mintha szél ütötte volna meg. Szárazon mondta:

- Reggel van. Remélem tudod, hogy most már nem lóghatunk meg?! Minden vonatunkat elszalasztottuk. Délig ide föltétlenül bejön valaki. Telefon van és rádió. Ha hamarabb nem, a határon bizonyosan elcsípnek! - tekintete a cseresznyefoltos csomagra tévedt, szemfehérje sárga lett az epétől, amikor visszanézett a társára. "Ilyet csinálni, ingyen!"

A gyilkos esze megállt, bambán bámult maga elé. Lehúzta vékony hártyakesztyűjét, cigarettára gyújtott. Tehetetlenül kérdezte:

- Mit csináljunk?

- Gondolkozom! - felelte hidegen a komorna. Erőfeszítés látszott az arcán, szemöldökét összevonta, mint a sakkozók. Aztán megint fölvillant szemefehérjén az epés, sárga fény:

- Nem tudunk már elmenni. Elkéstünk. Miért is mennénk?!... Nem csináltunk mi semmit! Te nálam aludtál a kamrában, máskor is megtörtént. A vőlegényem vagy. Aludtunk. Nem tudunk semmiről!... De ennek a másiknak itt a hamutartón a kialudt cigarettája!... A poharakon a keze nyoma. Látták feljönni, látták elmenni!...

A gyilkos diadalmasan közbevágott:

- És nála van a gyöngy. Elvitte!

A komorna sápadt arcán mintha megsötétedett volna az anyajegy. Gyorsan körülnézett a szobában:

- Most az a legfontosabb, hogy teutánad ne maradjon itt semmi nyom!

A gyilkos foga vacogott:

- Én kimegyek innen! Nem bírom!

- Menj! - mondta nyugodtan és lenézően a nő. - Eridj a szobámba, feküdj le! - szinte súgva tette hozzá, inkább magának: - Állat!...

A gavallér, amikor elment, felcsöngette a liftet. A portással benzint töltetett az öngyújtójába és taxiért telefonáltatott. Zsebében megtapintotta a gyöngyöt. Számítgatta, hogy mennyit kaphat érte? Nem vesztett. Nem volt igaz, hogy becsületbeli adósságokat kell fizetnie. De sürgős szüksége volt egy csomó pénzre. El akart utazni. Meg akart szöktetni egy gazdag angol lányt. Már túl volt azon, hogy elcsábítsa, a kezét is megkérte már. A pedáns és óvatos család azonban elutasította. Nem volt más hátra, mint hogy elvigye erővel, kompromittálja. Maga a lány is úgy érezte, hogy fait accomplit kell teremteni a famíliájával szemben. Nagyon fiatal volt a lány, akarattalan, puhára főzött. D'Ajuda nappal foglalkozott vele, délelőttönként, pólóingben és bricseszben, mialatt az amerikai nő aludt vagy a bőrét preparálta estére. Ez elég fáradságos munka volt, de hát az élet nehéz. A szép, hosszú lábú, formás fiú a zsarolók gyönyörét élvezte, hogy személyének milyen határozott értéke van, ha valahol meg akarnak szabadulni tőle, ahol már bizalmasabb kapcsolatokat teremtett.

De ez csak szellemi öröm volt. Egyébként rosszul érezte magát. Émelygett, mintha sok kozmás tejet ivott volna. Nem egyszerű dolog fél éjszakát együtt tölteni az olyan hölggyel, mint Mrs. Pilkington. Rossz szájíze volt, szeretett volna valami fiatal nővel gargalizálni az öreg nő után.

Gondolt egyet, betért a játékkaszinó grilljébe. Körülnézett és kiválasztotta az egyik pezsgőslányt. Kedves kis lány volt, hamvas, festéktelen, tizennyolc éves. Hosszú első fogaival a nyúlra emlékeztetett.

Ötkor vitte haza, és fél hatkor már megunta a lányt. De lusta volt elküldeni. Föl kellett volna miatta kelni az ágyból. Figyelni, hogy ne csenjen el semmi apróságot, mert a lakása teli volt aranytárcával, versenyeken nyert serlegekkel, érmekkel és más csecsebecsékkel. Plümónak tekintette a lányt, párnának, takarónak, puszta változatosságnak az összegyűrt ágyban. Közömbösen keresztültette rajta a lábát, és nyitott szájjal, hanyatt fekve elaludt, mint egy kifáradt hős a csatamezőn.

Későn ébredtek föl, összeölelkezve, ami nem szerelemből történt, hanem önkéntelenül, álmukban. Kibontakoztak egymásból. A szerény anyagiak elintézése után a lánynak két kérése volt. Először: szeretett volna valami utcai ruhát hozatni hazulról, mert az éjszakai munkakosztümjében volt, ezüst lamében, ezüst szandálban, mezítláb, röstelt fényes nappal úgy menni haza, mint egy paradicsommadár. Másodszor: szeretett volna megfürdeni. Nagyon imponált neki a fiú fürdőszobája, amely dúsan föl volt szerelve mindenféle pipereeszközzel, mint egy kokotté.

A gavallér visszautasította mind a két kérést:

- Nem szeretem, ha idegenek fürdenek a kádamban! - mondta finnyásan a lánynak, akivel együtt aludt az éjjel.

Sürgette a vendégét:

- Siess! Mit készülődsz annyi ideig? Fésülködj meg majd odahaza.

Végre déltájban egyedül maradt. Ekkor fölhívta telefonon Negropontes urat, az ékszerészt, és sürgősen magához kérte, fontos, bizalmas és nagyszabású üzleti ügyben.

Az ékszerész dúsgazdag, nagyvilági ember volt, előkelő klubokba járt, szinte fontosabb volt számára a drágakőüzletnél a társasági élet és a tőzsde. Mégis, szinte elpirult az izgalomtól, amikor a fiatal gavallér telefonüzenetét megkapta:

- Repülök! - rajongta a kagylóba. Szegfűt tűzött a gomblyukába, és útközben lestoppolta az autóját egy virágkereskedés előtt. Vett tíz szál tearózsát, hogy ne állítson be üres kézzel ifjú barátjához.

Negropontes úr ötvenes, fényesen kopasz, festett bajuszú, elegáns, molett férfi volt. És csöppet sem a kínálkozó üzlet izgatta, az üzleteit rendesen a vállalatának bizalmi emberei intézték. De szerelmes volt egy kicsit D'Ajuda grófba. Régóta figyelte az életét. Szerette volna, ha bajba kerülne, hogy bizonyos föltételekkel kisegíthesse. Tett is neki néhányszor formális ajánlatot, amelyeket azonban a gavallér szemérmesen, de nem véglegesen elutasított.

Negropontes úrban valami halk sejtelem mozgott, hogy talán most érkezett el az alkalmas pillanat. Nem lesz olcsó ügy, számítgatta. De keleti vére lángolt. És úgy jelent meg a fiú lakásán, mint egy színésznőnél. Kecsesen átnyújtotta a virágot, szimatolta a levegőt, közeljárt hozzá, hogy kezet csókoljon.

A gavallér megmutatta a gyöngyöt. Kacéran és fenyegetően viselkedett. Bocsánatot kért, hogy reggeli pongyolában van, félig meztelenül.

Az ékszerész elsápadt:

- Ismerem ezt a gyöngyöt! - mondta halkan, ijedten. És irtózva tette le a láncot, mintha vipera lenne.

A fiú mosolygott. Néhány homályos célzást tett rá, hogy mennyi bajt tudna szerezni kedves barátjának, ha indiszkrét lenne, viszont milyen kellemessé válhatna az összeköttetésük, ha okosan viselné magát.

Az ékszerész nem alkudott. Habozás nélkül belement a gavallér árajánlatába. A kalapját, kesztyűjét kereste ideges szemével.

- Sietek! - mondta. - Intézkednem kell, hogy folyósítsák önnek a pénzt!

A fiú barátságosan, szinte melegen nézett utána, amikor elrohant: "Hogy igyekszik! Hogy tetszem neki!" - gondolta. Volt benne valami a kislány piruló öröméből, aki érzi, hogy szeretik, bár kissé kényelmetlen, hogy nem viszonozhatja tiszta szívből ezt a szerelmet.

Fütyörészve sétált a dolgozószobájában. Az inas már régebben bekészítette a postáját. Belepislantott a leveleibe. Kibontotta a déli újságot. A lap utolsó oldalán terjedelmes tudósítás volt Mrs. Pilington tragédiájáról. A gyilkos még nincs meg - közölte a tudósítás -, de a rendőrség már nyomon van. A tettes magával vitte az áldozat híres rózsaszín gyöngyét.

Amikor a gavallér elolvasta a cikket, káromkodni kezdett dühében. A halott asszony számára nem volt egy futó gondolata sem. Csak saját magával foglalkozott. Mi lesz vele? Mintha a cikkben egy csomó nyomtatott nyilat látott volna, amelyek a hegyükkel mind feléje mutatnak. Nem hitte, nem akarta hinni, hogy valaki őt tarthatná gyilkosnak. De milyen botrány lesz körülötte! Őt is ugyanaz a fajtájú erkölcsi fölháborodás bőszítette föl, mint a sofőrt az ágy alatt. Mert mindenki nagyon érzékeny, ha tevékenységében egy idegen bűn zavarja.

Most már értette, hogy miért volt olyan buzgó Negropontes barátja. Ő már olvashatta a cikket, amikor itt járt. Milyen pimaszság, hogy nem szólt! Csak nem gondolja ő is? És hol van most? Hallgat, vagy elkotyogja a dolgot?! - D'Ajuda úgy érezte, hogy először is az ékszerész után kell vágtatnia. Fel kell világosítani. Aztán körbe kell száguldani a redakciókat. Fölmenni a rendőrségre. Elébe kell vágni a dolognak, mielőtt őt érné el a dolog.

Negropontes valóban még a délelőtti grape-fruitja mellé olvasta a cikket, és szörnyű módon megrémült, amikor a gyöngyöt meglátta. Szerelmes fantáziája túlbecsülte a fiúja vakmerőségét. Elhitte róla, hogy gyilkolt és hogy utána őt próbálja beléhúzni a dolgába, orgazdának.

Messzire elment volna a kaland érdekében, de ez már sok volt. Vannak tévedt nemi életű emberek, akik egy darabig hagyják zsarolni magukat, de aztán egy ponton túl megbokrosodnak. Az ékszerész is ebben a morális hevületben jelent meg a rendőrségen, hogy elmondja tapasztalatait.

A két detektív éppen fürdés után találta a fiút. Borsózöld frottírköpeny volt rajta, inasa a hátát dörzsölte.

A gavallér büszke megvetéssel fogadta a detektíveket, ahogyan a társasági szabályok szerint alsórendű embereket szokás kezelni. Némi huzavona után átadta a gyöngyöt. De semmiképpen sem akarta őket a rendőrségre követni. Fenyegetőzött, hogy mindkettőjüket elcsapatja az állásából. Előkelő barátjait emlegette. Hercegeket, állásnélküli királyokat, aktív minisztereket. A detektívek makacsul álltak, mint a tulkok. Amikor a fiú már nagyon hangos és szemtelen lett, a magasabbik termetű szelíd mozdulattal kis acélbilincset vett elő a zsebéből.

Erre aztán felöltözött D'Ajuda gróf. Még gondolkozott is, hogy milyen ruha illik az alkalomhoz? Végül egy sétára való barna sportkosztüm mellett döntött. Gondosan kiválasztotta hozzá az inget, a nyakkendőt. Aranytárcáját megtöltötte cigarettával. Föltette a monokliját, és megvető arccal beült a csukott taxiba, a két tubákszagú detektív közé.

Az esti lapok már a gavallér nevét is közölték a bűnténnyel kapcsolatban. Még nem írták határozottan, hogy ő a tettes. De a kolerikusabb riporterek elég nyomós célzásokat tettek reá. "D'Ajuda gróf még tagad!" - ez volt az egyik újság cikkének háromhasábosan szedett, frontális címe. És ez a cím fejezte ki általában az egész sajtó hangulatát. Valóságos kis portrétanulmányok jelentek meg a gavallérról. Kikutatták, hogy élt, kikkel barátkozott, milyen cocktailt szeretett. Reggelre pedig már gyöngéden érintették a cikkek annak a lánynak a személyét is, akit D'Ajuda meg szeretett volna szöktetni.

Ez a lány negyednap meg is jelent a rendőrségen. Kis filckalapban, egy hegyesfejű, hülye és gyönyörű orosz agárral, ahogy tizenkilenc éves úrilányok el szoktak tűnni hazulról.

A lány meg volt róla győződve, hogy Pinto - ez volt a fiú keresztneve - érte gyilkolt, mert így akart pénzt szerezni a szökéshez. Lelke három álmatlan éjjelen át habozott, hogy merre dőljön. Taszítsa el magától a fiút, a szerelmet és a bűnt? Vagy álljon oda e dolgok mellé? June-nak sok őse súlyos alkoholista volt, tehát a regényes megoldást választotta. Elszökött hazulról, elment a rendőrségre, hogy bejelentse: voltaképpen ő a tettes, a felbujtó, miatta öltek. Végtelen naivságában azt hitte, hogy ezzel segíteni fog Pinton. Megfelezi vele a bűn terhét. Még olyan képzelődése is volt - mivel a szerelmet rendkívül enyhítő körülménynek hitte -, hogy őszinte és önfeláldozó föllépése után mindketten meg fogják úszni a dolgot szóbéli dorgatóriummal.

A rendőrség épülete négyemeletes ház volt. Karbolszagú folyosók labirintusa, rengeteg számozott ajtó. A finom agár mérhetetlenül élvezte ezt a helyet. A póráza feszült, erővel kellett elcibálni minden köpőcsészétől, ahol kíváncsian megállt szimatolni. A lányt összevissza utasították, az egyik ajtótól a másikig. Elkezdett vallani a bicikliosztályon, folytatta a bejelentőnél. Végül a tizenötödik szobában az ügyben illetékes rendőrtisztviselő elé került.

Azonnal szembesítették a fiúval. Pinto - micsoda malőr - valami fertőzést kapott már az első nap a cellájában. Szakállpenész támadta meg. A haját lenyírták, viszont nem borotválkozhatott. A feje és az álla be volt kenve sárga kenőccsel és meghintve xelophormmal. Balzac Vautrinjéhez hasonlított, amikor behozták a szobába. De June ezzel nem törődött. Zokogva borult ideálja nyakába.

A gavallér, amikor megtudta, hogy az aranyhala miért jött, dühöngve lökte el magától. Neki sem volt jogi tájékozottsága, de azt igen életrevalóan érezte, hogy ez a dolog tökéletes pszichológiai magyarázattal szolgálna tettéhez, ha valóban elkövette volna.

Elkeseredve szitkozódott:

- Mi a fenének jött ide?! Tört volna ki a lába! Mindenki engem akar besavanyítani?!!

A lány elájult. Fölmosták, mialatt gyönyörű agara bambán szaglászta a jelenlevők cipőjét. A fiút visszavezették a cellájába.

A nyomozás vezetésével megbízott tanácsos megvakarta a fületövét. Nem volt zseniális ember, mint Raszkolnyikov vizsgálóbírója, de nem volt buta sem. Túl világosnak tetszett előtte a dolog. Az összes tanúk vallomása, a liftboy, a portás, az ékszerész, az ujjnyomok a whiskysüvegen, a hamutartón a cigarettavégek és most az angol lány föllépése, bizonyítékokat jelentettek. Igaz, hogy a gyanúsított átkozódva tagadott. De még a tagadása is bizonyíték volt, oly ronda és szorongatott életre esett rajta keresztül kilátás.

"Ebben az ügyben valami nem stimmel! - gondolta a rendőrtanácsos. - Intelligens ember nem hagy maga után ilyen tiszta nyomokat!" Nem erőltette meg az agyát különösebben. Csak nézte az előtte lévő feladványt. Türelmesen várta, hogy segítsen neki az idő, belerajzolva egy-egy betűt a keresztrejtvény üres kockáiba.

A fiatal arszlánon kívül még négy embert vett őrizetbe a rendőrség. Egy lengyel magánzót, aki azon az emeleten lakott, ahol a gyilkosság történt. Huszonnégy óráig faggatták, de a huszonötödiken el kellett bocsátani. Azt a háziszolgát, aki a porszívógépet kezelte. Ennek a szegény embernek a nyelve nehezen mozgott. Mint Crainquebille, ő sem tudta pontosan megmondani, amit akart. Tények helyett inkább arra hivatkozott, hogy hadirokkant katona. Megverték, de a harmadik nap muszáj volt elbocsátani őt is.

Végül ott tartották a rendőrségen a sofőrt és a komornát. Nem irányult ellenük konkrét gyanú. Pusztán bürokratikus eljárásból történt, hogy őrizetbe vették őket. Nagyon közel voltak a bűntett színhelyéhez. Hátha többet tudnak annál, mint amennyit beszélnek?

A komorna nagyon elegáns volt sima, sötétszürke angol kosztümjében, mint délelőtti sétáján egy úrhölgy. Amikor tanúvallomását megtette, el akart menni. Nem engedték ki a szobából.

- Szóval letartóztattak?! - kérdezte sértődött mosollyal.

Megnyugtatták, a finom rendőrségi disztinkcióval, hogy mindössze őrizetbe van véve. "Kérem! Ha ez így szokás!" - mondta udvarias belenyugvással a nő. Mindössze annyit kért, hogy engedjék meg, beszélhessen vőlegényével, a sofőrrel. Üzenni szeretne vele a városba. Nem engedték meg. Különben sem lenne értelme. Hiszen az sem mehet ki az épületből.

Ez már megijesztette a komornát. Úgy mutatta, mintha nagyon meg lenne lepve, bosszankodna, de a hatóságok iránti tiszteletből elnyomná az indulatát. Olyan tehetségesen viselkedett, hogy még bocsánatot is kértek tőle, az elkerülhetetlen kényelmetlenségért. Bevezették egy üres szobába, ahol kérlelhetetlenül csöpögött az elromlott fali vízvezetékcsap. Nem csukták rá az ajtót, csak betették. A nő leült, nézte az asztalt, a kiszáradt tintatartót. Összeszorította száját. A sofőrre gondolt. Elég okos-e? Nem követ-e el vajon valami ügyetlenséget?

A sofőr úgy tett, mintha nagyon mérges lenne, amikor közölték vele, hogy maradnia kell. Magyarázgatta, hogy dolga van. A garage-ba kellene vinni a kocsiját. Engedjék ki, csak tíz percre. Visszajön. Becsületszavát adja.

Tőle nem kértek bocsánatot. Leintették. Bevitték egy másik irodába, ahol két altiszt poros aktákat rendezgetett. A sofőr előbb beszélgetni próbált a szolgákkal. Aztán, bárhogy meg volt ijedve, elaludt, egy hivatali fapadon, fejét hátratámasztva a falnak. Alvó arcán megjelent lelkének nyugtalan párája.

Három nap alatt nagyon sokszor hallgatták ki őket. A tanúvallomásuk eleinte pontosan összeillett, hiszen a tett hajnalán alaposan megbeszélték egymással a szöveget. Aztán ellentmondás kezdett mutatkozni közöttük. Oly észrevétlenül történt, hogy eltértek az eredeti alapról. A sötétség tette, a magány rémülete. Az első nap semmi nyomot nem adtak, amely D'Ajuda gróf ellen szólt volna. A komorna, igen rafináltan, ezt a viselkedést találta helyesebbnek. A második napon sejteni engedtek valamit. A harmadik napon pedig már nyíltan vádoltak. Hallották a gavallér hangját, hallották a veszekedés zaját. A sofőr szerint sikoltást is hallottak, de azért nem keltek föl, mert azt hitték, hogy a pár ilyen módon enyeleg egymással.

Lomhán, de halálos biztonsággal szaporodtak az akták, a jegyzőkönyvek, a kopott könyökvédős rendőrségi díjnok közömbösen íratta alá minden kihallgatás után az őrizetbevettek vallomásának tollbamondott szövegét.

Az első két nap valami irodafélében aludtak. A másodikon levitték őket két szűk, egyszemélyes cellába. "Ez már a börtön?" - kérdezte sötét mosollyal a komorna. A prófosz nem felelhetett erre. Szimpla altiszt volt, nem is sejtette, milyen ügyből kifolyólag került hozzája a "hölgy".

A nyomozást vezető tanácsos most már kétségtelenül érezte, hogy: "itt van valami!" - Ehhez nem kellett nagy elmeél. A két fogoly óráról órára rosszabbul viselkedett.

Nem tehettek róla. Ha valaki bevesz egy aszpirint, negyedóra múlva akkor is megizzad, ha a legnagyobb jellemerővel próbálja ezt a fizikai tünetet megakadályozni. A gyilkosokban pedig hatalmasabb szer dolgozott, mint a szalicil.

A tanácsos két napig arra gyanakodott, hogy bűntársai a grófnak. A harmadik nap különválasztotta ügyüket. És az utolsó éjjel, ravasz keresztfaggatásokkal és ötperces szembesítésekkel teli drámai finise után kint lihegett az "ügy", kiderítve, meztelenre vetkeztetve, mint egy darab gőzölgő véres hús, amelyet épp most akasztottak föl a mészárszék vaskampójára.

A rendőrtisztviselő önelégülten kezet fogott saját magával a lelkében, a siker miatt. Holott az érdem nem az övé volt, hanem az évezredek alatt kiépült kopómetódusé. Sőt nem is volt siker. Az ilyenfajta gyilkosokat mindig megfogják. Gyilkolni nagyon nehéz.

A gyilkos pár számára a harc új szakasza következett. Most kifejthették azt a tervet, amely szinte a tett kigondolásának pillanatában megszületett mindkettőjükben. Hogy mártsák be egymást, hogy tolják egymásra a bűn nagyobbik részét?

A sofőr brutális durvasággal, aljasul viaskodott. Mialatt egész furcsán újra meg újra elfogta az a morális fölháborodás a világ gonoszsága miatt, amelyet akkor érzett először, amikor az áldozat ágya alatt fekve meglátta a gavallér lakkcipős lábát.

A komornában viszont csak egy óráig lángolt az élet ösztöne, aztán feladott mindent. Elképzelte, hogy mi jöhet ez után? Sok év. Egymás mellé tett ezer meg ezer egyforma nap, kemény böjt, unalom, a női fegyházak durva fehérneműje, csíkos ruhája, facipője, a priccs, a piszkos bádogkorsóban az állott víz, a börtön ammóniákszagú, homályos alvilága. Inkább a halálra vágyott, akár a pokolra is. Milyen a pokol? Bíborszín. A kínok mint izzó neoncsövek húzódnak benne. Sóhajtott a halál után, hogy elvágják a nyakát, vagy megfojtsa a kötél és kinyújthassa kék nyelvét az emberekre. Szerette volna, ha megsütik, széttépik húsát odalent, hogy sikoltozhasson és átkozódhasson. Közben csöndesen mosolygott, sötét karikás szemét félig lehunyva. Vonta magára a bűnt, mint egy piszkos paplant, oly rettentő részleteket árulva el lelkéből, hogy annak a sokat próbált, közömbös öreg rendőrségi díjnoknak a kezében is megállott a toll, aki a vallomását körmölte.

Nem kellett volna megtenni, de a rendőrségben is van szív, ennek köszönhette D'Ajuda gróf, hogy hajnali ötkor felköltötték, rögtön a komorna döntő vallomása és beismerése után.

A tanácsos gratulált neki és bocsánatot kért tőle. Teát, fagylaltot, sherryt, feketekávét hozattak a számára. A detektívfőnök, mivel a személyzet éjszaka nem volt bent, saját kezűleg hozta föl a raktárból a gróf holmiját. A botján madzagos cédula lógott, a sorszámmal. A felöltőjét és a kalapját szabály szerint fertőtlenítették, undor volt hozzájuk nyúlni.

A gavallér, amikor a jó hírt közölték vele, először fölsóhajtott, aztán tombolni kezdett.

- Hülyék! Ökrök! Mindnyájukat elcsapatom! - szidta és fenyegette a rendőröket, akik alázatos türelemmel viselték el az átkok zuhatagát. Belátták, hogy ennek az úriembernek az életében csakugyan mélyreható zavarokat okoztak.

Nincs ember, akitől annyi szerkesztő és hatósági közeg kért volna bocsánatot egy hét alatt, mint D'Ajuda gróf. Az újságok hosszú, meleg rektifikáló cikkeket írtak. Azelőtt nem voltak papírjai, amelyek az ártatlanságát igazolták. Most százféle erkölcsi bizonyítványa volt. Levele, aktamásolata, okmánya, pecsétekkel és a rendőrprefektus aláírásával.

De hiába minden, oly hirtelen és tökéletesen kikerült a forgalomból, mintha meghalt volna.

Elment a klubjába. Ahogy leült, a komornyik hozzálépett és levelet nyújtott át neki, amelyben a háznagy mély tisztelettel és nyájas barátsággal arra kérte, hogy a választmány döntéséig szüntesse be látogatásait.

A levelet a dohányzóban olvasta el, megszokott foteljében. Pillanatig arra gondolt, hogy azonnal magyarázatot követel a pimaszságért, és ha kell, tettleg inzultálja a választmány tagjait. Aztán belátta, hogy ennek nem sok értelme lenne. Kicsit még nézegette az újságokat, majd elment. Helyesebben "távozott". A boyok feszesen tisztelegtek előtte, amikor lesétált a lépcső piros szőnyegén. A vesztibülben föltette a cilinderét. Aki ránézett, nem hitte volna, hogy ezt az urat innen kidobták.

Az angol család, amelyhez June tartozott, eltűnt. Hozzá intézett levelei visszaérkeztek. Egykori barátai nyílt hidegséggel utasították vissza közeledését, vagy azzal a túlzott szívélyességgel tértek ki előle, amely még rosszabb, mintha valakinek nem köszönnek. Így aztán roppant unalmassá vált számára a pompás, babérillatú hely, kék tengerével és pazar hoteljeivel.

Az anyagi nehézségek is jelentkeztek. D'Ajuda gróf abból élt, hogy "gavallér", és ezt az üzletet nem folytathatta, mióta erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezett.

Megpróbálta pörrel fenyegetni és zsarolni az újságokat, amelyek írtak róla. De nem kapott e vállalkozáshoz ügyvédet. A rendőrségen bejelentette igényét a bűnjelként lefoglalt gyöngyre. A gyöngy az övé! A szerencsétlen áldozat neki ajándékozta.

A hatóságok az elhunyt családjához utasították. Ez azonban kényes dolog volt. A szerencsétlen amerikai nő holttestét nem szállították haza, hanem ott hantolták el a szép latin temető sötét ciprusai alá. A família nagy része átjött az Óceánon és néhány hétre összegyűlt a sír körül, egyesítve a kellemest a hasznossal, a részvétet a szórakozással. Zenés helyre nem jártak, és gyászkarszalagot hordtak teniszruháikhoz is. Viszont annál többet lehetett látni őket a kaszinóban. Ott ültek lunchtől éjfél utánig a bakk- és rulettasztalok körül. D'Ajuda gróf figyelte őket. Úgy találta, hogy rendkívül egészséges és erőszakos emberek, akik imádják a pénzt. Nem mert közeledni hozzájuk. "Ha egy szót szólnék nekik a gyöngyről, orrba vágnának!" - fogalmazta meg világosan a helyzetet.

Hat héttel az összeomlás után volt egy kínos negyedórája D'Ajuda grófnak, amikor az öngyilkosság is eszébe jutott. Ez olyasmi volt, mint egy hirtelen lelki kólika. De a görcs percek alatt megenyhült. Bő reggelije előtt üldögélve terveket csinált a jövőre. Tudta, hogy ha nem akar hivatásos bűnöző lenni, nem sok dolog közt választhat: sofőr, parkett-táncos, tenisztréner vagy krupié! Ez az egész! Szeretett ülni, szeretett pénzzel babrálni, tenyere bizsergett a rateau után. A krupié mestersége mellett döntött. És mivel jó modora, úri neve volt és sok nyelvet tudott, a pálya is kinyílt előtte. Így került Ausztriába, amelyet hamarosan megszeretett üde havasi frissessége és jámbor kedélyessége miatt.

Amikor én találkoztam vele, már szemmel láthatólag nagy pozíciója volt a kaszinóban. Alapjában véve nem is krupié volt már, hanem ellenőr, és csak azért ült le néha személyesen dolgozni, mert kedvence volt az asszonyoknak. A játék fölpezsdült, nekivadult, ha ő forgatta a kereket. Csupa nő ült az asztala körül, kifestve, lenyírva, lefogyasztva. Szemöldöktelen arcukon a sivár kéjvágynak és a pénz körül való izgalomnak kifejezésével. D'Ajuda gróf úgy ült magas trónján a kerék mögött, akár egy fejedelem. Érezte, hogy szeretik. Mosolyát úgy osztogatta, mint a kitüntetéseket. Határozottan boldog volt, önérzetes, megelégedett. "Kifeküdte" szerencsésen a neki való helyet.