Aranka
szerző: Tompa Mihály
Lágy szellőben habzik a rét,
Gyors patak fut rajta végig,
Mely üdítő hüs habokkal
Önti el gyakran mellékit.
Nyilt virágtól, zsenge fűtől
Van mosolygó ifju képe;
Hangjában száz pitypalatynak
Mintha szólna, mintha élne!
A táj fényes pillangói
Szálldogálnak, nem pihennek,
Mint mosolygó édes álma
Boldogságnak, szerelemnek. -
Elvégzé a nap futását,
Csendes alkonyszellő támad,
Hosszu árnyék-óriások
Futják be az esti tájat.
A rét szélén vándor áll meg,
Szántóföldnek ért kalásza...
Olyan fáradt! messziről jön,
És szállást kér éjszakára.
S im a füvek összesúgnak:
Csak miatta baj ne érne...!
De egy kapzsi észrevevén:
Összevissza gázol érte.
S a kalászt elútasítják:
Kérjen szállást a rokonnál
Itt a szomszéd búza-földön; -
- S ő szegény, a parlagon hál.
Jött a rózsa másnap és mond:
Ékes kert az én lakásom;
Ah! de ott régóta sínlek:
Itt remélem gyógyulásom!
Kedves a táj, tiszta a lég,
A pacsirta ajka csattog; '
S ti rét kedves jó virági,
Magatokhoz befogadtok!?
S rét virági összesúgtak:
Mit? e rózsa ide készül?
Hogy ne lásson senki minket
Szemcsábitó kellemétül?
Mivé lesz a sárga pimpó?
Szarkaláb és a demutka,
Sárkereppel, lóherével:
Mily mellőzött sorsra jutna!
És be nem fogadva őtet,
Visszatért a sinlő rózsa,
És a szellő nemsokára
Bús halálhirt hoza róla.
Harmadnapra jött aranka;
Nyomorultra nézni is kín!
Ezer szálu vékony inda, -
Tört, lombatlan és viaszszín.
Igy esengett, igy panaszlott,
Érve a rét hancsikához:
Nincs a földön maradásom,
Minden irt, bánt, üldöz, átkoz!
A szőlő s a kert vidékin
Meg sem engednek fakadni!
Ha a szántóföldre mégyek;
Tüzzel, vassal irtanak ki!
Élek kinos bujdosásban...!
Igy beszéle, felsohajtván:
Csak szabadna meglapulnom
Valahol a mesgye partján!
Összesúgtak fű s virágok:
No lássátok... istenadta!
Mily inséggel küzd az ember
Gyülölségének miatta!
Ah, fogadjuk be magunkhoz...!
Nem hasznos fű és nem is szép;
- Megsajnáltunk jó növényke;
Ne szorongj ott, jöszte errébb!
Maradj köztünk lakni! Itten
Ösmeretlen a csoroszlya,
Üldöző kéz nincs utánad
Hogy indáid tépje, fossza.
Meghalunk bár, - rendre dőlünk,
S zordon télnek zöldje nincsen:
De az uj élet csirája
Élve szunnyad gyökeinkben.
És helyet fogott aranka.
Oldalán a vézna szálak:
Mint megannyi éhes kigyók,
Szerte-kusztak, szerte-másztak.
Mig a föld alatt azonkép
Száz gyökérszál futva széjjel:
A rétségnek más vidékin
Bútt fel átkozott fejével.
S bármi érje a kaszálót,
Megzabáljon, vagy kiégjen:
Semmitől sincs veszedelme,
Semmi sem fog e növényen.
Fű, virág mig hervadoznak:
Ő gyarapszik, sarja búja;
Ezt elnyomja a növésben,
Azt helyéről is kitúrja.
Szük keblű volt, nem hozott irt
A valódi szenvedésre;
S érdemetlennel tevén jót:
Nagy a rétnek bünhödése!
Mintha a tüz érte volna,
Sárga folttal képe tarka;
Hasznos fűveit gyököstül
Irtogatja ott aranka.
Sárga színével világít
A siralmas pusztuláshoz...
Terjed, sarjad, foglal, akit
Minden irt, bánt, üldöz, átkoz.