Apróságok (Móra László)
| Apróságok szerző: Móra László |
A nagykőrösi szöllőkben névnapi vacsorát elfogyasztani — úgy Ilona napkor — nem utolsó dolog. Talán nem is annyira a bora, se nem a pirított lebbencslevese, meg a bográcsban főtt magyaros csirkepaprikása tartják bennem legtovább az emlékezést, hanem az a csendes, kedves és pesti ember előtt ritkán adódó szokatlan hangulat, magyaros, egyszerű környezet, csillagok hullása..., mosollyal teleszórt vidám terefere, ami csak erre adódhat!
Egy tenyérnyi darab a régi szép magyar égből, magyar csillagaival. Egy maréknyi régidőkből mutatóul megmaradt ember a sokbeszédű alföldi homokkal teleszórva. Igazi homok, igazi magyarok...
A vacsora végére értünk. A bor maradt csak meg kocintgató cimborának. A kocintgatásra, nem mondom, elég sűrűn került a sor, de ennek is megvolt az oka. Sorban, ahogy ültünk az asztalnál, a csupa szívből meggyúrt házigazda egyenes parancsára, dikciózni kellett mindenkinek. De ne tessék ám itt egymástdícsérő tósztokra gondolni! A kőrösi szöllőhegy homokasztalánál ártatlan kis történetek, megfigyelések, élmények kerültek a szóbeszéd abroszára s szigorúan meg volt szabva, hogy aki öt perc alatt nem tudja befejezni a mondókáját, az büntetéspénzt fizet a kártyakasszába. (Ebből a büntetéspénzekből került elő mindig az új tucat kártya ára.)
Az ötperces beszédek egész légiója itt őgyeleg emléktarsolyomban. Egy-kettőt sikerült kiválasztanom közülök.
Bömböltek az ágyútorkok. ahogy talán még soha. Nem mult pillanat, hogy ne hördült volna egyet-egyet a senkinek se vétő föld. Elképzelhetetlen pergőtűz hajnali négy órától reggeli nyolcig. Végül is győzött, csodálatos módon diadalmaskodott a magyar. Átkeltünk a Piávén, megmásztuk, elfoglaltuk a meredek Montellót. Sajnos, mindez nem ment ingyen. Itt ordított egy éhes ágyú, amott elesett egy szegény ember... És ez így ment percről-percre.
Éppen az előbbre húzódásra kaptuk a parancsot, mikor látom, hogy a két századszanitéc megfeszített inakkal viszi a tábori hordozó ágyat. Hamar megtudtam, hogy Baranyi, a cigány fekszik az ágyban s valami nehéz lövést kapott a felső combjába. Megkönnyeztük szegényt, mit tehettünk volna egyebet.
Tán még fel se szikkadtak a könnyeink. mikor Óriási zúgással, éles levegőhasítással jött felénk valami olasz „csomag”. Rettenetes lökés, majd kődarabok, földcafatok fröcsögtek vassisakjainkra. Alig egy-két lépésnyire a sebesültvivőktől, lecsapott egy oktalan, kegyetlen gránát. A két szanitéc szinte nem is leejtette, hanem ledobta a hordozható ágyat mindenestől, betegestől, maguk pedig úgy lelapultak ijedtükben a földhöz, hogy bizony egy szinten látszottak vele.
Hanem erre a mi súlyosan megsebesült cigányunk is elővette ám a jobbik eszét! Usgye, ki az ágyból s puskájára támaszkodva olyan gyorsan leért a folyó parthoz, mint a gondolat. Azt hiszem, előbb hazaért a kis falujába, mint a szanitécek a Piávéhez.
Hiába, a cigány a harctéren is cigány volt!
Volt egyszer egy betyárul pákosztos macskánk: Marci. Ez a Marci annyi borsot tört apám, anyám orra alá, hogy végül is megsokalták. Elcsapták a háztól olyanformán. hogy Pista bácsiékhoz vitték „ajándékba”. Itt ok volt az egér, de macska egyse. Három napig ki se eresztették a pitvarnál kijjebbre, hadd szokjék. Becézték, simogatták, tejjel, kaláccsal tartották. Negyednap szabadjára engedték, mert jó és illedelmes állatnak ígérkezett. No de hamarosan le is tette a vizsgát!
Ahogy hazaértek Pista bácsiék a szöllőből, a kamra szánalmas csataterén és hiányain mindjárt látták, hogy az ajándékmacska volt a kolbásztolvaj is, az üvegeket összetörő garázda is. Ráadásul egy köcsög aludttejet, meg a kékítős üveget is leverte, s mi sem természetesebb, hogy éppen az alatta ólálkodó káposztáshordóba. Bizony, ilyenfajtájú eledelt egyik szakácskönyv se említ!
A következő napon találkozott apám Pista bácsival s érdeklődött Marci után: — Mi van a macskával, Pista? — Túladtam rajta! — Ugyan-ugyan? — Hitványul elbánt velünk. A kamrát úgy eligazította, hogy anyjukom még máig se tudta rendbehozni, se a hiányzó kolbászokat megtalálni. Neki adtam hát Szeles Veronéknak. Fiatal házasnép, Se gyerekük, se macskájuk, szívesen kaptak rajta.
Erre aztán nagyot nevettek mind a ketten. Hogy azóta hányadik kézen és hol van most Marci, nehéz volna kinyomozni. Az azonban bizonyos, ha a faluban akárhol is kósza macskát látnak, apám nevével szokták egybeemlegelni: — Ez alighanem a Répássy-féle macska!
A kis húgom kettős örömmel indult Csornára, karácsonyi vakációra. Először is, mert a bizonvitványa végig egvesekkel volt díszitve, másodszor pedig, mert ez alkalomra elkészült a gyönyörű boája. A csornaiak küldték Ősszel a nyers rókabundát és ebből készült el Pesten a ritka szép boa, amit az akkori divat szerint eredeti vörös szinben hagyott meg a szűcs. Elindulás előtt megnézte magát a tükörben százszor is. Dehogy magát, dehogy, rosszul mondlam. A boát, mindig csak a boát!
Hanem tragikusan szomorú vége lelt a szép nyakátvetőnek!
Húgom, amint nagy boldogsággal betoppant a földszintes falusi ház udvarába, a hűséges két házőrző felneszelt. Tán megérezték az erről a vidékről származó rókakoma szagát! Elég az hozzá, hogy megosztott támadási szereppel az egyik a csillogó szemű rókafejet, a másik a bozontos rókafarkot vette olyan irtó támadás alá, hogy húgom, ki a harcteret szolgáltatta, egy hatalmas sikítással, ájultan összeesett. Őt is, meg a három darabra trancsírozott rókaboát is a kirohanó rokoni háznépek vitték beljebbre.
Kis húgom úgy hozta haza papírba csomagolva, ezt a szornorúemlékű rókaboát. Talán még most is azon módon ott hever valamelyik szekrény homályos sarkában.
Egyik kis tanítványomtól párhetes gerlicét kaptam. Végtelen örömmel vittem haza. Feleségem is szeretettel simogatta meg. Csak anyósomnak voltak ellene kifogásai: — Hát ez már megint minek? Ennek nagy kalitka kell! És piszkít! Még költségbe is kerül! Kanári való intelligens emberek lakásába, nem varjú!...
— Mi se éltünk, nőttünk ingyenkenyérből, édesanyám! — fogta pártját feleségem a Tubinak. Végül is a két szavazat legyőzte a harmadikat. Tubi miénk maradt. Szeretgettük dédelgettük. A kukkurúját, meg a kacagását is kezdtük lassacskán megérteni.
Meg a kis jószág is hamar megismerte ám a házunk népét! Apósomra rá se nézett (mert az se nézett ő rá). Anyósomtól elfordult, rá se tekintett a saját jószántából. Feleségem simogatását szívesen vette, egy-két nevetéssel még meg is köszönte. Engem valósággal ismert és szeretett.
Hónapok multával, ahogy kimelegedett az idő, Tubi kalitkaját kitettük a kertbe. A nyitott ajtón szabadon kijárogatott, a vadszöllő körül, a virágágyak rögpárnáin szabadon eljátszogatott. Elszökésre soha nem gondolt.
Naponta, mikor egy óra tájban az iskolából hazaérkeztem s felé szóltam: „szervesz, Tubi!” — futott elébem, mint a kis gyerek és kacagott, nevetett, örült. A kis csőrét oda-oda kopogtatta a cipőm orrára, mintha csak csókolta volna. Nem hittem volna, hogy egy ilyen kisfejű madárban annyi megismerő érzés, ilyen szeretet és ragaszkodás fejlődhessék ki.
Anyósom szinte nem jó szemmel vette, hogy micsoda hűséges örömmel köszönt engem Tubi, nap, mint nap. Ó is szeretett volna ilyen sikert és egy kis gerlekacagást kapni. Megpróbálta. Odahajolt hozzá, meg akarta simogatni. Az én kis madaramat, mintha idegenre, mintha vércsére cserélték volna! Elkezdte a szárnyait ijesztgetőleg csattogtatni, a kis csőrével pedig valóságos ellenségeskedéssel csapott rá anyósom kezefejére.
Ezzel el is dőlt a csata örök időkre. A gerle csak nekem kacag, — anyósom pedig csak nekem küldi méregnyilait.
Szegény Tubi, ha tudná. hogy ő miatta hányszor zördül az asztal, talán még nekem is kevesebbet kacagna!
Kis szomszédnőm már a huszadik csillagot látta lehullani az augusztusi égboltról, mikor összeszedelődzködtünk, hazaszóródtunk.
A kihűlt éjszakai homok nyelte a harmatot, az ég tovább hullatta csillogó csudáit... én meg magammal hoztam Pestre a régi bölcsőjű magyar emberek tiszta lelkét, szerető szívét.