Apróságok
szerző: Mikszáth Kálmán
APRÓSÁGOK
Igazán elszomorító, amennyire a fővárosi zsurnalisztika hanyatlik napról napra.
Csak nemrég jelent meg a lapokban egy kis közlemény egy hatodrendű szerkesztőről, hogy mellékesen még uzsoráskodással is foglalkozik.
Egy uzsorás szerkesztő igazán érdekes.
A társadalom őre mint a társadalom megrontója.
Érdekes volna tudni azok neveit, akik a lapjára prenumerálnak.
Vannak lapok, melyek par force ellenségei minden üdvös dolognak, ha az a kormány köréből jön, és viszont, melyek agyonütnek minden, az ellenzéktől származó üdvös törekvést.
De ezek még a tisztességes sajtó.
Vannak gourmand lapok, melyek, mint a szörny-sárkány, minden áldott nap megesznek egy embert.
Van bennök egy-egy rovat, melyben okvetetlenül a tér mennyiségéhez képest, nagyon vagy kevésbé le kell rántani, becsületétől, jóhírnevétől meg kell fosztani valakit - mert a publikum étvágya azt úgy kívánja.
Még folyton telik az emberekből, de miután több nap, mint ember, mi lesz, ha majd tövig föleszik az embereket?
Persze föleszik, s akkor aztán csupa gazemberek lesznek a prenumeránsok.
Miféle morált kell majd ezeknek föltalálni?
Így fordul meg a világ. Azelőtt a lapok voltak megbélyegezve, most az olvasókat éri ez a sors.
A belga királykisasszony esküvőjét elhalasztották. Ez most a beszéd tárgya a fővárosban.
...Még ki nem kötöttek az angolok - mondják a szellemes emberek.
...Még nem készült el a staffirung - vélik a falusi anyák.
Még nincs eldöntve, miféle érdemjelet kapjon Posner Károly Lajos - elménckednek az irányadó körök.
Bizonyosan Szász Károly nem készült még el az ünnepi ódával - gyanakodnak az írói klubok.
A menyasszony csókja még nem elég érett, suttogják a poéták.
És senki sem találja el az igazi házassági akadályt, pedig benne van a törvényben, hogy a menyasszony katonához menvén férjhez, még nem képes letenni a kauciót.
Hanem bezzeg - hogy ím a házasságról van szó - mint a madár, ágról-ágra könnyedén röpked a mi bűbájos csalogányunk egyik frigyből a másikba.
Csakugyan tény már. A kedves Blaháné Splényi báróné lesz.
Helyesen jegyezte meg valaki, hogy ő Zsoldosból zsoldost csinált, s hogy a basából jobbágyot.
Azt mondja az aranyos jószág: »birtokot veszünk falun, odavonulok a férjecskémmel, fölhúzom ott a piros csizmát s magam látok a gazdaság után.«
...No hiszen, ha ő húzza föl a csizmát, vajon ki viseli akkor a papucsot?
Hanem azért nem kell megijedni.
Az ország legtartósabb szépe, akihez az idő sem mer hozzányúlni, nem vál meg a színpadtól mindjárt, maga is csak két-három év utánra tervezi a falusi örömöket.
Addig pedig még de sok gondolat megfordul abban a szép fejben, s be sok újabb arc záródik abba a viasz-lágy szívbe.
Egyszóval Blaháné megmarad a Népszínház tagja, s mindössze annyiban változik a helyzet, hogy a színlapon »Splényi báróné« lesz odanyomva föltűnő betűkkel.
S ez is csak új érdekességet kölcsönöz neki. Mert bizony nagy szerencse, hogy csak a neve változik nagyon gyorsan, de ő maga nem.
Egy igazi báróné a Marcsa-, Borcsa-szerepekben, ez már mégis csak érni fog valamit.
Vasárnap a »Piros bugyelláris« előadása alatt, midőn a függöny legördülte után hatalmas tapsok kíséretében hítták Blahánét és Tihanyit, a kópé Tihanyi gúnyoros maliciával fogta meg kezét a színfalak között.
»Jöjjön, méltóságos báróné! menjünk, hajtsuk meg magunkat: Tapsolnak a mesterlegények.«