Apró mesék a halálról
szerző: Kosztolányi Dezső
Az altruista halála
Az altruista, aki nyilvános ünnepélyek alkalmával dörgedelmesen hirdette az önzetlenség igéit, hagymázba esett. Példátlan nyugalma, bölcs érvelése egyszerre elhagyta, s a világ összes orvosait szerette volna ágya köré csődíteni: szolgái lóhalálában futottak szerteszét, s a fél ország gyógyszertárát szobájába hozták. Jött azonban agg orvosa, kivel sokat szoktak volt beszélgetni a földi dolgok hiúságáról, s az önfeláldozás magasztosságáról. Felvilágosította, hogy a betegség nem mindenkire nézve halálos, s a hagymázosok negyven százaléka hal meg csak. Erre az altruista felugrott, táncolni kezdett az ágyában, s nem törődve azzal, hogy ő ebben a negyven százalékban foglaltatik, bölcsen szem előtt tartva az emberiség közjavát, nyugodtan lefeküdt, összetörte az orvosságos üvegeket, és kacagva várta a halált.
- Én meghalok - szólott -, de a többiek életben maradnak! Pompás, nagyszerű!
A levélhordó búcsúja
A levélhordó haldoklott. Igénytelen, szánalmas emberke volt, egérszemecskéi szűk homloka alatt szánalmasan pislogtak. Az arca állandóan sárga volt, a ruhája kopottabb, mint a többi társaié. Egyetlen dologban mindég önálló maradt, folytonosan mosolygott, ha jól ment a dolga, ha rosszul - talán a maga igénytelenségén is.
A szegény ember félve bújt be párnáiba, mintha szerénykedett volna itten is, kétkedvén, van-e joga a meghaláshoz. Egész életében megszokta, hogy minden előnyt mások élveznek. Ez egyszer azonban embertársai meghagyták neki nem éppen irigylendő jogát: szemei üvegesedtek.
A család körülállotta ágyát. A pap várta, hogy meghaljon. Elérkeztek az utolsó percek.
A sovány emberke erőlködve kinyújtotta jobb kezét, azzal visszadőlt az ágyára. A család meg volt hatva, íme, elbúcsúzott. És milyen szépen! Kitárta karjait, mintha magához akarta volna ölelni minden kedvesét.
Az igénytelen emberek azonban ebben is csalódtak. A szegény levélhordó deliriumában is szolgálatban volt, s az utolsó levelet akarta átnyújtani egy valakinek...