Apró elbeszélések
szerző: Mikszáth Kálmán
I. A mi jó tanárunk
Kegyelettel gondolok rá, s az élet ezer meg ezer apró bajai közt sokszor keresem szelíd, nyájas arcát, mert meg vagyunk szokva valamennyien a hajdanból, hogy ő segített rajtunk, ha valami bajunk volt.
Összes tanítványai szerették, ő is valamennyit ösmerte és szerette, még a rosszakat is szerette, mert mint mondá, azoknak nagyobb szükségük van a gyámolító kézre.
Ritka tudományos ember volt, tudott talán mindent a világon, átolvasott minden könyvet, beutazott minden országot, ösmert minden nemzetet, de csak egyet szeretett: a saját édes hazáját és nemzetét - hanem azt aztán valamennyinél forróban szerette.
A könyvekből is ami szép, jó van bennök, tanulságot vont belőle, de örülni csak a magyar könyvnek örült, s mikor egy-egy jelesebb irodalmi munka megjelent, ragyogó szemekkel hozta magával az osztályba, elkezdett róla beszélni, arca kigyúlt, szavai zománcot, erőt nyertek, nem tanár volt már, hanem szónok, nem tanított, hanem repült s magával ragadott bennünket is.
Azok, akik még a forradalomban tanítványai voltak, beszélik, hogy egy napon szokatlanul emeltebb fővel jött be az osztályba, mint egyébkor, akkor fiatal tanár volt még ő maga is. A nagy kávészínű karbonári köpenyeg nyakába volt ugyan kanyarítva, mint mindig, a könyv is ott volt a hóna alatt, - de a köpenyeg alatt ott volt a kard is.
- Fiúk! - mondá a köpenyeget lassan, méltóságteljesen lehámozva magáról. - Itt a kard és itt van a könyv, válasszatok. A haza, mely szült benneteket, mely bölcsőtök volt, s mely sírotok lesz, veszedelemben van. Ha a könyvet választjátok, leoldom ezt a kardot és itt maradok, mert arra vállalkoztam, hogy tanítani foglak. Igen, tanítani foglak a hazaszeretetre ez esetben, mert fájdalom, akkor még nem tanultátok azt meg tőlem. Ha pedig a kardot választjátok, akkor vezetlek benneteket...
Dörgő »éljen« hangzott fel, s mind kiugráltak a padokból a diákok.
- A kardot választjuk! - kiálták lelkesülten.
S az egész osztályból még aznap önkéntes csapat lett, mely végigküzdötte a szent harcot tanárával együtt.
Ezek a régi emlékek egész nimbuszt szőttek a kedves kis tanár körül. Rajongó szeretet vette körül, amerre csak járt-kelt, különösen mi, tanítványai éreztünk iránta melegen, minden tettét bámulatosnak találva s minden szavát aranynak.
És az is volt.
Gyönyörűen tudott magyarázni s nem egyszer képekben, apró tréfákban fejezte ki magát, s juttatta érvényre eszméit. - S ezért volt ő nagyobb egy fejjel a többieknél, mert nagy lelke nem bírt megmaradni a merev korlátok között, folytonosan kicsapott, néha magasabban röpült.
- Micsoda vonal ez? - kérdé egyszer Kiss Ferit a táblára rajzolt vonalra mutatva, hol három egyforma szög volt.
- Egyenközű háromszög - mondá Kiss Feri, aki különben kitűnő volt ebből a tudományból.
- Hát ez a másik?
- Az is egyenközű háromszög.
- De már ez... - mondá a harmadik szögre mutatva.
Kiss Feri zavarba jött, de végre is így szólt, bár nagyon félénken, bizonytalanul:
- Az is egyenközű háromszög.
- Helyesen van, fiam. Úgy van, az is egyenközű háromszög, s ez az a tudomány, amiben nekem se higgy, mert én is hazudhatom, hanem magad győződj meg.
Egy másik alkalommal a számtanról lévén szó, így magyarázta annak hasznát, mikor látta, hogy igen gyengék vagyunk benne:
- Én nem bánom, ha a latin nyelvet nem tanuljátok, mert ez csak a sírig tart. Az angyalok nem tudom micsoda nyelven beszélnek. Azt sem bánom, ha a történelmet nem tanuljátok, anélkül is megélhet az ember, ha ezer hold födje van ezen az árnyékvilágon - pedig a történelem is az én stúdiumom -, hanem, édes fiaim, a számtant okvetlenül tanuljátok, mert annak még a síron túl is hasznát veszitek: a kétszerkettő ott is négy.
Egy ízben a történelemből a francia befolyást magyarázván, mikor látta, hogy sehogy sem bírja fejünkbe verni az akkori diplomáciai furfangokat, melyek XIV. Lajos udvarából az egész világba szétágaztak, s melyek, mint valami pókháló, szerves összefüggésben állottak mindennel, ami ez időszakban történt, egyszerre élénken felkiáltott:
- Eh, ti még azt nem érthetitek, majd megmondom nektek magyarul. Fiúk, ha ebben az időben a francia királyné pelyhes szoknyát rántott volna magára, az egész Európa pelyhes szoknyában járt volna.
Ebből aztán csakugyan megértettük a francia befolyást, jobban, mintha egy kötet könyv magyarázná.
- A francia alkotmány - szólt máskor -, olyan, mint a bunda, meleget tart a francia nemzetnek: hol kifordítja, hol befordítja, akár a hortobágyi juhász. A mi alkotmányunk is olyan, mint a bunda, de olyan mint a medve bundája, ha el akarják venni - a bőrét is le kell nyúzni.
Lelkesítőleg hatottak ránk az ilyen szavak. A tanulók lelke termékeny talaj. Naggyá nő meg ott az elvetett nemes mag és gyorsan megfogamzik.
Szegény! be sokat is köszönhetünk neked, áldja meg az isten porló csontjaidat; fű, virág dúsan tenyésszen sírodon, égi harmat megfürössze, szellő lágyan, szelíden suttogjon fölötte andalító regéket.
Legutoljára az aggteleki barlangban láttam, mikor a gimnáziumot elvégeztük s még egyszer kirándultunk társaságában a híres barlangot megtekinteni.
A vezető ezúttal egész új nyílásba vezetett, ahol egyszerre megállt egy tárgynál s így szólt:
- Íme az Ádám bocskora.
A tanár elnevette magát.
- Ejnye no... Most már elhiszem, hogy Ádám mégsem volt magyar ember. Mert nem járt volna bocskorban.
Ez volt az utolsó vidám szava, az utolsó mosolya. Midőn a barlangból kijöttünk, nagy mellszúrásokról panaszkodott. Elmentünk Rozsnyóra, ott ágyba fektettük, s még aznap kilehelte nemes lelkét tanítványaitól környezve.
II. Az ősi címer
Mikor Gábor elvégezte a kis megyei városkában a négy elemi osztályt és Földvárra került haza, akkor először kezdte élvezni a kéjt, amit az ismeretek utáni szomj szokott okozni.
A szünnapokat olvasással akarta tölteni s ezen elhatározását ki is vitte, csakhogy az olvasmányok, melyeket egy falujokbeli szűcs kölcsönzött neki, nemigen voltak épületesek és neki valók. Többnyire a ponyváról kerültek ki: Zöld Marci, s Palatinszky históriája volt bennök megörökítve. De Gábor jó nevelésű fiú volt és nem tudott lelkesülni a rablókért, akik a társadalmi rendnek felforgatói; fiatal lelkét azonban annál inkább felforgatták a többi történetek: »Hős Szigfried« kalandjai vagy a »Brunswik királyé«, ki kicsinyelvén a középkori lovagfogalmak szerint a saját címerét: a sast kék mezőben, elindult villogló kardjával a világba fényesebb, kevélyebb címert szerezni: aranysörényű oroszlánt ezüst mezőben, s ki is vívta véres csatákban s diadalmas párviadalokban....
A Gábor édesapja orvos volt, de előkelő, nemes családból. Nem volt sem nagyon vagyonos, sem nagyon szegény, de sok gyereke volt s ezek nevelése képezte főgondját.
- Mindnyájatoknak adok jó nevelést - mondá -, s aztán nem bánom, ha nem marad is utánam semmi vagyon. A legnagyobb, a legbiztosabb vagyon a kiművelt lélekben van.
Bárkay Miklós fiai egytől egyig jól tanultak, s azon időben, midőn Gábor, a legkisebbik a négy elemi osztályt elvégezte, már többnyire mind szárnyra voltak eresztve; az egyik aljegyző volt a megyében, a másik a törvényszéknél joggyakornok, a harmadik pedig éppen az orvosi cenzúrát tette. Ezekből már úr lesz valamennyiből, s ha többre nem viszik is mint apjuk, de lejjebb sem szállnak.
A kis Bárkay Gábor lelkét, mint már mondtam is, nagyon felizgatta a Brunswik király históriája s ferde irányú nagyravágyást növesztett lelkében, a többi olvasmányok is hozzájárulván. Neki is kedve lett volna a dicsőségre, mint Brunswik királynak.
Csakhogy azt ma már másképp szerzik, mint vitéz Brunswik király mesés idejében. Ma már a szorgalom, munka az a mag, melyből a hírnév rügyet ver, ágat ereszt.
De mit tudta azt a kis Gábor. Ő már egészen beleélte magát a Brunswik korába, s álmában sokszor ott szerepelt a vágy: szintén egy oroszlánt szerezni címernek.
Hányszor elábrándozott azon, ha ő is elindulhatna a világba s borostyánkoszorúval és új címerrel térhetne az atyai hajlék alá... Hogy dobogott a szíve, hogy ragyogott a szeme ilyenkor!...
Pedig neki és testvéreinek csakugyan elkelne az új címer, mert ez, ami van (hiszen ott függ az ebédlőszobában ezzel a körirattal: »Insignis Nobilis Familiae Bárkai - de Bárkány«) nagyon közönséges. Ki is látott valaha ilyet? Egy kecske sárga mezőben, amint egy zöld ágra kapaszkodik. Vajon micsoda hősiességért kaphatta valamelyik szépapjuk?
Az alkalom nem sokáig váratott magára. Egy kis hiba maradt a fiú nyakában a tavalyi évről, ami most görgeteggé kezdett nőni. Hej, jobb lett volna azt még parányi hiba idejében elfojtani!
A dolog úgy történt, hogy édesapja a második félév elején bent lévén a városban, a tandíjpénzt átadta Gábornak, hogy vigye el a tanárnak. Gábor elvesztette a pénzt, kiesett a zsebéből, s félt bevallani szüleinek. Minthogy a tandíjat sürgették, mikor egy hónap elején a kosztpénzt küldték be, abból fizette ki.
De most már csonka lévén a kosztpénz, a kosztosgazdánál mindenféle ürügyek alatt odázta el a dolgot, előadta, hogy szüleinek most nincs pénze, várjon még egy-két hétig. S addig a két hétig elkallódott - garas garas után - az egész havi kosztpénz; pedig az már nagy summa.
A kosztosgazdát sem lehetett sokáig ámítani, szegény ember volt, s várt a pénzre; nem akart a szüléknek írni, minélfogva Gábor eladta összes értékes ruháit s úgy fizetett.
Közeledvén a vakáció, beküldték érte a kocsit. De hogyan menjen édesanyja elé ruha nélkül, mit fog mondani, ha a sok szép fehérneműt nem látja, amit tulajdon kezével varrt az ő kedves fiának.
Végre is nagy szorultságában egy hazugságra vetemedett Gábor, midőn hazajött: azt mondta, hogy ruháit a nagybátyjánál hagyta, ki a várossal szomszédos faluban lakik, s kihez a vizsga után látogatóba ment, mégpedig minden poggyászával, mert a szálláson kitelt az idő; hogy pedig haza nem hozta, az azért történt, mert a kocsit nem akarta fárasztani egy kitérővel a nagybácsi falujába.
A szülék elhittek mindent, s Gábornak biztosítva volt a jelen, - de elkeserítette a szünnapok és a szülői szeretet összes mézét a jövő előérzete. Különben is tornyosulni kezdtek a felhők, mert minden hiba megszüli a rossz eredményeket.
A Gábor édesapja levelet kapott a nagybácsitól, hogy meg fogja őket másnap látogatni.
Gábor elsápadt, midőn a levél tartalmát megtudta, most már napvilágra jön a hazugsága.
De a hiba olyan lemenő, ami teljesen hasonlít a garádicshoz. Ha már megtette az ember az első lépést, megint egyet lép: ott a következő lépcső.
Elhatározta, hogy megszökik otthonról. - Hiszen van még neki egy nagybátyja, az igaz, hogy nagyon messze lakik, valahol a negyedik vármegyében, de már benne van, hadd jöjjön, aminek jönni kell.
Titokban összecsomagolta ami kevés fehérneműje volt még, elvitte este a krumpliföldre és elrejtette oda. Éjjel még otthon aludt, s reggel - mint egyébkor - megitta a kávéját, s azután kiment.
- Halászni megyek - mondá a szolgálónak, s nem látták többé hónapokig.
Elrongyolva, mint valami csavargó, fáradtan, naptól elsütve, érkezett meg egy hét múlva a nagybátyjához.
- Hát te mit keresel itt? - kérdé az mogorván, amint megnevezte magát.
- Elindultam a világba, urambátyám.
- De miért? Minek?
- Dicsőséget akarok szerezni. Új családi címert a kecske helyett.
A nagybácsi kedélyes ember volt, elnevette magát s tovább vallatta a fiút, de az csak váltig amellett maradt, hogy neki semmi egyéb oka nem volt elhagyni a szülői házat, mint hogy új címert vívjon ki a Bárkay családnak.
A nagybácsi levelet írt a szülőknek, tudakozódott náluk: azok felvilágosították s megírták, hogy látni sem akarják többé a rossz fiút. Hónapok múltak el, míg a bácsi végre kényszerítette a szülőket s azok újra befogadták a gyermeket.
Az idő múlt, egy évet elmulasztott Gábor, mert már nem lehetett, késő volt beíratni az első latin osztályba.
Azt hát otthon kellett eltöltenie haszontalanul a falusi dologtalan gyermekekkel; a tanulástól egészen elszokott azalatt, pajkos lett s fölvette a parasztgyermekek vásottságát.
Midőn a jövő évben beadták az iskolába, sehogy sem tudott megmaradni, kétszer is hazaszökött s kijelentette, hogy nem akar tanulni többé.
- Jól van! - mondá az apja. - Akkor hát mesterségre adlak.
- Nem bánom - felelé dacosan.
- Mégpedig legjobb lesz, ha szabó leszesz, legalább veled dolgoztatnak a testvéreid.
- Még szabó is inkább leszek, mintsem tanulnék.
Apja csakugyan a szabóságra taníttatta, de bizony még szabó sem lett belőle, csak olyan »fusser«, mint mondani szokták.
A kis városkában, hol testvérei, kik tanultak, köztiszteletben élnek, a legifjabb Bárkay valóságos csúfság tárgya.
»Kecske! Kecske!« - szoktak utána kiabálni a gyerekek.
Sőt még testvérei is gúnyolják:
- No, te ugyan szép ősi címert szereztél a Bárkay családnak! Az oroszlán helyett megdupláztad a kecskét.
III. Az első forintos bankó
Boldog időszak volt, mikor még a krajcárt vagy hatost, ha véletlenül kezünkbe került, vagy ha a bácsi, néni elfelejtvén cukrot hozni a zsebében, egy-egy réz-, esetleg ezüstpénzzel kárpótolt s mi azt megnézegetvén, csalódva adtuk oda a mamának, mint valamely értéktelen tárgyat: egy színes kavics több örömet okozott. Egyet sóhajtottunk a bácsi és néni felé, kik elkényeztettek már ajándékaikkal, egy szemrehányó pillantás - és tovább folytattuk mosolyogva játékainkat. Mert a gyermekkor sóhaja és mosolya édes testvérek... ugyanazon a tőn fakadnak.
Ha elmondták, hogy csak azok a boldogok, akiknek sok a pénzük, elmondhatjuk talán már mi is, hogy a boldogtalanság a pénz értékének felismerésével kezdődik.
A pénz az útlevél a szenvedések országába. Igaz, hogy megkönnyíti a szenvedéseket, kényelmessé teszi az utazást, de mennyivel jobb, aki a mennyországban van, ahol nem kell útlevél, hol rózsák nyílnak, angyalok énekelnek, aranyszárnyú pillék röpködnek, a föld illatot lehel, a napsugár arany szálakkal fonja körül a boglyos gyermekfejeket.
A falusi gyerekek tovább élvezik e szép kort, ők tovább láthatják mennyországnak a világot, zúgó fenyvesek közt vagy a végtelen rónán, mint a városok gyermekei, kiket a kalmárkodás, a városok pezsgő kereskedelmi élete hamar megtanít a pénz értékének felismerésére.
A nagy falak, melyek elzárják a mosolygó kék eget, a kövek, melyek elburkolják a földet s útját állják erőszakkal a füveknek, nem barátai a gyermekeknek. A garasok és hatosok, melyek ártatlan gyermekörömeik közé tolakodnak, az ördög karikái, melyekre - mint a cérnaszálak - rátekerőznek a szenvedélyek...
Egészen más a falusi gyermek élete.
Íme, nézzük meg a Kampós Gábor községi jegyző úr két fiát. Pista, aki még csak hatéves, azt a bolondságot követte el ma reggel, hogy levette az asztalról a mama arany fülbevalóit (mert minden fényeset meglát, mint a csóka) s odakint játszás közben elcserélte két fazékfüllel, melyeket a Bodnárék Jani fia hozott, s melyek közül zöld színű lévén az egyik, piros a másik, éppen beváltak a jegyző Pistájának lóállományába.
Szép négyesben jártak most már, mert kettőt már tegnap szerzett az Anna szolgáló kegyelméből, ki egy nagy kantát összetört.
A szülék alig bírtak rájönni, hova tűnhetett el az értékes ékszer. Nem is tudták meg addig, míg mérgesen keresték, hanem mikor aztán annyira lecsillapodtak, hogy a kis Pistával játszaniok lehetett, az kivallotta a jó vásárt, amit csinált.
A szülék azt mondták haragosan: »Oh, te kis ostoba!« És inkább mondhatták volna mosolyogva: »Oh, te boldog angyal!«
Bezzeg a nagyobbik fiú, az oskolás Gyuri, az már meg tudja becsülni a pénzt.
Mikor az apja a városba bevitte, egy újdonatúj ropogós forintot csúsztatott a markába.
Az édesanyja már otthon egy külön bőrzacskót varrt ennek a forintnak. A zacskót egy zsinór húzta össze, mely oly hosszú volt, hogy a nyakában hordhatta Gyuri, az inge alatt.
Ott is hordta a kámforgolyókával együtt, melyet azért kötött oda mindenre vigyázó édesanyja, hogy a ragadós nyavalya ne fogja az ő kedves fiát.
A Gyuri ott érezte nyakában az egy osztrák értékű forintot és nem bírt rajta venni semmit. Pedig úgy szerette volna értékesíteni valamiben. Teljes lehetetlen volt. Azok a dolgok, amik neki örömet okoztak, mind nem kerültek pénzbe, a szorgalmas tanulás, a kötelességek pontos teljesítése, mind lelki örömet szerez, de pénzbe nem kerül.
Mikor karácsonykor hazajött, azonmódon ott volt a forintja a zacskóban.
- Hát teneked még mindig megvan a pénzed? Nem váltottad fel? El nem költötted.
- Elfelejtkeztem róla - mondá Gyuri.
- Attól félek, fösvény zsugori lesz ebből a gyerekből - jegyzé meg az apa -, azt nem szeretném. A pénz arra való, édes fiam, hogy okkal-móddal élvezzünk véle.
Pedig Gyurinak igaza volt, midőn azt mondá, hogy elfelejtkezett róla. Hiszen falusi gyerek volt ő maga, a pénz pedig az első forint.
De hát, én istenem, mire is költsön az ember annyi rengeteg pénzt?
A krumplicukor csak egy krajcár, a pattogatott kukorica is csak egy krajcár, márpedig egy krajcárért csakugyan nem érdemes felváltani egy újdonatúj bankót.
Hanem most karácsony után már csakugyan felváltja. Van is kinézett tárgya a cukrászbolt kirakatában: egy huszár lóháton, cukorból. Csakhogy az talán száz forint is.
No mindegy, megkérdezi, hátha csak egy hatos vagy ötven krajcár. Eddig is szerette volna tudni, de nem mert bemenni abba a fényes, tükrös boltba, mely úgy néz ki, mint aminőnek a paradicsomkertet álmodja. Aztán az a fényesruhájú asszonyság, ki ott ül a cukrok között, olyan tiszteletreméltó alak, mint az árendásné-asszony ünnepnapon, bizony nagy bátorság kell, hogy ő azt megszólítsa.
Mikor karácsony után beviszi újra az apja, búcsúzáskor így szól, mikor már mindent szögről-végről megbeszélt: »Jól tanulj, tanáraidnak engedelmeskedjél, a gazdádnak is, a gazdád feleségének kezet csókolj, édesanyádnak minden héten levelet írj, - mert az anyád jobban szeret, mint ahogy érdemled; panasz ne legyen ellened, rossz hírt ne halljak, melegen öltözködjél, ha a gombod leszakad, mindjárt varrasd fel, úgyszinte a feslést is melegiben; ha beteg találnál lenni, fogadj egy embert és üzend ki, a csizmába dupla kapcát húzz, míg a nagy hidegek tartanak... Most pedig áldjon meg az isten, édes Gyurim! Húsvétkor megint bejövök. Addig is megint kapnál egy forintot, ha nem volnál oly nagy mamlasz, hogy nem tudsz a pénzednek ura lenni.«
Gyurinak nem az fáj, hogy nem kap egy forintot, hanem az, hogy ő együgyű.
Most már elhatározta tehát visszavonhatlanul a forint felváltását. Hanem bizony nehezen megy. Tízszer is kiveszi, meg visszateszi, olyan szépen mosolyog rá az a zöldség a közepiről s azok a sisakos, rosszul öltözött asszonyok is alul olyan kedves ismerősei otthonrul. Testvéreik, képmásaik ott vannak az édesanyja fekete kötésű kis imakönyvében. Tán ez is onnan került ki?
Sóhajtva teszi rá kezét a cukrászbolt kilincsére, szeretne még most is visszafordulni, de a jó pajtások, kiknek szándékát elárulta, ott állnak körben; most már nem lehet meghátrálni, ha csak nem akarja magát kitenni gúnynak, nevetségnek.
Az üvegesajtó kinyílik, Gyuri bent van a tündérteremben.
- Mi tetszik, úrfi? - kérdi a fényesruhájú asszonyság nyájasan.
Gyurinak a feje szédül, alig bírja kihebegni:
- Cukrot kérek, meg süteményt.
Keze, melyben a forintos van, reszket, de az asszonyság nem látszik ezt észrevenni, becsomagolja neki a kijelölt darabokat s visszaád a forintból.
Gyuri tántorogva, dobogó szívvel megy ki a boltból. Olyan zavart, hogy a kirakatba akar nyitni.
A társak ujjongva fogadják s vígan ropogtatják a sok jó süteményt.
De Gyuri amint egyet lép, mindig megcsördül zsebében az aprópénzt, vádolva szemrehányón:
- »Fölváltottad a forintot.«
De ez a hang egyre bágyadtabb, halaványabb lesz, a második forintnál már nem hallatszik.
A hatosok és veres pénzek örökké némák lesznek.
Az első forint után sok forint következik, de egyiken sem, sok ezeren sem lehet venni egyetlen olyan boldog percet, minő még az első forint előtt százával mért az idő ingyen.
IV. Az utolsó forint
A pénz okozza a legtöbb bajt és kellemetlenséget a világon, ha pénz nem volna, boldogabb lenne az emberiség és mégis a pénz szükséges eszköze a civilizációnak.
Bemutattuk előbbi rajzunkban, milyen félve, tartózkodva, mondhatni megdöbbenéssel költi el az ember az első forintot, de aztán akinek könnyelmű természete van, bezzeg sohasem jut eszébe többé lelkiismereti furdalásokat érezni, mikor a forintjai elröpködnek egymásután. Mert ha hajdanában gurult a pénz, most már repül; szárnya támadt.
Aranyos madár, melyet mindenki megfogni igyekszik, de a legtöbb azért, hogy nyomban eleressze.
Mindig visszataszítók a végletek; a pénzvágy is utálatos, de a tékozlás sem kárhoztatható eléggé, az arany középút a takarékosság.
Aki takarékos, az sohasem juthat el az utolsó forintig, annak nem szól ez a rajz.
Gimey János uram története van pedig ebben megírva.
Gazdag embernek a fia volt, hét faluban volt birtoka az apjának, mind ráhagyta. Gazdag, kövér szántóföldek, rétek, pénz, gulya, birkanyájak.
János úr Jancsi korában szintén félve költötte el az első forintot, de aztán könnyedén, mint a többi, pazarló lett. Teli marokkal szórta a pénzt, mulatott, dobzódott, átkos szenvedélye belehajtotta a legkönnyelműbb tékozlásokba.
Csodálatos lélektani jelenség az, hogy éppen a legkönnyelműbb ember szereti a pénzt a legjobban. Az, aki okosan takarékos, annak tekinti, ami: egyszerű forgalmi eszköznek, melyre földi céljai elérésénél szüksége van, s melyet nem sajnál kiadni, ha és amennyiben e célokról van szó.
A szenvedélyek rabja, ki szenvedélyeit csakis a pénzzel elégítheti ki, érzi, hogy mindene a pénz, és mégis pazarolja.
Avagy a legnagyobb pazarló, a kártyás, vádolható-e azzal, hogy nem szereti a pénzt? Hiszen nem ülne le másképp kártyázni, nem érdekelné másképp az őrült játék.
A zsugori és tékozló közt sok rokonság van; ha lélektani rajzot írnánk, ki lehetne mutatni az érintkező pontokat, hanem mi csak egy igaz történetet akarunk elmondani.
Gimey János úr hogyan pusztult el, érdektelen volna apróra elbeszélni. Az elpusztulás a könnyelmű pazarlónál elkerülhetetlen következmény; az tehát nagyon közönyös, milyen módon. Ha a cseréptányér száz darabra törik össze, senki sem kérdezősködik, hogy a cserépdarabok milyen alakúak. Elég tudni, hogy össze van törve a tányér.
Egy napon észrevette, hogy az adósság, mint egy tenger, összecsapott a feje fölött, el volt veszve. Birtokai zár alá kerültek és eladattak. Kétezer forint fölösleg jött be az árverésen. Ennyi pénze maradt, mikor már mindenkit kielégített.
Harmincnégy éves volt. Mit kezdjen ő, az úri élethez szokott ember, ilyen kis összeggel. Törte a fejét eleget, semmit sem bírt kitalálni, ami neki való volna. Végre is nem kezdett semmit, hanem az előbbi életmódot folytatta.
Aki lefelé gurul a hegyen, nehéz annak megállani, de még nehezebb visszafordulni, mert azt ugyan megtette Bernáth Gazsi bátyánk (azaz legalább dicsekedett vele, hogy megtette), hogy leugrott a legmagasabb budapesti ház negyedik emeletéről öngyilkossági szándékból, s mikor már lefelé esett, útközben a második emeletnél meggondolta magát és visszafelé fordult -, hanem Gimey Jánosnak nem volt hozzá sem elég lelke, sem elég ereje.
Elment lassankint a kétezer forint is. Mindig kevesebb-kevesebb lett. Aggódva nézegette, olvasgatta esténkint, midőn lakására tért s a mámor köde eloszlott fejéből.
Szíve összefacsarodott, mi fog történni, ha már csak öt forintja lesz, vagy mikor már csak egy lesz...?
És még azután, mikor az az egy sem lesz?
Elsápadt, megremegett. A jövőnek előre vetődő sötét árnyéka terhesen vonult kedélyére; leborult az asztalra korán őszülő fejével s keservesen zokogott.
De azután reggel csak megint ott kezdte, ahol elhagyta.
Csakugyan bekövetkezett, s előbb, mint hitte volna, hogy csak az utolsó forint szégyenkezett ott a pirosbőrű nagy tárcában, hol hajdan százasok, ezresek is megfordultak. Egy palota, ahol királyok laktak előbb s ahonnan most a rongyos koldus is költözködik; az utolsó forint is elmegy gazdát cserélni, s üres lesz a ház örökre...
Átgondolta János egész életét, visszaidézte az arannyal, selyemmel átszőtt napokat, melyeket azért mégsem szépített meg igazi napfény.
Milyen hasztalan, milyen zavar volt egész élete.
Az »utolsó forint« visszavezette emlékeit az »első forint«-hoz. Milyen út az, melyet megfutott azóta!...
A kétségbeesés, mint a saskeselyű, körmeit lelkébe mártotta és tépte, szaggatta szüntelenül egész éjjel. Rettenetes éjszaka volt, kísértetekkel teljes, iszonyattal gazdag. Látta a víziókat, amiket az önvád és a beteges fantázia teremt. Az ördögök tüzes szekeren robogtak el mellette s azt kiabálták:
»Ülj fel a szekerünkre, Gimey János! érted jöttünk.«
Fekete arcú, kiöltött véresnyelvű törpék táncolták körül egész éjjel és a bicskadobásban gyakorolták magokat. - Az ő szíve volt a céltábla. Miden hajításnál megreszketett, hátha átszúrják a pokolbeli szörnyek, kik szünetlenül vigyorogtak a szeme közé.
Majd egy irtózatos szelindek-kutya közelgett felé, melynek fejét álarc fedte, s talpaira oda volt ragadva az az utolsó egy forintos, melyet este még hazahozott.
Mikor reggel felébredt, hősünk sápadt volt, mint a kísértet, szemei alatt pedig kék patkók. Az éjszakai ördögök lába volt ilyenekkel megpatkolva.
Nem volt már eszénél. Tárcáját nézte: ott-e a forint, ami a kutya bozontos lábaira volt tapadva. A forint ott volt, de olyan undorító a szaga...
János elrohant otthonról, s mikor megállott az utcán, most döbbentette csak meg igazán az élet, és a »mit kell tenni« nagy kérdése.
Megállt egy patika előtt, éppen úgy, mint hajdan a cukrászbolt előtt, az »első forinttal«. Felváltsa-e itt? azon tűnődött. Remegve tette kezét a kilincsre. Benyitott.
Volt egy készen tartott recept a tárcájában. Azt odanyújtotta a gyógyszerészsegédnek, s az csakhamar átszolgáltatta a vény szerinti szert.
- Mi az ára? - kérdé tompa, fojtott hangon.
- Hetvenhat krajcár - mondá a gyógyszerész s a visszajáró 24 krajcárt kiolvasta a pulpitusra.
János sóhajtva nézett az utolsó forint után.
Majd hazasietett a kis palackkal, s bevette az egész taralmát.
A palackban méreg volt; haldoklott, s haldoklás közben gúnyosan nézegette az utolsó 24 krajcárt.
- Éppen elég lesz koporsószögre.