Apa és fiú (Kosztolányi Dezső)
| Apa és fiú szerző: Kosztolányi Dezső |
Mindnyájan küszködünk az apával, fiúk. Az apa egy ideig az isten, s istentagadókká kell válnunk, hogy élni tudjunk. Úgy fejlődik a világ, hogy a fiúk állandóan elszakadnak az apjuktól. Az apa, aki a testünket adja, később a szellemünket is determinálja azáltal, hogy elrugaszkodunk tőle, és mások akarunk lenni. Nekünk az apa-komplexum ösztönző tüske. Kossuth Lajos fiának roskasztó varázs volt és mázsás teher. A fiú arca nem az apáé. Vachott Sándor írja, hogy a kis Kossuth Ferenc szakasztott az anyja. Higgadt írásaiban hiába keressük az apja bibliás mondatait, amelyekből zászlók és szivárványok göngyölődnek ki, a pátoszt, amely csupa lángtenger és harangzúgás. Úgy látszik, hogy a kisfiú már gyermekkorában érezte ennek az emberfölötti szellemnek a szorítását, a verseny lehetetlen voltát, s idejekorán letett az apja utánzásáról. Futott máshova, a számokhoz, a rajzhoz, a pozitívumhoz. "Dicső atyám" mondotta itt gyakran, nagyon gyakran pohárköszöntőkben vagy politikai speechekben, vagy az atyja szoborleleplezési ünnepélyein. Ez a két szó a megszokottságtól fáradttá lágyult az ajkán. Aki hallotta, az elcsodálkozott a hangsúlya különös voltán. Valaha láng volt ez a két szó az éjszakáin, olyan teher, hogy arcra esett előtte a sötétben, e név terhe előtt, az érzése végtelenségétől. El kellett intéznie magában, meg kellett szabadulnia tőle, hogy élni tudjon, és az lehessen, aminek lennie rendeltetett. Megtanulta kimondani, nem önmagának, de a nyilvánosság számára, nem halkan, hogy fájóan végigborzongjon az idegrendszerén, de hangosan, nem a belsejét emésztő forrósággal, de külső tűzzel, meglobogtatva, mint egy fáklyát. Aki a nagy-nagy apja emlékét minden pillanatban, belülről érzi, az elpusztul. Petőfi Sándor fia, Petőfi Zoltán, az apja őrültje, fehér fröccsök mellett züllött el józsefvárosi vendéglőkben. Kossuth Ferenc nem epigon, nem az apja utánzója, nem degenerált. Az apa egy messze országot mutatott nekünk, amely távol volt, oly távol, hogy közte és köztünk a lehetetlenség óceánja terült el, s nem volt híd, amely elvezetne hozzá. A fiú csak hidakat épített. Érchidat a Nílus fölé és utászhidat a magyar politika fölé.
Pepita nadrágban - világfiasan - jelent meg először az országházban, zergebőrcipőben, s a csizmás korifeusok megütköztek a cipője pezsgőszínű betétjén. Nem hazafiatlanság így öltözködni és nem istentelenség manikűröztetni a körmét? Az első években meggondoltan, nagy szünetekkel beszélt magyarul, érzett, hogy minden mondatát külön-külön fordítja talián nyelvből, franciából vagy angolból. Szavaiból és írásaiból mindig hiányzott a lendület. Szerette a művészetet, az ecsetet és a zongorát, mint a dilettánsok, akik nem adnak a művészetnek, de kapnak valamit tőle. A nemes, úri finomságát itthon sokan energiátlanságnak tartották. Azt várták a cívisek, hogy kaszákat oszt ki köztük, a német ellen. Ő azonban hű maradt a nevéhez, sohase volt stíltelen. Később egyben-másban engednie kellett, és megtanulta - bizonyára verejtékesen - a politika durva szótárát. Hazaérkezte után pár évvel láttam őt egy bácskai város piacán, a boroshordókra támasztott deszkákon fáklyafénynél szónokolni, s szájából idegenül, szinte nem reátartozóan hullottak ki a kortesfrázisok. Egy polgártárs felordított: Abcúg Tisza Pista. Erre a szónok megadással replikázott: Tisza Pistát (monsieur Stéphan de Tisza) nem kell abcugolni, ő már "beabcugolt". (Éljenzés.) Szegény, csak játszotta a szerepét, mindvégig. Hozzászokott a zsíros konyhához, a gyomra is átalakult. Vidéki körútján minden este borjúpörköltet és tejfeles túrós csuszát vacsorázott, hazafias türelemmel. Egy erdélyi városban a párthívei csikóbőrös kulacsot ajándékoztak neki. A pártvezér betette az angol bőröndjébe, s aztán a vasúti fülkében félénken és zavartan megkérdezte egy újságírótól, hogy mi az. Nem ismerte a csikóbőrös kulacsot. Az országát se ismerte, amelyet kilencéves korában hagyott el, és ötvenhárom éves korában látott viszont.
Az a régi azonban más ország volt, az utolsó romantikus földfolt, láz és ditiramb, ordító seregekkel, vérző hadvezérekkel, a puskapor szagával, felül, minden ember felett pedig az apja, isteni magasságban. Kilencéves szemmel látta a debreceni detronizáló gyűlést, amely után osztrák zsandárok fogságba hurcolták, mint a dauphint. Micsoda térdeken ringott később? A lengyel grófnőket, a basákat, a hercegeket, a marchesákat mind elfeledte? Meg tudott szabadulni a diplomaták, az idegen népek, a külföldi sikerek emlékétől, s attól az emléktől, hogy a párizsi interparlamentáris konferencián a világ politikusai és méltósághordozói földig hajoltak előtte? Politikai sikerek vagy kudarcok után volt-e valakihez is őszinte, bevallotta-e csak egyetlenegyszer, hogy ő itt előkelő idegen volt, udvarias vendég, és az maradt halála napjáig?
Az apja akkor vesztette el a hazáját, amikor elhagyta. Ő szegény, akkor vesztette el, amikor az apja holttestét hozó gyorsvonattal a csáktornyai határállomáson magyar földre robogott, és visszatért ide, mihozzánk.