Anna (Thury Zoltán)
szerző: Thury Zoltán
A somorjai báró urfi nemrégiben egészen a bánatnak adta magát. A máskülönben is fura formáju fiut nagyon megviselte a mértéktelen szomoruság, mintha elrontotta volna vele a gyomrát. Hegyes madárfeje belezöldült a betegségbe, siralmasan elgyöngült, tántorogva botorkált, mintha örökösen részeg lett volna s lázas éjszakákon sírt, nyögött és egy egészen közönséges leánynevet suttogott bele az átizzadt párnába.
- Anna, Anna...
S akkortájban esett meg az, hogy a méltóságos asszony lehivatta magához a nevelő kisasszonyt s szokása ellenére ezuttal az irásos forma mellőzésével élőszóval tárgyalt vele. A méltóságos asszonynak ugyanis az volt a divatja, hogy a kisasszonynak napiparancsokban adta tudtára a mondanivalóit a kis kisasszonykák nevelésére vonatkozólag. A parancsokat cselédek hordták föl a második emeletre, a hol a komornyik és a parádés kocsis szobái között kis, két szobás lakása volt a kisasszonynak, fehér, tiszta, mint a pohár, de szigorúan egyszerü és kellemetlenül száraz és hideg... Ebből a leányból kellett bele valami, egy kis friss, üde uri leányillat, hogy ne legyen egész közönséges, mint tovább a folyóson a szobalányok szobái. A cselédek vigyorogva kézbesítették a parancsokat, amikben mindig foglaltatott egy csomó kellemetlenkedés, halk, ki-kitörő meg ujra lenyelt viczogással vették tudomásul azt, ha a kisasszony kilépett a gangra, a szemétből kiszórtak az ajtaja elé egy csöppet, csak annyit, ami a bosszantásra elég s lenn a nagy ebédlőben, a mikor a szegény cselédkisasszony is ott ült az urakkal az ebéd meg a vacsora mellett, olyanformán kinálták meg a tállal, mintha valaki közülük jutott volna ahhoz a tisztességhez, hogy az asztalához ültesse a báró és ez mulattatná őket, szórakozottan fitymálva, türelmetlenül. Egyszer egy lány a fülébe is pusmogott:
- Tessék már kivenni, nem állhatok itt estig.
Amint ebből látni méltóztatik, a méltóságos asszony teljességgel nem kényeztette el a nevelőkisasszonyt. Annál nagyobb feltünésre számíthatott tehát az az eset, hogy szokatlan időben, a mikor máskülönben a frizérnével szokott foglalatoskodni, fölizent hozzá, hogy jőjjön le. A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást. A méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra támaszkodva zsiros, gömbölyű öklével s még ebben a nagy térben is majd agyonnyomta méltóságával a kis nevelőkisasszonyt. A leány elveszett a sok nagyuri holmi között, szinte keresgélni kellett utána. A szomszéd ajtó függönye meglibbent kissé, a mikor belépett s tejfehér, nagyszemü és rőthajú gyermekfej kukucskált be a szobába. Aztán egy kis vihogás hallszott s a kis leány eltünt. Anna pedig még mindig az ajtóban állott. Most már összeszedte magát valamicskét s tőle telhetőleg keményen nézett vissza a nagy, kövér asszonyra.
- Hivatni méltóztatott.
A méltóságos asszony meg se mozdult, csak intett neki, hogy jőjjön közelebb. A leány előrejött, megállott az asztal másik oldalán s várta, hogy mi lesz. Most mintha megint libbent volna egyet a függöny s ujra kaczagott volna a gyermek, sejtve, hogy kikap a kisasszony. A leánynak ez a czérnaszál vékony hang arczába kergette a vért s igy esett meg az, hogy a köteles tisztelet daczára ő szólalt meg először:
- Méltóztassék növendékemet eltávolítani, méltóságos asszony. Ha valamelyik mindig tanuja annak, hogy méltóságod megaláz, képtelen vagyok a feladatra, amivel megbiztak.
- Honnan tudja, hogy miért hivattam?
- Rendesen az következik, hogyha lehivat méltóságod.
A méltóságos asszony mosolygott. Mintha a nagy hatalom tetszett volna neki, ami alatt összegörnyed az efféle népség. Gőgös és száraz maradt a hangja, pedig egy kis szívességet akart belevegyíteni. Sehogy se ment. Mikor azt mondta a leánynak, hogy üljön le, az is inkább parancs volt, mint szives kinálás.
- Nincs szó most ilyesmiről, - kezdte - egyebet akarok mondani. Valamire kérni... Egy kis szivességre, a mit megtehet azért a sok jóért, a mit tőlünk élvezett, a mióta itt van. A fiamról van szó.
A leány halványan bámult rá a nagy asszonyra s idegenkedve huzódott el tőle, amikor közelebb huzta hozzá a széket. A méltóságos asszonynak pedig tetszett az összegubbaszkodott, törékeny kis figura a másik széken s csak vontatottan, lassan folytatta a mondanivalóját, mintha ilyen semmiséggel szemben érdemes se lenne a sietség.
- A kisasszony egészen elvette ennek a fiunak az eszét. A kisasszony azzal köszönte meg azt a jóságot, hogy a házunkba fogadtuk, hogy hódított. Meghódította a bárót s most már meg a fiatal bárót is. Ez csunyaság a kisasszonytól.
A leány fölállott a székről s az ajtó felé indult. Az arcza előbb föllángolt, aztán halvány lett, kicsi, még gyermekforma teste reszketett s olyan megvetéssel nézett vissza a nagy asszonyra, hogy az is meghökkent kissé és nem ment utána. A szoba közepén azonban már elhagyta az ereje, megtántorodott s keserves, hosszú sóhajtás szakadt föl a melléből. Panaszosan, inkább nyögve szólott:
- Igy ne beszéljen velem, nem hallgatom...
A méltóságos asszony is észrevette, hogy ezzel a hanggal nem megy sokra s másképen próbált beszélni.
- Maradjon a kisasszony. Minek olyan érzékeny? Végre is én nemcsak a gazdája vagyok hanem asszony és anya is, akinek a kisasszonnyal számadása van. A kisasszony hódít... Azt hiszi, hogy nem vettem észre, hogy milyen melegen néz magára a báró... Félrehuzódik egy szögletbe s csak magára bámul, hogy majd beleolvad. Szereti a kisasszonyt.
A leány nyugodtan felelt:
- Talán fölfedezett bennem valamit, amit meg lehet becsülni.
A méltóságos asszony belevágott a leány szavába.
- Mindegy. Nem törődöm ezzel. A fő a fiam dolga. Nem türöm, hogy ez a fiu tönkremenjen a kisasszony miatt.
- Miattam?
- Persze, akármilyen ostobán is hangzik az, hogy a kisasszony szóljon bele a somorjai bárók élete sorába. Nem türöm, hallja, nem türöm. A fiam beteg, maga után vágyakozik, lázas. Különben is gyönge, regényes természet, afféle ábrándozó. A kisasszony büszke, nem tudom, hogy mire, de büszke s meg se hallgatta a fiam. Az én fiam... Elutasitotta, mint valami közönséges más fiut.
- Nem szeretem.
- Mindegy. Azért nem lett volna szabad a kisasszonynak olyan kurtán végezni az én gyermekemmel. Az nem az a fajta, akinek ajtót lehet mutatni. Mondhatott volna neki egy pár jó szót.
- Minek?
- Hogy a fiu el ne keseredjék. A sok jó után, amit ebben a házban kapott, ennyit megérdemeltünk volna a kisasszonytól.
A leány tétován bámult az asszonyra s huzódozott tőle. Félni kezdett attól, ami következik s torkán akadt a szó, a mint beszélni kezdett.
- Nem értem, nem tudom, hogy mit akar.
Most már gát nélkül tört ki a nagy, kövér asszonyból a gőg. Mintha meg se értette volna az akadékoskodást, amit ez a polgár sorsu szegény tanitókisasszony megenged magának, követelt, parancsolt s csak arra döbbent meg kissé, mikor mind magasabbra, nagyobbra egyenesedett ki előtte a leány és szép lett, ragyogott mint a napsugár, bevilágositotta a szobát.
- Nem érti? Hát értse meg. Ketten vagyunk, nem hallja senki, hát mondok magának valamit. A fiam azzal fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát, ha maga nem lesz az övé. Az övé... Azt a gyerek másképpen gondolja, mint én. Ő ostobán, szerelmesen, én meg ugy, hogy mindannyian meglehetünk vele elégedve. Ő is, aki szerelmes maga is, aki nem szerelmes és én is, akinek gyermekem életére vigyázni kell. Azt mondom magának, hogy az én gyermekem nem a senki fia. Hallgassa meg s nem lesz belőle kára. Ne adja a büszkét és a szentet, hanem türje el, ha közeledik magához. Az a fiu somorjai báró, nincs hozzászokva ahhoz, hogyha szerelemről van szó, kiadják az utját. Ha magának ez áldozat, hát én megfizetem, de nem türöm, hogy egy ilyen magaforma leány miatt elpusztuljon a fiam. Értette? Most már tudja, hogy mit akarok. Ha egy kicsit nyersen mondtam el, hát nem tehetek róla. Nem vagyok olyan kedvemben, hogy a kisasszonyt kiméljem a magam rovására.
A leány egy nagy bőrösszéknek vetette a hátát s olyan rémülettel nézett az asszonyra, mintha vad előtt állana, aki most mindjárt ráveti magát. Majd elesett, jobbra-balra ingott s keményen megmarkolta az asztal szélét, hogy le ne roskadjon. Agyában zavarosan gomolygott minden, amit most hallott, behunyta a szemeit, hogy egyedül legyen s összeszedje a gondolatait, de csak mégse értette az egészet. Czafatok váltak ki a zürzavarból, egy-egy szó, durvaságok, utálatos dolgok, amik elrémítették s arra nógatták, hogy szaladjon, de lábait megmozditani se tudta. Végre valamicskét tisztán látott. Megrázta magát, mintha leakarta volna dobni a testéről mindazt a sarat, amit rádobáltak s kiegyenesedett.
- Elmegyek innen.
Az asszonyból most már féktelenül dült ki a düh. Az asztalt rázta s durván kiabált:
- Azt nem! Itt marad. Ha kell, magukra csukom az ajtót, majd megszelidül. A fiam nem hagyom elpusztulni egy rongyos leány miatt, aki nálam öltözött ki kisasszonynak. Az én pénzemen. Ha bolondítani tud, hát bolonduljon is...
A leány már oda se hallgatott, csak ismételte:
- Elmegyek.
- Itt marad!
- Elmegyek. - Aztán, mintha magához beszélne, indulat nélkül, szomoruan szólott. - Nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, hogy mit mondott.
Az asszony mintha ráfeküdt volna, egészen melléje ment, hogy összefolyt a szájukból a lehellet s tulkiáltotta a csendes beszédet.
- Tudom, de nekem a gyermekem drága, nem maga, maga semmi... Maga senki... Ha a fiam a maga szeméért meg találna halni...
A nagy hangra bejött a báró. Kicsi, értelmes képü öreg ur, kis, szurós nézésü szemekkel, amikkel mintha egyszerre mindent látott volna... Hosszu, meleg pillantással mérte végig a leányt s szárazan szólott rá az asszonyra: - Mi a baj?
A leány felelt.
- Elmegyek innen.
Az öreg ember egy kicsit gondolkozott s bólintott a fejével.
- Jól teszi.
A méltóságos asszony beleszólott a beszédbe:
- A kisasszonynak szerződése van. Azt be kell tartani...
Az öreg ur ugy tett, mint a karmester, aki leinti a fölösleges lármát s csak annyit mondott:
- A kisasszony elmegy.
Aztán megfogta a leány kezét s elhomályosodott a nézése, amint beszélt:
- És magával együtt elmegy a tisztesség is innen, leányom. Elmegy...