Anna-báli emlék

Anna-báli emlék szerző: Gárdonyi Géza

A Malom-utca csakolyan kisvárosi utca, amilyen ezer meg ezer van Magyarországon; alacsony házak, hepehupás kövezet, az ablakokban cserepes virág; a kapu tetején alvó macska; egyik-másik ház előtt úri ruhás, de mezítlábas gyerekek.
Az utcában ismerik egymást a lakók, köszönnek egymásnak és pletykáznak egymásról. Ha bérkocsi robog át az utcán, könnyű gurgulására azonnal ablakhoz sietnek a lakók, és kíváncsiak nézik, hol áll meg? Beteg van-e valahol? Vagy úri vendég érkezett valahová?
Mert csendes szokott lenni az utca, legfeljebb ha a gyermekek hívják kiáltva egymást, vagy ha a vargalegény danol rajta végig ünnep napon; vagy ha a kőmíves kutyája idegen kutyát pillant meg az utcán s vele összeverekedik.
A Malom-utca e napon is csak olyan mint mindig, tíz esztendeje, száz esztendeje. Az udvarokból eperfalomb hajlik ki. Az utca árnyékán egy ház előtt gyermek-csoport ül. És az ablakok tárva vannak.
De íme érkezik egy figyelmet keltő zörgéske: aprókerekű bolti szekér. Vonja egy mezitlábas széletlen szalmakalapu inasgyerek. A szekérkén cimbalom csillog, egy barnára fényezett uj cimbalom. S a szekérke után egy zöldkötényes mesterember ballagdál pipázva.
Egy karcsu kisasszonyka előzgeti őket, depersze ő a házak mellett lépdegél. Rózsaszínruhás fekete szemű leány; a fején tavalyi divatu Florentin-kalap, és a kezében fehér napernyő. Úgy lépdegél, mintha tojáson járna, s olykor mosolygó pillantást vet a cimbalomra.
- Jaj, vigyázzunk! - szólal meg minden zökkenönél.
- Ne féljen kisasszonyka, - nyugtatja olykor komoly arccal a kötényes iparos.
A gyermekek egyszerre fölmozdulnak.
- Cimbalom! - kiáltja az egyik.
- A mi utcánkba hozzák! - kiáltja a másik.
Csak egy ölbeli kisgyerek marad a földön, hátul nyitott ingű félmeztelen csöppség. De azt is felkapja egy tíz éves, rövidre nyírt haju leány; gyakorlott kézzel üti le a ráragadt port a hátuljáról, s megindul a gyermekraj vidám zsibongással a cimbalom után.
A muskátlis ablakokban egy-egy fej jelenik meg, ahogy a cimbalom arra halad. S kíváncsi kérdések állítják meg a fehér napernyős kisasszonyt:
- Magukhoz-e Cilike?
- Hozzánk, - feleli Cilike boldog arccal, - de csak béreltük. Öt koronát fizetünk érte minden hónapban.
- Hát tud-e már rajta?
- Hogyne: hiszen már négy hónapja tanulok.
És Cilike mosolyogva bólint. Lépeget tovább a cimbalom után.
De a következő ablaknál megint megállítja egy kikönyöklő öreg asszonyság:
- Nini Cilike... Talán bíz magukhoz... ?
- Hozánk, - feleli Cilike a napernyőjét összecsukva. Tetszik tudni, hogy ma az öregmama nevenapja van.
- Igaz ám: Anna van ma.
- Aztán ő taníttatott cimbalomra. Majorossy kisasszonyhoz jártam. Aztán a kisasszony azt ajánlotta, hogy vegyek cimbalmot, vagy béreljek. Hát béreltünk. Öt korona. De jó cimbalom: igazi "Schunda".
- Egészséges az öregmama? Mert épp ma éjjel álmodtam felőle, hogy a temetésén voltam. Cilike mosolyogva rázta a fejét:
- Nem hal az meg soha. Ámbár ahogy mondani szokta: "Mán én gyerekek meg vagyok halva, csak éppen, hogy a lélek mindennap vissza-száll egy-két órára a testembe."
- De hiszen borzasztó régen fekszik!
- Tizenegy esztendeje. De azért csakúgy elbeszélget velünk, mint aki egészséges. Még nevet is olykor. De megyek már...
- Hát most meglepik.
- Meg. Arra gondoltunk a mamával, hogy a nevenapján állítjuk be a cimbalmot. Aztán én megtanultam a nótáit, amiket emlegetett. Tetszik tudni az Anna-bál... "Mikor én lány vótam gyerekek, aztán az Anna-bálon könyörögtek, hogy danojjak egyet. Mer ojjan hangom vót mint a kerti fülemilének. Oszt mondok, ide hát a cigányt. A sok cigány mögém áll. Én meg (kezembe a kis csipkés zsebkendő) rákezdtem, hogy Cserebogár, sárga cserebogár... hát még a falevelek is attul rezegtek. Akkor szeretett meg az uram."
Mind a ketten mosolyogtak, mert Cilike az öreg asszony hangját utánozva mondta el az idézetet. Ismerik azt a szomszédok mind. Az öregasszony mindig az emlékeit beszéli, s az Annabál az emlékeinek középső gyémántja. Merthát akkor ő volt a bál legszebbje, és akkor szerette meg az ura. Dehát hol van már az az Anna-bál! és hol van azóta az ura! Az ura földesúr volt, később elszegényedett és falusi nótárius lett belőle. Az öregasszony kis penzió-pénzéből él a család ma is. A leánya is öregasszony már. Az unokája meg férjhez-menő leány.
- Tessék átjönni, - mondja Cilike.
- De át is megyek, - feleli az öregasszony. Megnézem hogyan örül a cimbalomnak az aszszonynéni?
Ezalatt a cimbalom-szekér megállt a Malom utca 76-ik számu kis ház előtt. S a fiu kibujt a hámból. A mester pedig a reteszt kereste az ó zöld kapun.
Cilike szapora lépésekkel vált át az utcán.
- Csak egy percet várjanak, - mondja a zöldkötényesnek. Előbb megköszöntjük az öregmamát, aztán majd kiszólok.
S belebben.
Az utcai szoba az övék. Tágas fehérfalu. Három ágy benne, s avult bútorok.
Az egyik ágyban egy fehérhaju öregasszony fekszik, egy időtlen idős pergamenszínű múmia. Az arca oly érzéstelen és oly szögletes, mintha fából faragták volna, abból is csak elnagyoltan. A szemöldöke is szürke már, a szeme pillája is. Száraz kezében zsebkendő. Ha légy száll feléje, bágyadt mozdulattal emeli rá a zsebkendőt.
Cilike gyors kézzel teszi le a florentin-kalapot, és széket visz a falhoz, ahol egy tüllel leborított aranyrámás kép lóg.
Az agg asszony unatkozó szemmel kiséri a leány mozgását és álmos hangon kérdi:
- Mit csinálsz Cilike?
A leány nem felel. Leoldja a tült. A falon alátűnik a vedlett aranyrámában egy méltósággal néző szőkeszakálu atillás magyar ember. Egy csudásan szeplős ember, akinek még az inge gallérja is szeplős.
A szobába ezalatt egy másik öregasazuny is belépett, egy fehérkötényes kövérke asszonyság, akinek a szeme épp olyan fekete mint Cilikének, és az orra is épp olyan fitos, csakhogy immár cseperke gombává kövéredett az arca közepén. A kövérke asszony odaül az ágy szélére, és megfogja az agg nő kezét:
- Kedves mama, ma van a nevenapja. Isten éltesse.
S fölemeli a csontig hervadt kezet: megcsókolja. Ráhajol az arcra, oda is csókot nyom.
- Igazán? - hebegi az agg nő. - No nézd...
A hangja is olyan fakó, mint az arca. Bágyadt szemén ólomszinü árnyék ül.
Cilike is megcsókolja.
- Igazán öregmama. És én ma olyan köszöntőt mondok, amilyet még nem hallott.
Azzal kiszól az ablakon:
- Behozhatják!
Az agg nő fölül az ágyban és nyugtalanul pislog. A leánya, - a kövérke asszony, - a háta mögé igazítja a párnát. Négy párnát is tesz oda, hogy ülhessen.
S a cimbalom bevonul. Cipeli a zöldkötényes ember meg az inasgyerek.
A szoba közepén felfordítják a cimbalmot, s belesrófolják a lábakat.
- Ide, ide az ágy elé! - mondja Cilike izgatottan.
A szobaajtóban kíváncsi szomszédok jelennek meg. Két asszony, aztán egy pápaszemes és bozontos szakálu csizmadia alak, pipásan és műhelyi ingben. Aztán egy fiatal tanítóképzősféle, aki csak a küszöbig bátorkodik s onnan kiséri szerelmes tekintettel Cilike mozdulatait.
- Tessék beljebb, - mondja a ház aszszonya.
S beljebb vonulnak a szobába. Befurakodik a csecsemőt tartó kisleány is. Néhányan leülnek, a többi (mert nincs szék csak négy) az ajtó mellett marad.
Cilike feljebb tűri a rózsaszinü blúz ujját, és kezébe fogja a cimbalom-verőket.
A szoba lágy cimbalomhangokkal telik meg. Bevezető futamok összevissza, de aztán méltóságos mély búgással szólal meg a nóta: Cserebogár sárga cserebogár.
Az ágybeli agg-asszony a párnákra könyökölten bámul az unokájára. Bágyadt szemébe az életnek fénye gyullad bele. Fehér ráncos arca mosolygóvá válik. És bólogat.
Cilike buzgón veri a nótát. Mikor odaér, hogy nem kérdezi a nyarat, hosszan pengeti cifrázza a vékonyát. Aztán végigcikkáznak a verők a húrokon s folytatódik a nóta.
A gyülekezet ámuló csendben hallgatja. A zöldkötényes iparos elégedetten pislant. A szemüveges csizmadía is bólint. Az ölbeli gyermek repülőn mozgatja a karocskáját a cimbalom felé, de a tíz éves néni lefogja:
- Csitt! - susogja, - mert kikergetnek!
Cilike verői alatt uj nóta fakad a cimbalomból: "Mezítláb a cigánylegény... " Ez már vígabb valamivel.
A tekintetek földerülnek. A szemüveges csizmadia vidáman köpint ki az ablakon. Az agg asszony a fejét rázogatja. S még következik valami négy nóta, az öregmama kedves nótái.
Hallgatja a fehérhaju asszony a párnára könyökölten.
Aztán Cilike megáll a nóta végén.
- Mit muzsikáljak még öregmama?
Az agg nő pislog, a kezében levő fehér zsebkendővel egyet törül a szemén, aztán elsimit egy fehér fürtöt a homlokáról:
- Azt az elsőt, - motyogta fogatlan ajkkal.
- Istenem mikor leány voltam... Füreden az Anna-bál... iszen beszéltem már nektek... kint a csillagos ég alatt... olyan karcsu lány voltam mint te, Cilike. Aztán könyörögtek a fiatalok, hogy daloljak egyet, hát csak kiállottam a középre oszt mondok: Ide cigány mögém... Az a szőke ember ott a falon, akkor még pelyhező bajszu legény volt... Azt verd el mégegyszer Cilike...
A leány megpengette a cimbalmot s ujra a cserebogárt játszotta. Az öregasszony behunyt szemmel hallgatta és bólogatott a végén.
A vendégek megdicsérték a leányt és elégedetten szállingóztak el egyenkint:
- Jól kiverte! - mondja a csizmadía.
- Beállhatna akármelyik bandába! - mondja rá a zöldkötényes.
Az inasgyerek fütyörészve vonta vissza az utcán a szekerét. A gyerekek visszatértek játszani. Az öreg beteg elgondolkodva ült az ágyon.
Egyszer aztán fölemeli a fejét s körülpillant:
- Elmentek?
- El.
Az öreg nagymama pislogott:
- Te Cilike, verd el nékem mégegyszer azt a nótát.
Cilike visszaült a cimbalomhoz, s legott megzendült a nóta a verők alatt.
- Várj, várj... - mondotta az öregaszszony, - ne olyan szaporán... szép lassan...
Fölemelte aszott kezét, mintha taktust akarna inteni, s zengéstelen öreg reszkető hangon kezdte dalolni: Cserebogár sárga cserebogár.
Dalolt buzgón, s bizony éktelenül. Beszáradt melléből már csak úgy jött a hang, mint az elkopott régi verkliből. Egyik hang erősen, a másiknál csak az ajka mozgása mutatta, hogy dalol. De azért dalolt az öreg beteg. Bágyadt kezét emelgette hozzá. A szeme fénylett. Agg fejét egy ingatta, mint a mámoros. S mikor odaért, hogy: Csak azt mond meg, babámé leszek-e? megrázogatta a fehér zsebkendőt a füle mellett, és a képre mosolygott.