Angyalok és tigrisek
szerző: Kosztolányi Dezső
Először is az angyalok sírtak ott fenn és itt lenn. Meg se várták, hogy az első vércsepp kibuggyanjon. Már a szomorúság megrebbenésére sírtak, mikor a földi pillákon végigsiklott a lélek vére ─ fehér és fényes vér ─, a könny, jelezvén, mi következik még. Ami azután jött, azt az angyalok mind természetesnek találták. Mert az angyalok előrelátók és értelmesek. Ők tudták, hogy a diplomaták közvetlen szövetségben vannak a sírásókkal és a gyászruha-kereskedőkkel, nem csodálkoztak a fejleményeken, egyes döbbenetes esetekkel kapcsolatban. Az első pillanat tragikumában mindent egybefogóan átéreztek. Nem volt újság számukra, hogy a kés öl, a tűz gyújt, a harag rombol. Eleinte sokan nem értették a szomorúságukat. De aztán jöttek hetek, hónapok, hírek, tapasztalatok, rövid levelek és hosszú éjszakák, s akik tétováztak, lassan felocsúdtak tompa álmukból. Mindenkihez elért a háború. Ki egy átlőtt katonasipkát, ki egy üres széket, ki egy mankót látott, valamelyik végzetes órán. Az angyalok azonban mindezt sokkal előbb látták, réges-régen.
A háború a lelkekhez különböző sebességgel közeledett. Némely embernek villámrobbanásszerűen nyilatkozott meg. A jókhoz a fény sebességével repült, másokhoz csak a hang sebességével. Nyomban az angyalok után az anyák fogadták ájult szívükbe, egy mély-mély sóhajjal. Aki nem a szívével élt, az később értesült róla, az agyveleje folytán, minthogy a változott körülmények gondolkozni kényszerítették, vagy a gyomra folytán, minthogy ennie is kellett, és a háború szerényebb asztalt tett eléje. Még a háziállataink is éreztek valami változást. Kutyánk hiába várta a csontokat a hús nélkül való asztalunk mellett. A macska pedig reggelente nem kapta meg a tejbe áztatott zsemlyét. Az ég madarai se lehettek közönyösek, elmenekültek a füstös, vörös levegőből, az erdei vadak idegesen nyomták buksi fejüket az odvaikba. Most utolsóul kikezdi a háború a fenevadakat is. Azt olvassuk, hogy az állatkertek erősen megkurtították a ketreclakók étlapjait. A medve répát, kukoricát kap kenyér helyett, az antilop, a zsiráf, az orrszarvú krumplin böjtöl, a vízimadarak, köztük a flamingó ─ ez a nyápic, rózsaszín dandy ─ búza híján csontliszttel kénytelen beérni. Velük együtt koplal az állatok demokratikus királya, az oroszlán. Sőt, a tigris se kap oly finom lóhúst, mint annak előtte. Ez a véres anarchista, minden vegetariánizmus ősi ellensége, már-már öreg konflislovakat ebédel, szerszámmal, istránggal, ostornyéllel egyetemben. A fenevadak is felfigyelnek. Mi történik a földön?
Egy délután a tigris ezeken töprengve sétált a papirossziklákon, s zöld tűzben parázsló szemmel nézegette a körülötte cikázó döglegyeket. Valami ájulási görcs fogta marokra a szívét. Éhséget érzett. Úgy, hogy elbődült és levágódott a földre. Ette a port, hogy az ürességtől fájdalmas gyomrát valahogy csillapítsa. Fenevadi dühében víziókat látott. Fölötte a nyár aranyrakétákat eregetett, lángoló röppentyűket és gyilkos csillagokat, az ég kék volt, a levegő forró, a természet izgalmas és nyugtalan. Hiába várakozott az ételére. A rendes lóhúsebéd helyett keshedt, szomorú húscafatokat tolt hozzá az ápoló. Ekkor sejtette meg, hogy körülötte valami szörnyűséges dolog folyik, páratlan és véres, amihez a tigrisek párviadala se fogható. Mindeddig az ember nem is imponált neki, kukacnak és galambnak képzelte. Hisz ő valaha számumot lélegzett, és víz helyett itta a vért. Most bámulta az embert. Különösen azokat, akik tigrisi szenvedéllyel koholták ki a háborút, és ezerszámra mészároltatják le az ártatlanokat, gyújtják fel a béke kis szentegyházait. Életében először kétkedni is kezdett, önmagában. Vajon csakugyan oly kegyetlen-e, oly vérengző-e a szíve, oly éles-e körme? Úgy találta, hogy túlbecsülik ezeket a tulajdonságait, s vetélytársai némely tekintetben határozottan túlszárnyalják őt. A koplalástól meghorpadt pofáján egy hiú, öreg, vidéki színész csömöre tükröződött, kit először ránt le a helyi sajtó. Bajuszát próbálta amúgy legényesen és fenevadosan kipödörni, de nem sikerült neki. Már vannak mások, újak, frissek, akik jobban folytatják a mesterséget, a tigriskedést. Áhítatosan gondolt az emberre. Kissé meg is szelídült. Szemébe valami beteges és tündöklő nyirok futott, a részvét váladéka. Meleg, különös tigriskönnyek voltak ezek. A tigris sírt. Aztán alázatosan a ketrece rácsai felé vánszorgott, az éhségtől aléltan és elcsigázottan két lábra állott, a rácsokat átölelve és mellső lábait szelíden összetéve, mint ahogy az egyházatyák primitív írásaiban olvashatni, fiúi alázattal fohászkodott az éheztetőjéhez, a leverőjéhez, a vetélytársához, az urához, a tigrisnél tigrisebb új istenéhez.
A tigris imádni kezdte az embert.