Angelika keserű estvéje
szerző: Krúdy Gyula
Angelikát az olvasó képzelje olyannak, ahogyan legjobban esik. Barnának vagy szőkének, gyengédnek vagy molettnek, pesti kisasszonynak, akinek olyan a járása, mint Zulejkáé, a táncosnőé, vagy vidékies, andalgó teremtésnek, aki még mindig oly elmerengve sétál kis kertjében, mint a Fanny hagyományai idejében. A szemében lakhat Kelet, az ezeregyéjszaka vagy egy könnyű kis könnyfelhő szálldoshat, amint az érzelmes Jókai-regényt ölébe eresztette. Angelika lehet művelt, finom, üde tudású, mint az ifjú tanárnők a leánygimnáziumban, viszont a francia púderdobozán is helyet foglalhat, amint az élelmes kereskedők szép nőket festetnek a piperés skatulyákra. A hölgy haja lehet forrásvíz-szagú vagy a női fodrászat remeke. És bő szoknyáját éppen úgy varrhatta odahaza is, mint a belvárosi nőszabónál. Angelika a kisasszony, a férjhezadó leány, aki télen bálba és hangversenyre jár ─ vagy regényt olvas a családi lámpa alatt, mert sok férfi nem szívesen nősül báli ismeretségből kifolyóan; már elmúlt húszesztendős, és csodálkozva nézegeti szépségét a tükörben; a szülei esténkint róla beszélgetnek, és azt szeretnék kitalálni, hogy vajon kinek a felesége lesz végül Angelika. S Angelika tavaly májusban kikosarazta a kérőjét, a fiatalembert, tartalékos hadnagyot, aki azóta hősi halált halt Galíciában.
─ Szegény! ─ mondta Angelika, midőn az újságban olvasta a híradást a halálesetről.
─ Kár volt érte, milyen szép özvegyasszony lett volna a lányom ─ mormogta az anya, mert még nemrég mondott le a reményről, hogy Angelika megbánja elhatározását, míg most visszavonhatatlanul eltűnt a hűséges udvarló a környékről.
─ Derék ember volt ─ tódította az apa. ─ Bezzeg Mukinak esze ágában sincs elesni a csatatéren.
(Muki, a haszontalan fiatalember, aki már a Zöldfa utcában ácsorgott, mikor Angelika oda iskolába járt. És teljesen bizonyos, hogy Muki okozója sok mindennek, ami a ház körül történik.)
Muki végszóra megérkezett, s helyét elfoglalta a családi asztalnál.
─ Hallották? ─ kérdezte.
Aztán szemét körüljártatta a társaságon.
─ Odafent másképpen állunk a hősiességgel, mint itthon, Pesten. Itt mindenki hős. Csak tessék körülnézni a városban, mily bátor tekintetű, emelt homlokú, félelmetesen komoly vagy szigorú arckifejezésű férfiak járkálnak az utcákon, üldögélnek a kávéházban vagy a színházban. Itt minden ember megveti a másikat, de senki se imponál. Az ördögbe is, oda menjenek ezek a hencegő, kiabáló, öntudatos férfiak, a lövészárokba, ezek a nagyképűek, teltek, gunyorosak és biztonságosak!
─ Oda! ─ felelt az apa az újság mellől. ─ Ahová majd én megyek nemsokára, mint az újságban olvasom. Sorozzák az ötvenéveseket.
─ Jézus ─ mondta az asszony.
─ Apuskám ─ kiáltott a leány.
─ Frici bácsi! ─ tódította Muki.
Az apa összehajtogatta az újságot:
─ Pedig én már csak elmegyek. Védeni kell a hazát.
─ Én meg beállok ápolónőnek ─ mondá komoly elhatározással az anya.
Angelika pedig magában ezt gondolja (mialatt Muki arról fecseg, hogy az orfeumban mit látott):
─ Istenem, mindig vallásos és jó gyermek voltam. Szerettem szegény öreg szüléimet, s megbocsátottam minden hibájukat. Anyámnak, hogy mohón evett, sokat beszél, mindig beszélt, Mülbeck Lujzából merítette a történelmi tudását, és mindenki észrevette hamis haját. Szegény jó atyámra sem haragudtam, hogy a vendéglőben megjegyzést tett a fizetőpincér számadására, fukar volt a borravalóban, rojtos nadrágot hordott, és mindig arra hivatkozott ─ ok nélkül ─, hogy Kerkápolyinak volt a tanítványa; megbocsátottam neki a festett arcú Mándicsnét, akibe olyan szerelmes volt, mint egy diák, és szégyenszemre találkoztunk vele Mukival Budán, a Halászbástyán, midőn Mándicsnéval karonfogva sétált; megbocsátottam neki, hogy valamennyi barátnémba szerelmes volt, és megszólongatta a masamód leányokat estve az utcán; még csak azért sem haragudtam reá, hogy Mukit állandóan haszontalan fráternek nevezte... Istenem, eltekintve egytől-mástól, miért leszek tehát szerencsétlenné? Mi lesz most már énvelem? Hová menjek? Ha legalább óvónő volnék, ha postáskisasszony lehetnék; ha varrni, szabni tudnék, ha volna valaki, aki elvenne s eltartana. Hisz Muki megmaradhatna azután is. Mily jól jártak a barátnőim, akik háború előtt nem mulasztották el a kínálkozó alkalmat, és rendesen, komolyan, nőhöz illően férjhezmentek! A férjük a csatában van, imádkoznak érte, reggel, estve rágondolnak, esetleg nevelik a gyermekeket, szép, hosszú, kiadós leveleket írnak, ők a hősök hitvesei, akik jogosan magasan hordják az orrukat. „Csak már vége lenne a háborúnak!” ─ mondják, s mindenki arra gondol, hogy szegény asszonyoknak igazuk van. Még udvaroltatnak is maguknak, hisz nem búsulhatnak egész nap. Nálamnál még az is boldogabb, akinek a férje elesett a csatamezőn. Mily érdekes a gyászfátyol a nők fején, s mily tiszteletre méltó csengése van a szónak: „az uram elesett a haza védelmében”. A jótékony egyesületek, de legfőképpen a város és az állam: nemde azért vannak, hogy segítő kezüket szívesen kinyújtsák a szegény, háborús özvegy felé? A férfiak mélyen meghajolnak, minden ajtó feltárul előttük, homlokukon a hősiesség glóriája, a szemükben lakó bánat oly tiszteletet parancsoló, hogy senkinek sem jut eszébe arra gondolni, hogy tulajdonképpen ők is csak olyan nők, mint a többiek, húsból, divatos gyászruhából, tangó cipőből és selyemharisnyából való nők! A papát tegnap rajtacsíptem, hogy a körúton szorgalmasan nézegette a boltkirakatok ablaküvegeit. Egy legfrissebb divat szerint öltözött, gyászba borult hölgy haladt előttünk. Nyilvánvaló, hogy a papa az özvegy arcára volt kíváncsi a kirakat tükrözésében, és kénytelen voltam megnyugtatni szegényt, hogy amolyan háborús mű-özvegy lépeget előttünk bokáig érő fekete szoknyájában. Egyszóval előbb-utóbb mindenkinek lesz férje, kedvese, pártfogója, aki a hazáért feláldozta az urát vagy fiát. A férfiak oly érzékenyek, csupa ostobaságból és szentimentalizmusból vannak összerakva. De mi lesz velem?
Velem?
Akik elvehettek volna, s kikhez szívesen feleségül mentem volna, már régen háborúba mentek. Még augusztusban elvitték a férjképes fiatalembereket. Igaz, hogy néhány büszke udvarlóm, aki állandóan tartalékos hadnagyi kardbojtjára hivatkozott, csak közlegényként ment el a király szolgálatába. De elment. Egyikkel-másikkal találkoztam azóta az utcán vagy társaságban. Betegen, fáradtan, olykor megsebesülten tértek haza rövid szabadságra, s egyiknek se jutott eszébe, hogy megújítsa régi kérelmét kegyességemért. Én csúnyultam meg? A tükröm mást mond. Vagy a férfiak változtak meg? Oly könnyed, szinte odavető magaviselettel intézik el azon régi dolgokat, amelyekért egykoron őszintén hevültek: a biztató kézszorítást, a feljogosító tekintetet, a női szempilláknak megvesztegető játékát, a furcsán, sóhajtva mondott szavakat, a bizalmas hazakísérést, a forró kézcsókot a kesztyű alatt, a hajdanában felhevítő karbanfogózást, esetleg a régebbi időknek hosszú álmodozásra, álomtalan éjszakára, sejtésre és elgondolkozásra felhívó csókját, amelyet az ügyetlenek a hajon hátul vagy a nyakon szoktak elhelyezni, a végtagoknak érintkezését séta közben és mindent, amit azelőtt flörtnek hívtak Pesten: elintézik, mintha tudomást sem vennének róla... Mintha mindez járandóságuk volna, mint a zsold vagy a dohány, amit a táborban kapnak. Mintha elfelejtették volna a háborúban, hogy a nők kegyességét, jóindulatát, leereszkedését, megadását legalábbis azzal szokás honorálni, hogy örök hűséget, sírig tartó szerelmet esküszik a megjutalmazott. Igen természetes dolognak vélik, ha a kezüket megszorítom, hogy a szemükbe hosszadalmasan belenézek, hogy szívesen venném, ha megkérnék a kezemet... Istenkém, hová jutunk még e háborúban! A nőknek, a leányoknak, az imádott teremtéseknek, akikért tavaly tavaszkor az összekötő vasúti hídról fejest ugráltak a férfiak a Duna folyamba, revolverrel célba vették magukat, és egy csalódás után elhatározták, hogy sohasem nősülnek: elmúlik értékük? A lövészárokból vagy a rohamozásból hazatért hős többé nem térdepel le a lábam előtt? Én kérjem meg a kezét a vonat-hadnagynak, aki ezer veszedelem közepette élelmezést szállított? Vagy halálra sírjam magam X-ért vagy Y-ért, akit a háború előtt észre sem vettem, és most megsebesülten hazatért? Mit csináljak ez elkényeztetett, ünnepelt, dicsőséges férfiakkal? Hisz ezek közül egyik se tartja többé szerencséjének, hogy megfoghatja a kezem. Vénleányok maradunk mindnyájan, akik eddig a férfiak nagylelkűsége, gyöngesége, szelídsége révén ünnepelt kisasszonyok voltunk, szíveken tapostunk, nemes érzelmeket megvetettünk, igaz szavakon mosolyogtunk, és félszegségeken nevettünk. A férfiak a háborúban rájönnek, hogy nem a nő a legfontosabb célja az életnek, mint romlott, szegény országunkban ez divat volt. Vannak a nőnél nemesebb, nagyszerűbb, fölemelőbb szenvedélyek, amelyek tökéletesen eltölthetik a férfi lelkét. A hazaszeretet, a vitézség, a kitartó, céltudatos munka ─ e háború jelvénye ─ mindjárt igazabb érzelmek, mint amelyeket egy asszony szoknyájának a suhogtatása ébreszt a férfilélekben. Hisz egyszerre csupa rendes, derék férfi van Magyarhonban.
Istenem, vénleány maradok, de a haszontalan Mukinak kiadom az útját, mert szegény, régi kérőm a csatában elesett.
─ És aztán? ─ kérdezte fennhangon Angelika.
─ Aztán ─ mondta már harmadszor Muki, pazarló kézmozdulattal - a télikertben züllöttünk, ahol a rafa-nő ─ tudja, most ezt mondják a rafinírozott hölgyekre ─ táncolt.
Be utállak ─ gondolta magában szegény Angelika.
Éj lett, s a szülők hálószobájából többször hallatszott a papa hangja:
─ Bérukkolok.