A lap feldolgozottságának foka

András meg a kutyája

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
András meg a kutyája
szerző: Gárdonyi Géza

       Szűcs András öreglegény volt, és nem is gondolt rá, hogy valaha megházasodik. És mindez csak azért, mert siheder korában szállta meg a himlő és igen megragyásodott. A falubeli legények azzal figurázták a lányok előtt; hogy a kutyája viseli a bajuszát.

Mert juhász volt Szűcs András. Juhász kutya nélkül, a szolgabíró hajdú nélkül, huszár ló nélkül nem ember. A juhászkutya pedig bőven el van látva bajusszal, szemöldökkel, sőt némi szakállal is.

- Kutyája viseli a bajuszát.

Persze aztán, ha valamelyik leány mosolygott is reá, Szűcs András balul értette.

- Hogy a moly essen beléd! - bosszankodott olykor a kutyájára.

De azért meg nem vált volna tőle semmi kincsért.

- Pipám, kutyám, furulyám - szokta mondani -, egyebem sincs a világon.

Hát jó kutya is volt az a Maros. Értette a gazdájának még a szeme pillantását is. Ha igen előrebocsátkoztak a juhok, vagy oldalt széledezett a nyáj, Szűcs András csak a kutyájára tekintett és csakúgy halkan leszólt neki félvállról:

- Nézd mán: amarra a...

S intett a szemével: merre.

A kutya azonnal felpattant, s mint valami ágyúból kilőtt szőrgolyó iramlott a hibásolt irányba: dühös ugatással terelte rendbe a nyájat.

- Embör vagy, Maros! - dicsérte meg olykor Szűcs András.

Maros olyankor boldogan lihegett és fénylő szemmel nézett a gazdájára.

No, értették egymást.

Ha Szűcs András szomorú volt, a kutyája is lógatta a fejét. Ha Szűcs András vígan rikkantott, a kutyája is vígan ugrott egyet-kettőt. Ha Szűcs András éhes volt, a kutyája is a tarisznyára nézett, s ennélfogva ha Szűcs András szalonnázott, Maros is kapogatta a bőrkét.

Esténként meg hogy Szűcs András tüzet rakott a hodály mellett és a vacsoráját főzte, vacsora után mind a ketten fennmaradtak még kis ideig a tűz mellett. Szűcs András furulyázott, a kutyája meg hallgatta.

Szűcs András nem igen furulyázott másnak, csak magának meg a kutyájának. S ha egy-egy nóta jól kijött a furulyán, Szűcs András kérdőn pillantott a kutyájára.

A kutya helyeslőn és vidáman nézett reá.

Mindig meg voltak ők egymással elégedve. Marosnak minden tetszett, amit a gazdája művelt, Szűcs András meg nem egyszer mondogatta:

- Ilyen kutya nincs több a világon.

Különösen olyankor mondta, ha valaki némi utálattal nézett a lompos kis csupaszőr kutyára. A faluban nem volt több olyan csúnya fakófekete bundás kutya. Különösen a feje volt csúnya, hogy a szemét szinte teljesen takarták a rálógó fürtök, s nagy bajusza is feketén, rendetlenül lógott alá.

- Ilyen kutya nincs több a világon - dicsérte Szűcs András -, nem is kutya ez, hanem ember.

S a juhok is ilyenformán vélekedtek Maros felől, sőt még tán feljebb is. Mert ha ember ment a legelőn át, akárha a nagyságos úr is, alig egypár lépést vonultak félre, de ha a Maros lódult feléjök nagy kanyarodással és széttéplek!-haragos csaholással, egymás hegyén-hátán futottak előle.

Egyszer majdnem bajba is keveredett Szűcs András a kutyája miatt: Szekeres-Szabónak a fia a legelő szélén szedte a szegfűgombát, s hogy a juhok is arra haladtak, a kutya nekiszaladt a gyereknek: úgy lármázott rá, mintha mingyártos-mingyárt felfalná. A gyerek persze követ kapott és oldalba sújtotta a kutyát. A kutya visított. Szűcs Andrásnak a fejébe futott a harag.

- Ejnye, az apád láncos üstökit!

A gyerek futott.

Szűcs András nem érte volna utol, de a botja utolérte: éppen fejen találta.

A gyerek vérben bömbölt haza.

Szekeres-Szabó fogta a gyereket azon csorgó véresen, vitte a község bírája elé.

A bíró küldte a kisbírót Szűcs Andrásért.

- Hát baj van, Szűcs András: börtön lesz ennek a következése. Mer a gyerek fülét letépte a bot: az ilyenért börtön jár.

Szűcs András izzadt, mentegetődzött:

- Én a kutyámat soha meg nem ütöttem, bíró uram. Mer az én kutyám olyan kutya, hogy... Meg nem ütöttem. Egyszer megrúgtam, az igaz, de ütni meg nem ütöttem én soha, még egy szalmaszállal se. Ez a kölyök meg... Hát aztán, ha megdöglik a kutyám?

- Lesz másik - szigorkodott a bíró -, de ha a gyerek meghal...

- Lesz másik - felelte Szűcs András -, gyerek lehet. De ilyen kutya nem találkozik még egy.

A tárgyalás aztán azzal végződött, hogy a bíró öt korona szigorú bírságot vetett Andrásra.

- Ennyi a fájdalomdíj - mondta -, fizesd Szekeres-Szabónak. Elfogadja-e, Szekeres-Szabó?

- Kevés - mondta Szekeres-Szabó.

- Sok - mondta Szűcs András.

Végre is megegyeztek három koronában. Szekeres mingyárt meg is hívta a bírót a fájdalomdíj elköltésére, és hát illett, hogy Andrást is. Hát megitták a három koronát közösen mingyárt az ítélet után a kocsmában. A gyerek is meggyógyult, a kutya is. Semmi egyéb következménye nem lett az ügynek, csak hogy a gyereknek azóta ferdén áll a füle, és hogy másfelé szedi a gombát.

Történt azonban, hogy elérkezett a szent búcsú napja és Szűcs András azon az egy napon ki szokta venni a részét a keresztényi ájtatosságokból.

Már hetekkel előbb megegyezett az öreg Mucza cigánnyal - fél liter borba meg egy pakli dohányba -, hogy aznap délután első harangszótól kezdve helyettesíti.

- Csak ballagj, öreg, a juhok után. Aztán ha igen szélednek, mondd a kutyának: - Nézd mán, Maros, arra a! A kutya mán érti. Ha olyan hosszú vóna az ő lába is, mint a miénk, nem kellene neki mondanod semmit. Dehát mán a jó Isten így szabta. Este idetereled őket a vályúhoz, aztán bemennek ők a hodályba maguk is. A hodályt bezárod, az ajtó elé fekszel. Egyéb dolgod semmi.

Az öreg Mucza gutaütéstől félig béna cigány. Az uraság konyháján mindeneskedik. Hozd be, vidd ki - ennyi a dolga. Azelőtt vályogot hányt, és telenkint lakodalmat muzsikált - soha börtönben nem ült.

Szűcs András telihúzta hát a vályút vízzel, aztán megmosdott, felöltözködött. Szűre ujjába beletette a Lelki mannát, csizmája szárába a disznószúró kést, a kalapján elsimította az árvalányhajat, és beballagott szép katonás lépésekkel a faluba.

A nap szépen sütött. A legelő csendes volt. A falu zajos. Mucza cigány a csendességben, Szűcs András bent a zajgásban valahol - a nap elmúlt.

Este besötétedett. A holdvilág felkelt. Éjjel tizenegykor hazatért Szűcs András a holdvilágos úton. Már messziről hallatszott a danolása:

                       Leesett az pirosalma a fárúl:
                       El köll válni a kedves galambomtúl.
                       Hej de: minek varrtál neköm rúzsám bő gatyát?
                       Ha jaz nevem katonának beírták.

A lába kissé keresztbe járt. Az árvalányhaj össze volt torzolva a kalapján. A kalapja csak a fél fején lógott, mert zsemlyényi daganatot is hozott a fején, de az arcán látszott, hogy az ünnep lefolyásával meg van elégedve.

A kutyája már messziről eléje iramodott, és nagy nyolcasokat kanyargott ugráló örömében.

A cigány is fölkelt.

- No, Mucza, nincs baj?

- Nincs, András.

András fogta a lámpást: meggyújtotta benne a gyertyát. Bement a hodályba.

A birkák fölemelték a fejöket és bégtek, de megvolt az, mind a százharmincegy hiánytalanul.

- Ihol a dohány, Mucza - mondta András -, most mán hazaballaghatsz, öreg. A jövő esztendőre megint nézz errefelé búcsú napjának szent reggelén.

Bereteszelte ismét a hodályt, s lefeküdt eléje a dikóra. A kutya az ajtó elé.

El is aludt nyomban.

De még a közepére se érkezett az éjjeli nyugodalomnak, a kutyája felugatta.

A kutya mindig ugat éjjel, különösen, ha holdas az ég, hát Szűcs András aludna attól nyugodtan, de hát az már mégiscsak cudarság, hogy éppen ott lármáz a fülébe, mikor úgyis rövidre van szabva ez az egy éjszaka.

- Csiba! - morogja -, hallgass mán, a moly essen beléd!

A kutya el is távozik. A hodály hátulján csahol harapós mérgesen.

- Sündisznót ugat - vélekedik altában Szűcs András.

Bosszankodott a sündisznóra. Ha nem volt volna olyan nehéz a feje, föl is kelt volna, hogy agyonüsse azt a cudar sündisznót, s alhasson hajnalig legalább három órácskát.

Maros csak ugat földet szaggatón, nyikogva is dühében. Érzik, hogy ugrálva ugat. S vissza-vissza szökell a dikóhoz: ugat a gazdája fülébe.

- Csiba! - rúg feléje Szűcs András.

A kutya azonban csak lármáz.

Szűcs András arra gondol, hogy talán nem is sündisznót ugat a kutya?

Fölkel. A szemehéját felnyomja az öklével. Megnézi a reteszt.

Semmi hiba.

Fogja a botját és ballag, amerre a kutyája futott. A kutya azonban messze lefut a legelőn, a falu felé.

- A nyavalya törje ki azt a sündisznót - káromkodik Szűcs András.

Mégis hát körüljárja a hodályt, hogy nem ásta-e meg valaki?

Nem lát semmi lyukat.

Visszatér.

Lefeküszik.

- Mingyán virrad, a teremtésit neki.

Alig bocsátkozik azonban vissza az álmok örvényébe, a kutya megint ott rángatolódzik a dikó előtt. Ugat, hogy szinte szaggatja a levegőt.

- A láncos üstökit ennek a cudar dögnek! - mérged rá Szűcs András.

S kapja a galymós botot, úgy eltángálja a kutyát, hogy a kutya visítozva farkal el a hodály mellé.

No, akkor aztán alhatott Szűcs András.

Világos is volt már szélesen, mikorra fölkelt. A juhok türelmetlenül bégtek.

Siető kézzel tolta félre mingyárt a reteszt. A juhok egymáson tolongva igyekeztek a vályúra.

Szűcs András zákányos fejjel húzta nekik a vizet. Aztán maga is ivott, meg is mosdott, s különösen jól meglocsolta a fején a daganatot. Nézte a tenyerét: véres-e? Nem látszott semmi pirosság.

- Oda se neki! - mondta elégedetten.

Aztán elővette a bugyellárisát a lajbizsebből, és megolvasta: mennyi pénze maradt?

No, nem sok: negyvenhét fillér mindöszvesen.

- Oda se neki!

Csak azután akasztotta a tarisznyát a nyakába, szalonnát, kenyeret belé. S indult álmos fejjel a juhok után.

A harmat már felszállt. A juhok mohó sietséggel harapdosták az augusztusi rövid fűsarjat. A legelőn csak a szokott birkaszag terjengett.

Olyankor a legéhesebb juhok igen előzik a többit. Maros már küldetlenül is elöl szokott futkosni és haragosan szokta visszacsaholni a rendetleneket. A nyáj azonban elnyúlik lefelé és Maros nem ugat.

Szűcs András elnyitja zavaros két szemét és körülnéz.

Nem látja a kutyát.

Füttyent.

Tekint jobbra-balra.

Nem látja a kutyát.

Megint füttyent, még erősebben. Vár. Nézgelődik. A hodály felé néz már csak.

A kutya nincs.

- Ejnye - morogja -, csak nem üttem tán agyon? Ejnye, ejnye...

Megint füttyent. Néz a hodály felé.

A kutya nem jelentkezik.

- Ejnye, ejnye...

Eléje fut a nyájnak, s a botját haragosan veti a rendetlenek elé. A juhok visszasürűdnek. Szűcs András siető lépésekkel megyen a hodályhoz.

Néz a dikó alá.

Nincs ott a kutya.

Körüljárja a hodályt, s közben engesztelőn szólogat.

- Maros! Maros! Hun vagy, jó kutyám?

Se nyöszörgés, se kutya.

- Ejnye, ejnye...

No, keserves, kedvetlen nap. Szűcs Andrásnak magának kell futkosnia hol előre, hol oldalt, hogy megkanyarítsa a birkákat. Mert akármennyire társas állat is a birka, elszéled a legelésben. Ki is téved a legelőről, bemegy a lucernásra, még a kukoricába is. Kóbor cigányok mingyárt elcsípik. De még falubeliek közt is találkozik olyas.

Aki csak jön a falu felől, Andris mindenkinek odakiált:

- Nem látták valamerre a kutyámat?

Senki se látta.

No, ez mégis különös. Kutyát, macskát nem szokás lopni. Terem bőven. Enni nem eszi még a cigány se.

Hova a csudába veszhetett az a kutya?

Végre a falu felé is halad valaki: a rongyszedő. Baktat lógó fejjel. Hosszú boton a batyuja.

- Mózsi! Megájjék csak.

Nem bizonyos ugyan, hogy Mózsi a neve, de nem is bizonytalan. Mert íme a zsidó fölemeli a fejét. Megáll.

- Hallja, Mózsi, vagy minek híjják, egy kis szívességre kérném: nem kívánom ingyen.

- Szívesen, csak mondja.

- Hát hogy szólna be a béresgazdának: a kutyám elveszett az éjjel, küggyön ki valami gyereket. Nem győzöm mán. Aztán hát ha visszafelé jön majd, szedek addig egy marokra való gyapjút.

- A verébfészkekben van a legtöbb - mondja a zsidó a hodályra intve.

Szűcs András megint szalad egyet. Mérgesen dobálja botját. Még nem is reggelizhetett.

S ahányszor megáll, mindig csak a kutyán az esze.

- Hova mehetett? Hova veszhetett? Elment tán a patakra: megáztatta az irháját, csontját. Kutya nem ful a vízbe. Ámbátor megvertem, igen megvertem...

S csak nézegetett a távolba mindenfelé: hátha egyszer csak előfeketedik valahonnan.

Csak nem aludt tán el valahol a patak mellett. Ménkű azokba a sündisznókba! Valahányszor odavetődik egy, Marosnak nincsen nyugovása: elugatja a sündisznót hajnalig. A sündisznó nem mozdul. Ha mozdul, a kutya egyszerre ráugrik. Ha ráugrik, a sündisznó legott összerándul. Reggelre a kutyának mindig véres az orra. A szeme is zavaros.

S eszébe jutott, hogy az előbbi éjjel is sündisznóval bajlódott a kutya. Álmoskodott is a búcsú napján.

No, hosszú volt az a délelőtt. Délben bizony nagy kedve lett volna Szűcs Andrásnak is, hogy szunnyadjon kissé a fűzfa hűvösében, de nem merte lebocsátani a fejét: a birkák világgá mennének, ha elaludna. A kutya sora is fájdalmasan nyugtalanítja.

Harangozzák a delet.

Szűcs András illendőképpen imádkozik. Aztán előveszi a tarisznyáját. Leteszi a kalapját. Metsz a kenyérből, szalonnából is. De nincs a kenyérnek íze, se a szalonnának.

Hova lehetett az a kutya?

Néz széjjel.

Néz a hodályra.

Visszadugja az élelmet a tarisznyába, a pipa mellé. S otthagyja a birkáit, ballag ismét a hodályhoz. Megint körüljárja. Megnézi az almot is kívül, a rőzsenyalábok zugait is.

A kutya nincs.

Megint körüljárja a hodályt.

Ha akkora volna az a kutya, mint a vakondok, akkor is rátalált volna már annyi keresésre.

A hodály hátulján az egyik palánkdeszka kijjebb áll kissé a többinél. Előbb is megállt már rajta kissé a szeme, de most el se hagyja. Nézi összevonult szemöldökkel. Oda is lép; megvonja kifelé. A deszka könnyen enged. Két arasz a rés.

- Haj, a keserűjét!

Visszaüti a deszkát, a végén lógó két rozsdás szeget is benyomintja a helyére és szinte futva siet vissza a birkákhoz. Csorog róla a verejték.

Olvassa: egy, kettő, három, négy.

De a birkákra is ráragadt már az ő nyugtalansága: fölkeltek és kavarognak, legelésbe is fognak.

Szűcs András betereli őket az akolba. A vezérbirkát elkapja a botjával, és szétveti a lábát az ajtóban: kilódítja a lába között. A többi birka egyenkint utána. Szűcs András szorongó szívvel olvassa:

- Egy, kettő, három, négy...

A vége, ahogy sejtette:

- Százharminc.

Azt is tudta csakhamar, hogy melyik a hiányzó: a gyulladásos szemű kosbárány a hiányzó, a zsidó szemű vénnek a fia. Harmadik báránya volt az a kis veres szemű.

- A guta üsse meg, még csak nem is keresi a fiát!

No, annál keservesebb napja se volt Szűcs Andrásnak, mióta gyepen jár!

Mármost a cigány vitte-e el? vagy más?

A cigány!

De hát mégse a cigány. Az öreg ilyen lyukon bemászni nem tudhatott. Nem is olyan fajta cigány az öreg. Rá se szorult: hízik az uraság konyháján, mint a légy. Valamelyik legény lophatta el, míg ő a kocsmában vigadott.

- Hej, azt a!...

Hát azt ugatta úgy a kutya...



Jön másnap délután egy ökrös szekér és mellette ballag Dani béres. A szekér meg van rakva búzás zsákokkal. Az állatok lassan vonszolják.

Szűcs András a legelő szélén áll. A nyája elejét meg egy tizenkét éves gyerek őrzi. No lám, a kis tücsök: ma kezdte és már is juhászosan könyököl a botján.

Dani béres köszön.

Megáll.

- Hát mögveszött? - kérdi.

S elővonja a derekáról a dohányzacskót, lajbizsebből kurtaszárú pipát.

- Csak elveszött - feleli vállról Szűcs András.

- De bizony mögveszött a.

- Mögveszött?

- Hát nem tudja?

- Az én kutyám?

- Az a: Maros.

- Hát mán hogy veszött vóna mög?

- Mondják.

- Mondják? Ki mondja?

- Mindönki.

- Mindönki? Kicsoda?

- Akik kergették.

- Kergették?

- Kergették ám.

- Hát aztán mé kergették?

- Mer mögveszött.

- Mögveszött!

- Hát persze, hogy mögveszött.

- Ki mondja hogy mögveszött?

- Mindönki.

- Mindönki?

- Mindönki. Kergették. Bele is esött a bürün a vízbe. El is vitte a víz.

A béres eközben megtömte már a pipáját. Rá is gyújtott. Le is nyomta a parazsat. S utánalódult a szekerének.

- Mék a malomba - mondta.

Szűcs András csak állt ott, mintha belegyökeredzett volna a lába a földbe.

Este aztán ballagott a faluba. Tudakozódott, hogy ki látta a kutyáját?

Sokan látták. Vizes fazekakkal hajszolta egynehány legény. Azt is látták, hogy a bürün igyekezett által a kutya, de beleesett a vízbe.

Szűcs András még egynéhányszor elhallgatta a történetet. A fejét rázogatta. Elment a bürüig.

Megállt ott nagybúsan, s nézett a vízre.

Sóhajtott.

Vakargatta a füle tövét.

Mert csak ő tudta azt; hogy nem volt veszett a szegény jó Maros kutya. Hej, dehogy volt veszett: a bárányt kereste az, a veres szemű bárányt. Mármost vagy azért ölte magát a vízbe, hogy nem találta meg, vagy azérton, hogy olyan becsületes-ártatlanul megverődött.