Andorás körösztje
szerző: Gárdonyi Géza
Akit még nem vertek meg soha, - mondta egy festőművész barátom, - ne tegyen egyebet csak üljön le a festő szerszámaival valamelyik falu közelében. Vagy ha még hamarabb óhajt megverődni, üljön be a faluba, vagy a faluvégre.
Festhet akármit. Festhet krétával, gvassal, akvarellel, olajjal, - mindegy: ép bőrel aznap nem éri meg az estét.
Mert ha szántóföldet fest:
- Valahol tán az adóját keveslik annak a földnek?
Ha legelőt fest:
- Az urak talán el akarják venni a községtől?
Ha házat fest:
- Valakinek az útjában van talán az a ház?
Ha hidat fest:
- Tán azért festi, hogy megmutassa a hatóságnak? Elhanyagolta a község a hidépitést, az utat, az árkot. Bezzeg az adó!...
Hát ha még elevent fest, például gyermeket:
- Akárki meglássa: meghal az a gyermek!
Aki becsületes járatu festő, becsületes képet fest: Krisztust, Máriát, szentek szép képeit. Minden egyéb kép gyanus, és valami titkos célzatu. Alig ült neki a festő, híre fut a faluban: elkomolyult emberek sietnek elő furkos botokkal és vasvillákkal. Megállnak a festő mögött: vizsgálják a képet.
- Mér festi ezt az úr?
Hát persze, ha valami kamáslis lélek a festő, aki valamelyik pesti kávéházból úgy indult ki Pilis-Bagósra, mint valami afrikai utazásra.
Én sokszor festettem már ismeretlen faluban, sohse volt semmi bajom. Bemutatkoztam előbb a tanítónak, jegyzőnek vagy papnak, s tőlük kértem valami ráérő embert, hogy villámhárítóm legyen.
Néha persze velem is történtek furcsaságok.
Egy alföldi kis állomáson csak azért szállottam le, mert estére visszatérhettem onnan a fővárosba. Mentem egyenesen a paphoz: hivasson valakit, akinek jólesik egy-két korona, amiért hordozza a holmimat és eloszlatja a falusiak aggodalmait.
A pap gondolkodik:
- Van egy értelmes emberem: Hegedűs Lukács. Rá is ér. A pénz is jólesik neki, mert fél kezére sánta, - ahogy ő mondja. Eltörték a télen a karját egy lakodalomban.
Hegedűs Lukács bá csakhamar előkerül. Ötvenéves, kisfejű ember. A jobb keze vörös még, mint a marhatüdő, de már nincs felkötve. Kissé nyugtalan, hogy a pap hivatta.
- Lukács, - mondja neki a pap. Itt van egy úr, aki azért fizetne, hogy sétáljon kend vele. Festő ez az úr. Okos embert kér vezetőjének. Kendre gondoltam. Kend a városban is gyakran fuvarozott: sok mindent látott, tudja, hogy mi a művészet.
- Tudom, hogyne tudnám, tiszteletes uram.
- Hát micsoda?
- Micsoda? Hát... cigányság.
- Az is, vagyishát a zene. De van más művészet is, például aki szobrot farag vagy képet fest. Ez az úr képet fest.
Elmondja neki, hogy mi lesz a dolga. S én is megmondom, hogy két koronát kap a félnapi sétálgatásért.
Lukács helyesli a művészetet és a két koronát. A hátára veszi a festő ládácskámat, bal hóna alá a székecskét, ernyőt és állványkát. A jobb kezét bedugja a kebelébe.
- Hát gyerünk, - mondom, - nézzünk szét kissé a faluban, a falun túl is: majd megtaláljuk, hogy mit fessünk?
Szivart nyomok a szájába, s megindulunk.
A falu olyan, mint az alföldnek más ezer faluja: széles útcán kis ablakos házak, s előttük sovány akácfák, társas ludak, földvizsgáló tyúkok. Itt-ott egy unalommal ugató kutya. Milliószor megfestették már. Az ég is borongós.
Ha nincs napfény, nincs kép. Csak sétálunk.
Időnkint egy-egy gyermekcsoport lódul utánunk, de Lukács visszariasztja őket:
- Elmenjetek! Nem panoráma ez, se nem danológép.
A gyerekek elmaradnak, s tűnődve bámulnak utánunk.
Sétálunk tovább.
Egy-egy régi ház előtt megállok. Lukács is megáll. Nézi, amit én nézek. Szívja a szivart, s kedvvel pök oldalt.
A ház alkalmas lenne a festésre, különösen az a dőlt kerítés, az a megbarnult szalmakazal. Dehát nincs napfény.
- Gyerünk tovább.
Megint megállok egy útkanyarulatnál.
Lukács is megáll. Szivaroz és pök. A kanyarulatban a mély kerékvágások: esső után vagy hóolvadás idején jó kép lenne. De most semmi.
- Gyerünk tovább.
Akácfacsoport egy rozzant szín mögött...
Nézem.
Lukács is nézi. Szivaroz és pök.
Ha nap sütne, érdekes kép volna. Dehát nincs árnyék.
- Gyerünk tovább.
Lukács megszólal mögöttem:
- Tekintetes uram: az a vöröskapus ház... Azt tessen lefösteni. Halkan szólt, mint a hajtó, mikor a vadászt figyelmezteti. S kedvvel pökött a csizmája elé.
A ház a tulsó soron áll, de semmi érdekes nincs rajta. Csak épp hogy odatekintettem.
- Gyerünk tovább.
Már a falu vége felé jártunk. A faluvégén többnyire áll egy-két cigányputri, vagy facsoport, vagy agyagbánya: reméltem, hogy végre találunk valamit.
- Appedig igen jó lett vóna, - elégedetlenkedett Lukács, - az a vöröskapus ház. Annál különbet nem tetszik találni sehol.
- Nincs azon semmi érdekes, Lukács.
- Deiszen...
A falu végére érkeztünk. Fakó sárgára aszott legelő terült ott el s négy-öt álmos lúd állongott rajta. De a legelőn túl jó távolacskán egy nyárfa-csoport kéklett. Ott bizonyosan tanya áll. Vajjon érdemes volna-e odáig elmenni?
Lukács megint megszólalt:
- Mé nem tetszik mán azt a vöröskapus házat?...
- Tanya van ott ugye Lukács, ahol azok a nyárfák állanak?
- Dehogy tanya, tekintetes uram, csak kút, baromitató kút.
- Régi?
- Régi bizony. Nem sokkal lehet későbbi a világ teremtésénél.
Néztem.
- Így távolról érdekes az a hamvaskék facsoport, - gondolkodtam hangosan, - ahogy szinte beleolvad a levegőbe. De magában mégis semmi.
- Beon semmi a tekintetes uram.
- Csak annak a facsoportnak a vonala.
Bólint rá:
- Azt lehetne, de hát az is semmi. Nem érdemes, hogy azért leüljek.
- Beon nem, tekintetes uram. Az a vöröskapus ház, az valami.
- Nem, azt nem festem.
Hát má mé nem, tekintetes uram.
- Azért mert nem nem festeni való.
- Nem-e? Azt gondoltam...
Tünődve néztem megint a nyárfák felé, s az égre is, hogy kitisztul-e vajjon? Vagy méginkább elborul?
Lukács megint megszólalt:
- Hát tekintetes uram, mondok valamit.
- No.
- Ha azt a vöröskapus házat le tetszene fösteni...
- De mondom: nem teszem.
- Nem sajnálnék egy pengő forintot... a tekintetes urnak. Meg aztán... a díjamat is elengedném.
- Ránézek:
- Tán a maga háza?
- Enyém-e? Má hogy vóna az enyém tekintetes uram? Ne is legyen. Üssön bele a ropogós ménkű.
- Mér?
- Hát, csak.
S elgondolkodva rázta a fejét. Kissé elvörösödött.
- Megtódom még egy koronával, tekintetes uram.
- Hát ha megmondja igazán, hogy miért kívánja? Talán lefestem, és ingyen.
Lukács a földre pislogott:
- Hát... A hollók egyék meg, tekintetes uram, megmondom úgy ahogy van: hát csak azért, hogy... az a kutya törte el a jobb karomat...
Érdekesebb volt egy másik vezetőm, akit szintén pap ajánlott. Harangozója volt a papnak, s egyben sekrestyése, mint faluhelyen szokás. Az már értette, hogy a kép: kép. Merthiszen a papja maga is festegetett. Mindenféle szentkép tarkította a szobája falát. Két tájkép is. Egyiken szélmalom egy szántóföld sarkán. Másikon tópart és egy szarvas, amint iszik. Acélmetszetű képek voltak eredetileg, de a pap vízfestékkel színesekre fordította.
A harangozó hát látott már festéket: értette: hogy a festés nem adóhivatali megbízás. De azért még az az ember is csak nehezítette a munkámat.
Abban az évben történt ez, mikor Rákóci tetemeit hazahoztuk. Sokat hallottunk és olvastunk akkoriban a kurucokról. Egy tárogatót is vettem akkor, és olyan kedvvel fuvogattam a gyönyörü kesergőket, hogy a házigazdám majdnem kitett miatta a lakásból.
Hát akkoriban festettem azt a képemet, amely erdőben pihenő kurucokat ábrázol, amint havas fák között éjjel tűznél ülnek. Három bús labanc fogoly is van velök.
A képet már fel is vázoltam, de a havas erdőnek az éjjeli színeit nem bírtam elképzelésből megfesteni.
Azért mentem abba az erdősvidéki falucskába. Igazi fákat festek nappali világosságnál, s megvárom ott az estét, a havas estét, s megfigyelem: miként játszik össze a holdvilágossága a fák sötét szineivel.
- Olyan vezetőt rendeljen énnekem, - mondtam a papnak, - aki megvéd a gyanakvóktól, és aki máskülönben is becsületes. Merthiszen este csak megbízható emberrel kóborolhatok.
A pap gondolkodott, aztán csengetett a cselédjének:
- Eredj, hijjad át Gács Andorás bácsit.
Egy nyírott bajuszu ködmenes ember lépett be alig negyedóra mulva. Kis ember, de vastaglábu. Persze nem a lába volt vastag, hanem a nadrágja volt báránybéléses, meg csizmát viselt olyat, amelyikben több a szalma, mint a láb. Megállt az ajtó mellett, totyósan, mint az öregek szoktak, akik többet ülnek már, mint állnak. És a csizmája a halzsír-szagával egyszerre megtöltötte a szobát.
- Andorás bácsi, - mondja neki a pap, - egy kis kereset akadna itt. Ez a festő úr olyan helyre szeretne menni, ahol vén fákat láthat. Kend gyakorta szed hangyatojást az erdőn... Andorás bácsi csak állt és lógatta zsírtól csapzott szürke haját. Nyakig érő, nyakon körülnyírt haja volt az öregnek.
Valahányszor lefelé nézett, a haja mindig előre lódult a fülétől. Ha meg fölemelte a fejét, a haja visszatért a rendes helyére, rázás nélkül is.
- Tudok olyan helyet, - bólogatott Andorás.
S ráncok közé sűlyedt apró fekete szeme vizsgálón csillant reám.
- Csakhogy az nincs közel tekintetes uram.
- Mennyire lehet?
- Hát tekintetes uram, gyalogosan másfélóra.
- Másfél óra. Nem sok. De ha kend nehezli már a járást, fogadhatunk kocsit.
- Nem nehezlem én tekintetes uram.
- De estére vissza is kell térnünk. Négykor már sötétedik. Nyolcra vagy kilencre megtérünk. Sok járás. Aztán egy kis teher is van itt: ez a festékes ládika, ez a tábori szék, ez az állvány. Nem lesz nehéz?
Az öreg megbecsülte egy tekintettel a készséget: Oda is lépett: megemelte.
- Semmi ez, tekintetes uram.
Indultunk.
Megnyugvással láttam, hogy az öreg nyugodt erővel mozog. A jobb lábára lejteget kissé, de csak mint aki elvesztette a fél csizmája sarkát.
Nyugodt lépésekkel roptatott előttem dombokon, völgyeken át, az araszos hóval borított szántóföldeken által.
Itt-ott a hóból egy-egy elsárgult krumpliszár emelkedett ki, másutt egy-egy csonka napraforgó maradványa. Igen tetszett nekem. Meg-megálltam, szemlélődtem. Szép a tél, szép, dehát nem ezért jöttem. Csak tetszett.
Napfény aranyozta a havas táblákat. Nagy fehér táblák. Helyenkint mozgó betükként feketélt rajtok egy egy varjú-dandár. Föl is lebbentek a közeledésünkre, és a hó fölött alig nehány méternyire emelkedve szállottak odább.
Tetszett.
Megálltam: szemlélődtem.
Az erdőt is láttam már a távolban, de Andorás még mindig csak tarlókon vezetett. S mintha nem is az erdőnek tartana...
Mégiscsak jobb lett volna kocsin jönnünk, - gondoltam, - ki tudja: mennyire van még?
Andorás szótlanul cammogott előttem. A hátán a festőládám, bal kezében a tábori székecske meg az össze hajtott állványka, jobbjában a botja. A ködmen alól egy dohányzacskó cafrangja játszott balfelől, s az egyik szálon sárgaréz pipaszurkáló. Indulás előtt a papnak a bagós skatulyáját abba takarította be.
Volt annyi eszem, hogy mögötte jártam, az ő széles nyomdokaiban. A lépésünk nem egyezett ugyan hajszálig, mert biz ő rövidebbeket lépett, dehát a járásban is lehet alkalmazkodni.
- Hány esztendős kend Andorás bátyám?
- Szüretkor multam hetven.
- Nem véltem annyinak.
- Pedig annyi vagyok tekintetes uram.
- Nohát sokáig fog élni.
- Ameddig az Isten akarja, tekintetes uram.
Egy lejtőn ő szólalt meg:
- Az erdőt festené, tekintetes uram?
- Azt Andorás bátyám, vén erdőt, a lehető legvénebb erdőt.
- A vénet?
- Azt Andorás bátyám, mert képnek is csak az a szép, ami vén. Egy öszszeroskadt vén ház többet ér nekünk egy új kastélynál. Egy rozoga vén kút érdekesebb a festőnek akármi szép új kútnál.
- Mégis az erdő... Tanálkozna annál különb festenivaló is errefele, tekintetes uram.
- Micsoda?
- Sok minden.
- Mégis...
- Mer az erdő csak fa. Itt is fa, ott is fa. Lombja sincs ilyenkor.
- Úgy szép.
- Tar.
- Úgy szép télen, ha tar.
- Lehet. Én bizony nem fösteném. Van annál szebb is.
- Például.
- Hát például: van erre egy szent köröszt, az ölég vén.
- Hát aztán mi van azon a körösztön?
Hallgatott vagy öt lépést.
- Nincs rajta semmi, - mondta csendesen, - csak köröszt. Mer a Kirisztus az sokba kerül. Vót rajta. Lerágta a rozsda.
S hogy gondolkodva nézett a csizmájára, a haja előreleffent, s eltakarta az arcát.
Szőlőhegy látszott a távolban: álló karóknak szürke sokasága. Közötte kunyhók. Kőkunyhó is, kápolnácska is.
Őszszel mikor pirosas a hegy, jó kép lehet.
Andorás megint megszólalt:
- A köröszt úgy is szép, tekintetes uram, Kirisztus nélkül. Mer ha köröszt, rajta van Kirisztus urunk is, látatlanul. Azér ha valaki leföstené...
- De minek?
- Minek? Hát minek az erdőt?
- Az erdő más. Az erdő mindig szép, festeni való Andorás bátyám.
- A köröszt inkább, kiváltságosképpen az a szent köröszt, tekintetes uram, az igen megérdemölné. Vén köröszt: negyven éve, hogy áll. Megérdemölné.
- Lehet. De most erdőnek a festésére jöttem.
Megint szótlanul ropogtatta a havat. Nekem persze mindig a nyomait kellett néznem. S még csak nem is egy mértékű nyomok: egyik lépése hoszszabb valamivel, hacsak kétujjnyival is. Eleinte nem is ügyeltem rá, de már mikor órája lépegettem a nyomába, magam is mintha meghibásodtam volna. Meg kellett állanom olykor és széttekintenem, hogy ne szédüljek.
Olyankor ő is megállott és visszatekintett.
- Bezony, - mondta nyugalmasan, - erre nincs most nyomás. A hó tegnapelőtt esett.
S rámnézett:
- Nem tetszik-e megnézni: azt a körösztöt?...
- Majd máskor, bátyám.
Szinte boszantott már a keresztjével. Az efféle emberek csak érzelmileg értik meg a művészetet. Egy bolti cím festő ecsetje alól kikerült rossz Szent-Katalin kép érdekesebb nekik Milé Angeluszánál, s egy tíz koronás Nepomuki szobrot nem adnának oda a Milói Vénuszért.
Mégishogy tovább ballagtunk eszembe jutott, hogy Erdélyben a Maros partján láttam egyszer egy útféli keresztet. Sziklák alatt állt az a kereszt, s néhány vén fenyőfa terített reá árnyékot. Valami póstást öltek meg azon a helyen. De az a kereszt ott a sziklák közt, a nagy némaságban is, mintha sóhajtotta volna azt a szomorú történetet. Mint a tenger csigája, amelyben benne búg halkan a vihar, amely kivetette őt a vizek világából. Az a tájkép... no mindig bántam, hogy le nem festettem.
S hátha ez is afféle, amit Andorás mond? Télen éppenséggel érdekes lehet.
De megintcsak elvetettem a gondolatot: bolond megy akkor Makóra, ha Ceglédre indult.
Szédültem.
Megálltam.
S a nap az ég fehér dunyhái közül sugárzott alá, és vízgyöngyökké olvasztotta a hóból kiálló kórókon a havat. Itt-ott a déli domboldalakon is előbarnultak az őszi mély szántás felső rögei.
Semmi egyéb fa a hegyekkel határolt fehér síkon, csak egy sor leveletlen akác, az se vén. Kocsiút lehet arra.
Egyszercsak elém ötlik a síkon egy egy magányosan álló barna fakereszt, mintha egy-egy kiterített nagy fehér zsebkendőnek a sarkán látnék egy szimpla T betűt.
- Talán csak nem az a köröszt Andorás bátyám...
- Av vóna.
- Gyerünk tovább.
Andorás azonban csak állott:
- Nem tetszik?
- Nem sokat ér?
- Nem festeni való.
Andorás még mindig állt, és a keresztre bámult.
- Nem festeni való? - morogta megbotránkozva.
- Nem, nem Andorás bátyám. Egy üres fehér sík, s rajta egy fekete T, nem, ez nem mond semmit.
- Fekete té?
- Az, fekete té. Semmi.
- Semmi? A szent köröszt az semmi?
- Semmi. Képnek semmi.
- Hm. Talán bizony?...
S egy percre úgy nézett rám, mint a bika, mikor a legelőn fölemeli a fejét az automobilra vagy a piros napernyőre.
- Nohát, - azt mondja elkomolyultan, - én már nem megyek tovább.
- Csak nem hagy tán itten?
- Bizony itthagyom én tekintetes uram. Nagy a hó, hiába no. Öreg is vagyok. Vissza tetszik-e jönni? Vagy hogy lerakjam itt a holmit?
S már rakta is le a hóba.
Nem értettem, hogy mért haragszik rám? Csak nem fogok tán az ő kedvéért zsebkendőt festeni?
- Andorás bátyám, - mondom neki, - ne bolondozzon kend. Mit mond a papja? Avval biztatott engem, hogy úgy megbízhatok kendben, akárha apám volna. Aztán itt már kocsinyomdék is van, könnyebben haladhatunk.
Nem tudom, hogy a papra való hivatkozás hatott-e, vagyhogy az út könnyebbsége volt nyilvánvaló, Andorás kis gondolkodás után megint csak fölszedte a holmimat.
- Hát... ha az Isten is úgy akarja, - mormogta megjámborultan. Szótlanul ballagott az útra, amelyen a kereszt is állott. Bizony csak olyan rozoga és korhadt kereszt volt az közelről is, mint amilyenek messziről láttam. A tetején és a két vállán egy kis hómaradvány olvadozott. Az alján is körülolvadt a hó, mintha valaki megingatta volna azt a keresztet.
Andorás megállt és lebocsátotta cókmókomat a hóba. A süvegéért nyúlt. Levonta a fejéről, és keresztet vetett.
A manó vigye el ezt az ájtatos aggot, bizony még olvasót is von elő, s elmondja rajta mind a százötven áve Máriát.
Magam is levettem a kalapomat és boszankodtam. Dehát nem szólhatok neki, mert csakugyan itthagy a hó közepén.
Andorás nézett a keresztre, s a szája ájtatosan mozgott. A csodatevő Mária-képek előtt láttam olyan álmodó-szemű mély imádkozásokat. Meg is hatott mindig, csak épp ott nem szerettem, hogy álldogálnom kellett.
Andorás azon csak eggy miatyánkot eresztett s utána tán eggy üdvözletet. Megint keresztet vetett, s visszavonta a fülére a süvegét. Fölszedelődzködött. Megindult.
- Azelőtt itt is erdő vót, - mondta megenyhülten, - de kivágták. Felszántották. Ez a szent köröszt még akkor állítódott ide, mikor erdő vót.
- Megöltek itt valakit, ugye?
- Nem öltek itt senkit.
- Hát akkor minek az emléke?
Andorás megállt, mintha megütötték volna.
- Minek az emléke?
- Valaminek csak emléke?
- Valaminek?...
S maga elé nézett, mintha igen különös volna az a véleményem, hogy valaminek az emléke az a kereszt.
- Hát, - mondotta a fejét lógatva, - lehet hogy valaminek az emléke. Ámbátor...
- Valami csak vót itt? Tán csata?
- Csata? Lehet. Ámbátor nem járt erre se rác, se német, se muszka. Nem vót itt semmi. Egy verem vót itt.
- Verem?
- Az. Farkasverem.
- Farkasverem? Hát farkasok járnak erre?
- Nem, most mán nem. De akkoriban, mikor ez is erdő vót, bizony találkoztak. Mert nagy erdő vót e tekin tetes uram, öreg erdő. Azóta kivadászták a farkast, hogy nyoma se maradt. Az uraság meg a fia.
S a haját lógatva ballagott tovább.
Jó félórába telt, mig eljutottunk az erdőbe. Fiatal rész volt: a legöregebb fa se lehetett benne korosabb tizenöt esztendősnél.
Ott már nem volt út, vagy ha volt is, csak épp hogy átléptünk rajta. Az öreg csakolyan nyugodtan cammogott, mint induláskor, én azonban már jobb szerettem volna űlni.
- Messze van-e még Andorás bátyám?
- Mingyán odaérünk.
A fák közt kocsiút kanyarodott elénk. Mély kerékvágások, ökörlábnyomok.
Andorás megállt és nézett az útra.
- Hm, hm.
Megint megindult, nézett a fák között az erdő belsejébe. Morgott, hümmögött, a fejét csóválta.
Már akkor annyira fáradt voltam, hogy nem is kérdeztem: min tűnődik? Megnéztem az órámat: tizenegyen járt.
Még csak két órája, hogy elindultunk, s én már majd eldőlök. Szomjas is vagyok, éhes is vagyok.
- Van-e itt forrás valahol, Andorás bátyám?
Andorás megállt:
- Erre bizony nincsen, tekintetes uram, mer ecs csak afféle száraz erdő.
- Hát pedig most már jó lenne egyet pihennünk is.
Andorás megint aggodalmasan nézett be a fák közé.
- Itt vónánk mán alig egy varjuszállatra. De a szél hordja el...
- Mi baj?
- Alighanem kivágták.
- Az erdőt?
- A vén fákat. Mer látom, hogy hordták. Nem is régen.
Tovább indult.
Morgadozott.
Hát csakugyan alig lépünk ötvenet, előfeketélik három négy vastag fatönk is, s körülöttük a sok gally, fejszeforgács és fakéreg.
Nohát hiába gyalogoltam tizenöt kilométert! Boszankodtam. Éhes is voltam már.
- Micsoda falu van ide legközelebb?
- A mi falunk.
- Közelebb nem találunk valami házat, ahol megebédelhetnénk?
- Találhatunk, - felelte nyugodtan az öreg, - ha az Isten akarja, találhatunk.
- Hát nem bizonyos?
Az öreg gondolkodott:
- Tán a Vörös ökörbe..
- Hol az a Vörös ökör?
- Túl ezen a völgyön, tekintetes uram, az országút mellett.
- A szőlőhegy alatt?
- Ott. Ott megebédelhetünk, ha az Isten is úgy akarja.
Félóra mulva bent ültünk a kis útszéli kocsmában, a szőlőhegy alatt. Dézsmaház lehetett az valamikor: ott tizedelték a mustot. Idő haladtával lám Vörös ökör lett belőle. Hogy mért éppen ökör? Másutt is láttam már kocsmát ökör-címerrel. Még tán a régi világból maradt kocsmai címer, mikor még a mészárosok voltak a postások is.
- No kaphatunk-e valamit ebédre?
- Hát nem igen, hacsak kávét nem.
Kávét még sohse ebédeltem, dehát ha nincs más...
- Bizony mást nem adhatok.
- Hát akkor kávét iszunk két porciót. Üljön ide kend is Andorás bátyám. Éshát fűtsenek is be kissé abba a pléhkályhába, hiszen itt hidegebb, mint kint.
Andorás lerakta a sarokba a festőládát, állványt és tábori széket, aztán szemérmetesen ereszkedett le a hosszú tölgyfaasztalnak a tulsó végére.
- Ide mellém Andorás bátyám.
Más vendég nem volt az ivóban, csak mi ketten.
A kocsmáros-asszony (könyékig kormos időske parasztasszony), csak bámult bennünket. Látszott a helyen, hogy télidőben ritkán lát vendéget. Aki bevetődik is, tarisznyából ebédel.
- Nohát csak hozza azt a kávét.
A kávé két óriási ibrikben csakhamar megérkezett. Nekem elég volt belőle egy kanálnyi is, Andorás azonban jóizüen lefetyelte. Még az ibriket is félrefordította, hogy egy csepp se vesszen kárba.
- Megeszi-e az enyémet is?
Andorás némi szemérmetes pillogás után elfogadta. Ette jóizüen. Törölte az öklével a bajuszát.
Ekközben az asszony tüzet gyujtott a kályhában, és némi érdeklődéssel kanditott felénk.
- Vóna tán szalonnája? - kérdezem.
- Van, - felelte az asszony. Ha tetszik, rántottát is csinálhatok.
- Ejnye, hát mért nem mondta előbb? Csináljon no: kettőnknek, és aprítson alá egy kis szalonnát.
A rántotta is elkészült. Lehetett nyolc tojás. No arra már igazán kedvvel törölgettem a pakfon villát.
Elénk helyezi egy nagy lábasban, melléje meg dombosra sült likacsos kenyeret.
Izlelem, hát valami istentelen avas ízű! Hájjal sütötte-e? Vagy a tojás között volt romlott? - Abból se ehettem.
- Jó ez magának Andorás bátyám?
- Jó.
S ette is nyugodtan, édesdeden, hosszasan. Bal kezében a kenyér, jobbjában a villa. Eszik olyan komolyan, mintha becsület kérdése volna, hogy a rántottát az utolsó falatig betakarítsa.
Az asszony megjelenik. Néz várakozón.
- Hozzon bort is, - mondom, - milyen bora van?
- Van veres is.
- Hát hozzon vereset, féllitert. Vagy hozhat egész litert is. Aztánhát főzhetne tán nékem két tojást héjában.
- Lehet. De nem tetszene-e szalámit enni?
- Szalámit? No hálistennek! Hozzon csak belőle jó tányérral.
Hozza a bort, utána csakhamar a szalámit is, nagy cseréptányérban, hat embernek valót.
Nézem a szalámit: bizony rég elfeledhette az a szalámi, hogy ki volt a gyárosa. Mégis megizlelem, hát kutya is megfintorgatta volna rá az orrát: foghagymás volt, avas volt, romlott volt.
- No ez nem embernek való. Ezt ezenmód visszaviheti az asszony.
S nézek Andorásra.
- Kóstolja kend is.
Andorás belebök a villával, és csak ugy héjjastól bevesz egyet. Harap hozzá balkézből. Eszi jóizüen.
- Mán, - mondja, - ha fizetni kell érte, tekintetes uram, vissza nem küldjük.
Megette azt is az utolsó szeletig.
Én mégiscsak két kemény tojást ebédeltem. Ittam is rá hogy a fagy egye ki a tőkéjét a földből.
Andorás is ivott nagy nyeletekben, hosszasan.
Az arca már akkor piros volt, a szeme csillogó. Hogy én rágyujtottam a kis angol pipámra, ő is elővette a bekecse zsebéből a maga kis cserép szutykosát, dohányzacskóját.
- Nohát, - szólaltam meg, - kend találta el az igazságot, Andorás bátyám: hogy ha az Isten akarja, ebédelünk a Vörös ökörben, ha pedig nem akarja, nem ebédelünk. Lám: kendnek akarta, nekem nem akarta. Igyék kend. Hozzon még egy üveggel kocsmárosné.
Andorás bácsi vidáman pillogott:
- Azt mán én korán megtanultam, - felelte.
- Nohát jó iskolája volt kendnek.
- Jó iskolám? Hát igaz: jó iskola vót, ha szűk is...
- Szűk?
- Megfordulni is alig bírtam benne, tekintetes uram. Pedig csak egymagam vótam benne a tanuló.
- Egymaga?
- Egymagam, tekintetes uram.
- Tréfál kend?
- Nem én.
- Olyan iskola nincsen.
- Hát nincs, az igaz. De vót, akkor vót. Az igaz, hogy csak egy éccakán tartott a tanulás, de mégis iskola vót.
- Mégishát: micsoda iskola volt a?
- Csak egy farkasverem, tekintetes uram.
- Farkasverem?
- Az, tekintetes uram. Avvót az én iskolám. Irni olvasni nem tanultam benne, csak számolni. Azt is csak lélökkel. Még egy nagy tudományt: hogy a szabad akarattyja megvan ugyan az embernek, de a jó Isten mégiscsak zabolán hordozza. Azér mondom én mindig, ha nem úgy fordul a sor, ahogy én szándékoltam, azér mondogatom, hogy: ha a jó Isten akarja...
- Hát ez szép is mondásnak, Andorás bátyám. De csak nem hiszi tán kend, hogy a jó Isten most három óra hosszat egyéb gondolattal nem foglalkozott ott a hófellegek fölött, hanem csak avval, hogy adjon-e nekünk ebédet a Vörös ökörben, vagyhogy ne adjon?
- Nono, - felelte megütődve az öreg, - hát nem is úgy gondolom. Mer a világ urának sokfelé a gondja.
- Hát akkor miért emlegeti kend mindig minden csekélységben?
- Az csak szójárás, tekintetes uram.
- Hát csak szójárás?
- Az. De azér van akarat rajtunk Istennek szent parancsolatából. Van. Mer az őrzőangyal mér vóna kirendelve? Ló mellett ember, ember mellett angyal. De gonosz eb ám az ember, tekintetes uram.
- Hogy hogy Andorás bátyám?
- Hát úgy, tekintetes uram, hogy félre-félrehág a teremtett ember, kivált mig fiatal. Hej nagyokat ránt olyankor az angyal rajta.
S a fejét csóválta. Mosolygott. Kedvvel bodorgatta a bagófüstöt.
- Igyék, Andorás bátyám. Én nem iszok: nekem savanyú. De kend csak hörpögesse.
Ivott és egyre melegebben nézett reám.
- Lássa, tekintetes uram, - mondta, - én mán csak becsületes ember vagyok. Igaz-e, hogy a papunk is úgy ajánlott? Hát lássa velem is megtörtént fiatal gazda koromba, hogy neki indultam egyszer igenyösen az akasztófának.
- Kend? Az akasztófának?
- Annak, tekintetes uram. Tessék elhinni, hogy magam is sokszor álomnak vélem. Hogy mondok: én vótam-e csakugyan? Vagy tán mégis mással történt, aztán magamra gondolom? De hiába: csak én vótam a.
Hát tetszik tunni úgy vót az, hogy eccer nyár vége fele Kisasszony előtt való vasárnap, ahogy kigyüvünk a szentmisérűl, odaszól a papunk:
- Andorás, - aszongya, - nézz be hozzám egy szóra.
Nem ez a mostani papunk, hanem az öreg Tombátz Alajos tisztelendő úr. Rég meghalt, Isten nyugosztalja. Kilis vitte el vagy micsoda. A nyakán vót a kilis.
Hát asszongya aztán odabe:
- Nézd fiam, nyolcszáz pöngő forintot köllene átküldenem az öspörös úrnak még máma. Kire bízzam? Nincs olyan bizatos emberem. Terád gondoltam. Okos ember is vagy, becsületes is vagy, a lovad is jó: másfél óra alatt megfordulhatsz: Aztán hát egy forintot is kapsz tülem fuvar pénzt.
- Ej, - mondok, - mán ilyen kis fordulóér...
- De csak fogadd el, - aszongya, - mer nem az én pénzem ez: beleszámítódik a forint a kötségekbe. Csak fogadd el, rád fér.
Hát mán úgy elfogadtam. Mer tetszik tudni, sovány vót a termés abba az évbe. A fiamon is hideglölés járt azon a tavaszon: harmadfél forintba került csak az orvossága. Oszt nem is használt az orvosság, hanem úgy múlt el rúla a baj, hogy Bognár Örzse ráimádkozott. Boszorkánynak mondták azt a Bognár Örzsét, de csak afféle szóbeszéd vót a. Az is meghalt mán régen, Isten nyugosztalja.
Hát neki is indultam mingyán ebédután. De csak úgy gyalogosan. Mer szombaton követ hordott a lovam. Akkor tágíttatta a jegyző úr a községházát, - Isten nyugosztalja, - oda hordtuk a követ. Hát csak úgy gyalogosan.
Kulacsot nem vittem magammal, mert mondok, úgyis kapok ott egy pohár bort. Visszafele meg felnézek a komámhoz a szőlőhegyre. Pásztor vót akkor, Isten nyugosztalja. Búcsun barátkoztunk össze, mert nem falunkbeli vót. Csakhogy ő is énekesse vót a búcsús seregnek, én is. Ha ő rákezdte a város tulsó végén, meghallottuk az innensőn, akárcsak a kokas kukorikolását. Igaz, hogy én is ha rákezdtem, meghallották tulnan. Hát összebarátkoztunk, komák is lettünk később. Igen becsületes ember vót szegény. Ambátor akasztófán halt meg. De azér mégiscsak aszondom, hogy becsületes ember vót. Tuggya fene: belekeveredett.
Mindenbe bele keveredhetik a becsületes ember is, tekintetes uram. Nem ügyel az angyal rángatására: belekeveredik.
Hát megyek: viszem a pénzt. Oda is érkezek röndösen, második harangszóra a létánia előtt. Az öspörös úr megadja az írást, a pohár bort is kiadatja. Utána mingyán beharangoznak.
Gondókodok, hogy elmenjek-e én is a létániára? De mondok, nem megyek el mégse, mer akko a komámmal nem találkozhatok.
Pedighát jobb lett vóna, ha létániára megyek, hogysem a szőlőhegyre. Mer a létánián a jó Isten van jelen, a szőlőhegyen meg csak a komám. Ingyen se gondótam vóna, hogy a komám mellett az ördög is.
Pedighát mondom, igen becsületes ember vót, Isten nyugtassa. Pap se imádkozhatik többet, mint ő. A szent olvasó soha le nem vált a kezéről, és pénteken meg nem ette vóna a szalonnát egy százasér se. Hanemhát benne van a szent miatyánkban: És ne vigy minket a kísértetbe, - azt kellett vóna gondolatosabban imádkoznia, mint ahogy imádkozta.
Jó sora vót őneki ott a hegyen. Élhetne most is, csakúgy mint én. Mer mi dolog is az: egyszer-kétszer megkerülni a szőlőt? Alhatott nappal, mint ahogy aludt is. A Szent Vendel kápolnája előtt szokott szunnyadozni. Vagy szunnyadt, vagy imádkozott, de nappal többnyire ott tanyázott.
Hát indulok a hegynek. Bepillantok utközben a kunyhajába is, de csak a kutyája ül ott: oda volt kötve az ajtóhoz, mivelhogy vasárnap kapta a komám a kenyeret meg a szalonnát. Kerülök a kápolnának, hát ott hever a sarjun. Az övé vót az a sarju. A kápolna körül ma is a csőszé a fű.
- Agyisten, - mondok. Erre jártam, hát mondok: felnézek hozzád, nem ettek-e meg a rigók!?
Hát beszélgettünk, hogy aszongya:
- Hol jártál?
Mondom, hogy pénzt vittem az öspörösnek.
- Mennyit?
Mondom.
- No, - aszonygya, - ha nekem annyi pénzem vóna, elmennék Lurdesbe.
- Hol van a?
- Tudj' a harcsa. Minek is azt tudni? Ölég ha a gőzös tudja. Oda mék az ablaho: kérek bilétát Lurdesbe. Aggyák a bilétát, beülök a bagonyba, elvisznek Lurdesbe.
- Hát aztán minek a? iszen nem beteg kend.
- Hát csak. Látnék csudát.
- Csudát?
- Azt. Ahogy a sánták lábra kelnek, vakok azt kiáltják: látok! Szűz Mária megjelenik tiszta, szent, élő-eleven valóságban.
- Messze lehet a, - mondok.
- Te talán nem hiszed? Van minálunk egy könyv, Vadas Pál sógoré, abban megolvashatod. Száz csodát is olvashatsz benne.
- Hát mondok, ha nekem annyi pénzem vóna, mégse mennék oda. Mer csudát látok én itthon is ölöget.
- Mi csudát láthatsz itthon?
- Hát mindenfélét. A gőzös is nagy csuda. A hátultöltő puska még nagyobb csuda. A kántor úrnál láttam egy kalamus-szárat: akkora üveggyöngy van benne, mint egy kölesszem, aztán aki abba belenéz, hát akkora palotát lát benne, hogy a templomunk is beleférne tornyostul. Hát hogy tették bele azt a nagy palotát abba a kis üvegszembe?
- Am mind nem csuda, - feleli, - csak csinálmány.
- No mondok, hát akár csuda, akár csinálmány, de ha nékem nyolcszáz forintom vóna, hát biz én nem csuda látására vesztegetném.
- Hát mit csinálnál vele?
- Akármit. Papot nevelnék vele a fiambul.
- No, aszongya, hát asse rossz. Még okosabb is, mint amit én mondtam. Mer aki pap, ingyen megjárhatja Lurdest, meg még tán az apját is elviheti ingyen. De ha te nem vágyakozol oda...
- Vágyakozok biz én. Csakhogy pénzér, nagy pénzér a csuda se kell. Ölég csuda a, hogy megvan a mindennapi kenyerünk ebben a szegény földi világban.
Ahogy ott beszélgetünk, szekérzörgés hallatszik. A hegyoldalon érkezett föl a szekér.
- A zsidó szekere, - mondja a komám, - bizonyosan a hordókat hozatja ki.
Csakugyan avvot. Felhaladt a pincébe. Aztán a kocsis odagyütt hozzánk. Hozta a kantáron a lovát is.
- Füvelhetnek tán itt is ekkicsit, - mondotta.
Aztán hozzánk telepedett. Vele vót a tarisznyája is.
- Szentje ne legyen annak a zsidónak, - aszongya, - mán vasárnap is dógoztat velem.
- Ne káromkodj itt, - dorgálja a koma, - elveri a jég a szőlőt.
- Őszszel mán nem veri el.
- Elverheti őszszel is, - mondja rá a koma.
Tűz mellett ülünk ott. A koma szalonnát piritott. Szelt a kocsisnak is. Szalonna után a kocsis megtörli a bajszát, aztán aszongya:
- No erre nem iszunk vizet, hanem iszunk rá úri italt.
Avval benyul a tarisznyájába, és elővon egy karcsú-nyakú kis üveget.
Az üveg tele van valami orvosság-szinű itallal. Be is van pöcsételve a tetejin kék pöcséttel. Az ódalán aranyos cédula.
- Ilyet még nem ittak kendtek, - mondja a kocsis, - mer ilyet csak az urak isznak: az öspörös úr, a kasznár úr, ispán úr.
Csak nézzük.
A kocsis lekoccantja a kése fokával az üvegnek a nyakát. Még ki is folyt valamelyes, noha mingyán a szájába kapta, hogy kárba ne vesszen egy csöppje se.
- No, - aszongya, - hát igyanak kendtek is. De csak egy madár-kortyot. Mer ebbül egy kis korty annyi, mint borbul egy pohárra való, a legerősebb borbul.
- Deiszen, - aszongya a koma, - én nem iszok belüle, mer nem igaz uton került ez tehozzád.
Mondok magamba: én se iszok.
- Ihatik ebbül, - biztatja a kocsis.
Ha lopta valaki, nem én loptam. Hanem aki lopta, a zsidónak lopta: Mer ilyet csak gerófok, bárók, hercegek isznak.
- Nem, - aszongya a koma, - csak idd meg magad.
A kocsis elkedvetlenül.
- No, - aszongya, - hát kend is a zsidót pártolja. De Isten akárhová tegyen, ha loptam, akár a zsidótul, akár mástul. Hanem mikor rakodtunk a városba, más szekerek is rakodtak ottan. Mindenféle portékával rakodtunk. Aztán ahogy én is indulnék, hát egy nyaláb széna hevert ott az udvaron: valamelyik leejtette. Fölnyalábolom a szénát, hogy mondok ne vesszen kárba, hát akkor látom, hogy közte van ez az üvegecske. Tudja fene kié vót a széna? Kérdeztem egypár embert, hogy kié? Egyik se tudta. Mutattam nekik ezt az üveget is, hogy mondok orvosság-e vagy méreg? Akkor mondta egy öreg kocsis, hogy derága finom ital: császárok, királyok isznak csak ilyet.
- No, - aszongya végtére a koma, - hát nem rontom kedvedet, megkóstolom.
Éshát kortyint.
Hunyja a szemét utána. Csudálkozik.
- No, - aszongya, - hát ilyet még csakugyan nem ittam. Mi e?
- Jamajka, - feleli a kocsis, - láthatja kend: ide van írva az ódalára. A koma csóválja a fejét. Adja az üveget nekem is.
Mondok, ha a koma ivott, ihatok én is.
Kóstolom én is a jamajkát, hát olyan mint a tűz, de valami gyönyörületes jóízü.
A kocsis fölvette a fűből az üvegnek a letörött nyakát. Zsebredugta.
- Van ilyen, - aszongya, - a gazdám pincéjébe száz üveggel is. Ládába érkezik. Különben minden ládába érkezik. Kis láda, nagy láda, van ott mindenféle. Vasláda is.
- Vasláda is? - csudálkozunk a szón, - ugyan mi érkezhetett abba?
- Semmi, - feleli a kocsis, - semmi se vót benne. Az Örzse szógáló látta, mikor kinyitoták. Mer a szobába cepeltük. Hat ember ereje nyögte, a kutya ugassa meg! Olyan vót az a vasláda. De nem is láda az, hanem inkább fisonyér, kurta fisonyér, csakhogy szintiszta vasbul.
- No, - aszongya a komám, - akkor abba bizonyosan pénzt tart a zsidó.
- Nem is mogyorót, - mondok én is. A fügefáját neki, mán annyi a pénze, hogy nem fér a bugyellárisába!
- Csakis, - mondja a kocsis, - mer én magam láttam saját testi szemeimmel, hogy annyi százas vót egyszer a zsebibe, hogy ha kirakta vóna egyenkint, hát a szobája pallóját betakarhatta vóna vele. Még a pitart is.
A koma csak szítta a fogát, csak csóválta a fejét, mer a zsidót nem állhatta.
- Hogy az Isten is olyannak adja a pénzt, - aszongya, - aki az ű szent fiát fölfeszítette. De, aszongya, legyen meg az ű szent akarattya.
- Hát nincs különben, - mondja a kocsis. De lehet hogy Csuka Bandi erányába vétetődött az a vas fisonyér. Hallották tán, hogy egy Csuka Bandi nevű ember betyárkodik a szomszéd vármegyébe. Hat cimborája van, aszongyák.
Azokban a hetekben kezdődött, hogy Csuka Bandi rabolgatott imitt-amott. Ölni nem ölt meg senkit, csak betoppant úri házakba, és pisztollyal, puskával rettegtette az urakat. Így járta a hir. De sohse hallottam, hogy mi lett vele?
Szüret után valami két hétre a kántorunk szólít meg, hogy azt mongya aszongya:
- Ráér-e kend délután, Andorás? Átalmennék a hegyre, aztán egy hordó bort is hoznánk visszatéret.
Hát el is mentünk. Úgy vót, hogy estére megtérünk, de a kántorunk odaragadt egy pince elejbe két másik kántorral meg a nánaháti jegyző úrral.
A komám még akkor fent tanyázott a hegyen. Mink is tüzet raktunk. Kaptunk uj bort egy öntözőkupával. A koma valami uj éneket szerzett, igen gyönyörűséges szép éneket a Boldogságos Szűz Máriárúl. Azt énekelgettük csendesen, hogy majd a májusi búcsun avval vezetjük a búcsusokat. Közbe-közbe ivogattunk is képesint.
De gyött megint a kocsis: hozzánk telepedett. Megint vót nála Jamajka.
- No a teremtésit, - aszongya, hát láttam a vasfisonyért bévülről is.
Nohát nem hiába, hogy olyan veszett nehéz vót: vasfala van annak araszos. Az ajtaja meg csupa-merő egy zár. Tizenhat vastag acélnyelv lukkan abbul a vasfisonyérnak a falába. De az a vasajtó is araszos. Gyöhet Csuka Bandi! Tizenkét kovács, tizenkét pőrölylyel hét nap verhetné míg bele birna törni abba egy kis törést.
Csóváltuk a fejünket mink is, hogy miféle nagy mesterséges alkotás az olyan.
A kocsis még apróbbra elbeszélte a csudálatos alkotmányt, hogy a közfalak is vasbul vannak benne, kivülrűl meg olyanra van beföstve, mintha fábul vóna.
- De, - aszongya, - ki gondolná, hogy annak a nagy zárnak csak ekkora a kulcsa?
És a hövek-ujját mutatta:
- Ekkora kis lapos. Az Örzse mondta ezt nekem először, de nem hittem, ameddig magam is nem láttam. Bár elvesztené egyszer.
- Hát aztán ha elvesztené, - mondja a koma.
- Hát elvesztené, - feleli a kocsis.
Oszt csak a könyökire bókol. Hallgat. Belepeslog a tűzbe.
De a koma tovább folytatja:
- Hát aztán mit csinálnál a kulcscsal, ha elvesztenék?
A kocsis vállat von:
- Mit csinál az egér az éléskamrában?
- Mit csinál? Hát mit csinál?
- Hát csipeget innejd is, onnajd is. Ménkű abba a zsidóba, ugyis hamissággal szerzi azt a sok pénzt.
Nem tetszett nekem ez a beszélgetés.
A koma is csak csóválja a fejét.
De mégis elgondolkodtunk rajta, hogy a magunkfajta szegény ember milyen verejtékkel szerzi a krajcárokat.
- Csak egyszer megkaparithassam azt a kúcsot, - mondja a kocsis, - mását csináltatnám: rájárnék vagy két esztendeig... Nekem is lenne pénzem.
- Hát aztán mit csinálnál vele? - mondja a koma, - akár házat vennél, akár szőlőt, eccerre azt kérdeznék, hogy: mibűl?
A kocsis legyint:
- Nekem is van ám eszem. Mert nem vennék én se házat, se szőlőt.
- Hát akkor minek a pénz?
- Minek? Élném világomat. Életembe egyszer vót jónapom. Mikor katona vótam. Egy jó cimborának meg halt az apja, aztán örökölt. Hatan vótak testvérek, mindeniknek jutott nyócvan forint. Hát ahogy megkapta a nyócvan forintot:
- No Bálint, aszongya, kérezkedj ki te is: máma gerófok leszünk.
Bécsbe lógeroztunk akkor. Hát nem is vót Bécsbe aznap olyan nagy úr, mint mink ketten, legföljebb, ha a király. De azon alul aztán senki. Legelőször is a trafikba mentünk: tiz vergónia mindenikünknek. Aztán beültünk egy kocsmába: kezdtük tormás virslin. Ettünk tiz párt. Ettünk utána héring halat. Aztán disznó petsönyét. Utána fekete kávét, mint az urak. Aztán bornyúpecsönyét. Mögin kávét meg bécsi sajtot. Közbe bort is ittunk, sört is. Eccer bort, eccer sört. Aztán mögin bort, mögin sört. Mikor mán úgy félre állt a bögyünk, mint aratáskor a csirkének, kimentünk a Páterba. Végignéztünk minden panorámát, célba is lőttünk, meg ráültünk a riglispire. Úgy elszédültünk, hogy nem találtunk ki az ajtón. De aztán mögin virslit ettünk, tiz párt, meg sört ittunk, hát csakhamar helyreigazodtunk. Olyan helyre találtunk aztán, ahol trombitásbanda muzsikált. A sok német szógáló keréngőt táncolt, mer ott másképpen nem táncolnak. Mink nem tudtunk németül, de azér tanálkozott táncos nekünk is, mind a kettőnknek szőlke. Hát jártuk mink is a métely-táncot. Persze el is szédültünk hamarost. Kiakartak vezetni bennünket. De a pajtásom odavágott egy tiz forintost a bandának, hogy aszongya:
- Magyar táncot nekünk!
De nem tudott a banda magyar táncot, a kelnerek meg kifelé lökdöstek bennünket.
- Hát, aszongya a pajtásom, - akkor vissza a tizest!
De nemhogy visszaadták vóna, hanem méginkább lökdöstek kifelé. Mink persze ellenkeztünk, hogy mondok:
- Egykét némettül még nem ijedünk meg!
Hát nem is ijedtünk meg. A bagnétot is kihuztuk. De hiába, mer a sokaság győzött. Darabig ott hevertünk a gyöpön. Igen búsultunk, hogy a bagnétunkat elvesztettük. Végtére is azt mondja nagybúsan a pajtás:
- Gyerünk: együnk virslit.
Hát fölkeltünk. Aztán egy bódéba megettünk tiz pár virslit. Ittunk rá sört. Egyszerre helyreigazodott az erőnk.
- Gyerünk vissza, mondok, a bagnétunkér.
- Várj, aszongya, igyunk még egy kancsó bort is.
Akkor halljuk, hogy cigánybanda muzsikál a szomszédba, egy fehérrácsos keritésü udvaron!
Tovább mán azt nem tudom hogyan hogy. Csak azt tudom, hogy mikor fölébredtünk, se sapkánk, se bagnétunk, oszt nekem a fél pofám föl vót dagadva, mintha valami trombitás-regruta az én pofámmal tanulta vóna capistrángot. Hát lássák annál szebb napom nem vót soha életembe.
- No, - aszongya a koma, - annál bizony szebb napotok lehetett vóna, ha elmentetek vóna azon a pénzen Lurdesbe.
Megin ittunk a jamajkábúl. Olyan jókedvünk kerekedett tőle, hogy még danoltunk is. A koma kezdte, hogy aszongya:
Lóra csikós, Ióra, elszaladt a ménes.
Sohse hallottam tűle egyebet, csak szent éneket, hát ugyancsak elbámultam, hogy lám a jamajka, hogyan megfordítja az embert.
Karácson előtt való héten izen nekem a koma, hogy lépjek át hozzá valamelyik este, amikor ráérek.
Vajjon mit akarhat? mondok.
De egy óráig is a farkasrúl beszélt, hogy ki mit tud rúla?
- Hát, - mondok, - nálunk is látták, de nálunk nem okozott kárt, csak az uraság aklába tört be.
- No, - aszongya, - lehet, hogy csak juhászok költötték a hírét.
- Lehet, - mondok, - ámbátor a jegyző úr kiment rá tegnap, puskával. A papunk, kántorunk is. Mind a hárman golyós puskával mentek ki estefele.
Végtére aztán megmondta, Hogy mér hivatott:
- Hogy hát, - aszongya, - igazi eltökélett szándékod-e, hogy papnak neveltetnéd a fiadat?
- Ha lehetne.
- Lehet, - aszongya, - lehet. Mer amit az ember állhatatosan akar, a jó Isten végre is megteljesíti.
- Bajosan, - mondok, - ezt bajosan.
- De, - aszongya, - ne kétségeskedjél. A tehetség most mán megvan. Hanemhát nagy szent böcsületszóra, hogy amit mondok, benned marad. De úgy benned marad, hogy még az a sárga főd se tudja meg soha, amelyik a koporsódat fogja majd valamikor körül.
Elmondja aztán, hogy a Vájsz zsidó szógálója, az Örzse kileste: hova teszi a zsidó esténkint a kúcsot? Ujév után való napokban sok pénzt szokott kapni a zsidó. Ha három ember összeállana: egy ott strázsálna a kapu előtt. A másik bezörgetne hozzá avval a szeszszel, hogy levelet hozott. A szógáló beeresztené úgy, hogy bent állana a pitarba, mikorra a zsidó kilép. Az az ember akkor a harmadikkal megkapná a zsidót. Betömné a száját, megkötné a kezit. A szógálónak is szinleg. A kúcs az órája láncán lóg a zsidónak. Kétágú aranylánc az. Egyiken az óra van, másikon a kúcs. Odaszokta akasztani este az ágya fölé.
Csak futkosott rajtam a hideg, hogy a komám ezeket beszélte.
De aszongya:
- Ne gondolj semmi rosszat: anynyi baj se kerekedne ebbül, mint amennyi egy gyomorrontás. Mindenki Csuka Bandira gondolna. A zsidót meg csak nem sajnálod tán: azt vesszük vissza tüle, amit csalással szerzett. Azt is csak azér, hogy jóra fordítsuk. Te papnak nevelteted a fiadat, én meg elmegyek Lurdesbe, aztán mikor visszatérek, tovább csőszködök. A kocsisnak se gonosz a szándéka, meg annak is van esze: még egy esztendeig ott kocsiskodik, aztán elveszi Örzsét: maga gazdája lesz.
De én csak képedeztem.
- Hát a böcsület? - mondok.
Megharagszik a koma, hogy aszongya:
- Te tanítasz-e engem böcsületre? Hát ha hörcsöglyukat tanálsz, nem ásod-e ki a gabonáját? Nem veszed-e el tőle? Nem takarítod-e be magadnak? Pedig a te gabonádból talán egy szem nem sok, annyi sincs belüle, hanem innen is, onnan is gyűjtötte a hörcsög. Éppenséges-éppen az a böcsület, hogy visszavesszük a pénzt a jóra: te papot neveltetsz a fiadból, ami pénzed marad, szétosztod az elsőszentmiséje után a szegényeknek. Én is csak annyit szakitok a pénzbül, hogy elmegyek az őszi szent zarándoklással Lurdesbe. Háromszáz pöngőt kóstál, de meglátom a Boldogságos Szűz Anyát élő szent eleven maga valóságában. A maradék pénzt beleteszem a templom pörsölyébe az utolsó fillérig. A kocsisnak is megfordul az élete: egyenes útra. Már megokosítottam, hogy mulatságra vétek költeni a pénzt, ha zsidó pénze is. Hát megfogadta, hogy böcsületes polgár lesz. Csak épp hogy házat telket vesz a pénzen. A fölosét elosztja alamizsnának.
Ém még mindig a fejemet csóváltam:
- Mégis... Aludjunk egyet-kettőt rája, koma. Meggondolni való az efféle.
- Hát, aszongya, nem istenes cselekedet?
- De, mondok, most mán magam is látom, hogy istenes cselekedet, mer a hörcsöggel jól kipéldázta kend, hogy istenes cselekedet. Mégis hát nagy sor: aludjunk rája egyet-kettőt.
- Alhatsz többet is. A zsidótul pedig ne félj. Igaz, hogy van pisztolya, ötlövetü, de bele van zárva az is a vasfisonyérba. Ne félj te semmit. Neked a zsidóval semmi dógod, csak éppen hogy felzörgeted éjjel. Téged nem ösmer, hát téged nem is keres senki. Mink meg bekormozzuk az arcunkat, oszt hátulról megkapjuk a kezit: betömjük a száját. De ne ijedezz, csak úgy történik majd ez, mint mikor legénykorunkba elkaptuk a lánynak a kezit, játékbul hátracsavarintottuk. Csak éppen hogy a zsidó nem nevet. Ámbátor hát éntülem nevethet is, ha akar. Mégishát betömjük egy kicsit a száját, hogy hangosabban ne nevessen mint köllene. Aztán a kocsis bemegy a szobába, leakasztja a kúcsot a falrul, kinyitja a vasfisonyért, a zsidóné föl se ébred, olyan csöndesen megtörténik minden.
- De hátha fölébred?
- Hát akkor a kocsis betömi a száját annak is, hogy ne beszéljen, mikor nem köll. Meg is köti, hogy el ne szaladjon, mer hidegbe nem egészséges a. Nem lesz ott egy mukkanás se.
- De hátha épp akkor érkezik Csuka Bandi is?
- Hogy éppen akkor? Éppenes-éppen akkor? Am mán hát igazán nagyobb csuda lenne a lurdesi csudáknál is. Nem jár az erre.
- Hát mondjuk, hogy más érkezik valóságosan levéllel?
- Gondótunk arra is. Mindent meghánytunk-vetettünk. A te dógod lesz az, hogy kimégy a kapu elejbe, oszt vigyázol. Ha valaki jön, megindulsz, mintha részeg vónál, aztán danolsz is. Azt danolod, hogy Lóra csíkós, lóra. Mink azt megértjük: a kocsis visszatér az istálóba, én meg elosonok a kerten át, mint az árnyék.
No egy héten által olyan vót a fejem, mintha valaki egésznap moslékot keverne benne.
Hogy én lopjak, rablásban cinkoskodjak... Ámbátor tiszta szent igazság, amit a koma mond, hogy nem a pénzér vennénk el a pénzt. Isten is jó szemmel nézné, hogy kegyes áldozatokra jutna, meg hogy körösztény embernek szógáljon az ő szent fiának ellenségénél.
Zavargott a fejem: hiába, az eleje mégiscsak lopás, rablás, Csuka Bandinak való mesterség! Legjobb, ha megmondom a komának, hogy vesse ki az eszibül ezt a szándékot.
Hát a koma el is gyütt feleségestül: nálunk tőtötte szent karácson estéjét. De olyan vidám vót, hogy mondok csak a tiszta lelkiösmeret lehet ilyen könnyü. Rám is ragadt a vidámsága.
- No kis tisztelendő, - aszongya a fiamnak, - a tavaszszal mán elvetjük a kendert, amelyiknek az unokájából megszövik a reverendádat.
- Mit bolondítja kend ezt a gyermeket, - mondja rá a feleségem, még elbizakodik. Teréfálnak veled fiam.
De a koma csak mosolyog:
- Majd megválik, hogy teréfa-e?
- Hát mi vóna más? - boszankodik az asszony. Aki kompérnak született, nem nevelődhetik dinnyévé!
- De nem kompérnak született ám e!
- Jó minekünk igy is. Az apja se vót pap, öregapja se, mégcsak kántor se került elő a mi födelünk alól. Csak maradjon, ami az apja. Szántóvető embernek is megvan a maga szép böcsülete.
A fiam persze gyanakodva nézett a körösztapjára. De azér meg-megcsillant a szeme. Éppen aznap töltötte be a tizedik esztendejét. Mer karácson büjtjén született a fiam.
Az éjféli misén is, ahogy a papot szemléltem a szent oltárnál, mondok magamba: mikor az első fehér hajszálat látom a fejemen, az én fiam misézik itt majd. Énnekem mán akkor az első padba lesz a helyem. Az anyjuknak is. Onnan nézzük könyves szemmel, örvendezéssel a fiamat.
- Hát szerdán, - mondta halkan a koma mikor elváltunk, - szerdán...
Az ujévnek az első szerdáját értette. Megbeszéltük, hogy akkor éjjel megyek át hozzá, vagy nem is hozzá, hanem egyenesen a kocsisho. A hátulsó kapu nyitva lesz. Éjfélkor ott találkozunk az istálóba. Aztán én is az utcai kapunak kerülök. Csöngetek. A csöngő a konyhába szolgál. Az Örzse kijön.
- Ki az?
- Levélhozó. Sürgetős levél.
A leány beereszt. Beszól a zsidónak:
- Tésúr kérem, valami sürgetős levelet hoztak.
- Hozd be, - mondja a zsidó.
- Nem agya az ember, - feleli a leány - csak a tésurnak a saját kezébe.
És akkor cselekesszük meg a nagy nagy cselekedetet.
No, bagoly egye meg, én minden éjjel százas bankókkal álmodtam. Meg egy szép tajtékpipával is, az igazat megvallva. Mert ha megfogadtam is, hogy csak annyi pénzt fogyasztok el a szerzeménybül, amennyi a szent ügyre köll majd, egy szép tajtékpélpát beleszámítottam. De még az a pélpa se vót gonosz kivánság erányában, hanem hogy mondok, nem lenne illő, hogy cseréppélpával üljek ott az ünnepi asztalnál, mikor majd a fiamnak az örömebédje lesz, az első miséje után. Láttam egyszer a városban sok szép tajtékpélpát a trafikablakba, szép ezüstöskupakú pélpákat, gerófoknak valókat. Egy gólyanyakú nagy szép parádés pélpa is vót köztük. Félóráig is szemlélgettem. Azt veszem meg mingyán a szerzés után, hogy pirosra szivódjék akkorra. Aztán hogy még csak az a pélpa se legyen bűneim rovásán, egy éppen akkora áru viaszgyertyát veszek esztendőre rá a templomnak, szép nagy husvéti szent gyertyát.
De mégis többet gondoltam én a pélpára, mint a gyertyára. Háromszor is álmodtam avval a pélpával.
Nohát annyira kifordult az eszem a sarkábul, hogy mán magam is rendén való cselekedetnek éreztem, amit elkövetni szándékoltunk.
Csak mikor rávirradtam a napjára, akkor...
No rettentő furcsa nap vót!
Mán az ébredésem is olyan vót, mintha alulról megtaszították vóna az ágyamat:
- Fel! A százasok napja!
Kélek.
Gondókodok.
Egyszercsak azt látom, hogy a ballábamra húztam először a csizmámat.
- A kánya egye meg, nem jó jel!
Aztán az álmom is olyan vót....
Mintha a bíró azt parancsolta vóna, hogy kiki hordja fel a ganajdombját a padlásra.
- De bolond parancsolat! - mondok, - öregapám se hallott ilyet! Mégishát hordom-hordogatom a vesszőkosárba. Egyszercsak ahogy kitekintek a palláslyukon, hát látom, hogy senki más nem hordja, csak én magam. Aztán, a csuda verje meg, mentül jobban hordom, antul több marad az udvaron. Mán a padlásom tele is van. mégis mintha semmise fogyott volna. No a kiskutyafáját: nem jó jel! Mer a ganaj nem jelenthet egyebet, csak gyalázatot. Meg hogy a fejem fölé hordom!... Rettentő nagy intés!
Ludbőrzött a hátam.
Mondom a feleségemnek:
- Hallod-e asszony, mit álmodtam én...
Elbeszéltem neki, hát abbahagyja a dagasztást: csak bámul. Mer éppen kenyeret dagasztott.
- Valami nagy szerencse éri a házunkat, - mondja vigan. Mer a ganaj kincset jelent.
Csak ezt ne mondta vóna! De ezt mondta a szamár, ezenképpen.
No végképpen megbolondultam.
Csizmát máskor is huztam én mán a ballábamra, mégse történt bajom. A ganaj meg csakugyan gazdagságot jelent, - apámtul is igy hallottam.
A százasok napja!
Kifordulok az istálóba, hát szakad a hó, hogy alig látok.
- Tyű micsoda nehéz utam lesz nekem, oda is, vissza is!
Mer kocsin nem mehettem: a falu mind azt tudakolta vóna, hogy hova? Később aztán elszünt a hazavás. A felhők is megbontakoztak: kiviggyant a nap. De persze a nagy hó megmaradt. A fák galyai szinte földig meghajoltak a hótehertől.
De mégse a havat láttam én aznap, semmi egyebet nem láttam, csak a százasokat, ahogy libbegnek-lebegnek körültem, fölöttem. De mintha a fejemen kalap helyett egy nagy mázsás malomkő vóna aznap.
Estefelé kóbászt sütött az asszony, Mer tetszik tudni: télen nem délben ebédelünk, hanem estefele. Három kis darabot tett a kompér mellé: mindenikünknek egyet. A gyerek egész délután sinkózott, megehült: keveselte a kóbászt. Ráharagszik az anyja:
- Több nap, mint kóbász.
Mondok magamba:
Ha megsegit ma a jó isten, Jancsinak mindennapra is jut kóbász mind-életehosszat.
Ez megin élesztett.
Gyertyavilágnál előveszi a gyerek az irkáját, kalamusát. Ott pörcögteti.
Nekem mán akkor megin elólmosodott a mellem, hogy mondok: közeledik az óra. Tízkor köll indulnom: éjfélre odaérnem. Hát hol a feleségemnek szóltam, hol a gyereknek, csakhogy könnyebbüljön a mellem.
- Mit irsz? - mondok.
- Közmondásokat, - feleli a gyerek. Ebbül a könyvbül irunk ki mindnap tizet, mígcsak el nem fogy.
- Hát aztán milyenek azok a közmondások?
Olvassa.
Egyszercsak ezt olvassa.
- Ahol az Isten őriz, pókháló is kő-vár.
Ez igen tetszett nekem. Mert mondok magamba:
- Egész életembe rendes körösztény vótam: soha misét el nem mulasztottam, büjtöt meg nem szegtem. Reggel, délbe, este, ájtatosan mondtam el az Úrangyalát, - hát megsegit ma az Isten. Mer iszen vagy a zsidót segitené, vagy engem, dehát mán mégiscsak inkább engem fog segiteni!
De azért kalap helyett mindig csak az a láthatatlan malomkő nehezlett a fejemen.
Este hétkor lefekszünk. A gyerek mingyán elalszik, de a feleségem egyre Gedóék csirkéjét beszéli, hogy újév napján ültettek tyúkot. Korai csirkét akarnak nevelni, szobába, mer forintjával veszik párját husvétkor a városi piacon.
- Hadd mán abba, - mondok, - hagy aludjak.
- De, aszongya, megfázik a csirke a szobában is, megdöglik.
- Hát dögöljön.
Végre elalszik ő is, csak az óra ketyeg. Egyszercsak veri a kilinczet.
Mozdulok.
Fülelek.
Odalopakodok mezítláb az asszonynak az ágyáhó: fogom a csizmáját. Azt huztam fel, nehogy nyomomrul megösmerjenek. De a pitarba huztam fel.
A kisbaltát is a hónom alá vettem. Mer azokban a napokban megint emlegették a farkast, hogy csakugyan kóborol. Mondok: meghajitom vele, ha rámjön. Vagy ha valaki megfog...
Prédikációba hallottam azt a paptul, hogy maga védelmére üthet-vághat kiki: nem bűn. Mert ha bűn vóna, egy gonosz ember megölhetne ezer jámbort. A háboruban való öldöklés is azér nem bűne a katonának, mer ha meg nem öli az ellenséget, az ellenség öli meg őt, aztán a feleségét, gyermekeit, más ártatlanokat. A magunk védelme azér nem bűn.
Nohát én is védekezek, ha valaki megfog. A baloska a legjobb szerszszám, a legalkalmasabb. Meg is élesítettem aznap délelőtt, hogy olyan vót, akar a beretva. De Isten engem, semmi más rossz gondolattal nem élesítettem azt.
Az ajtó-závárt ahogy megfogtam, olyan nehéznek éreztem, mintha vasból vóna, félmázsás vasbúl.
Haj, hova indulok én, hova!?
Félretoltam a závárt. De az ajtót mán nem birta a kezem, úgy elnehezedett. Pedig olyan könnyen járt az ajtó, hogy kisgyerek is megnyithatta. Letérbetyöltem levettem a süvegemet:
- Mennybéli jó Istenem! Te tudod, hogy nem gonoszságra indulok, hanem hogy a fiamat a te szent szolgálatodra neveltethessem: még püspök is lehet.
Hát akkor mán meg birtam nyitni az ajtót.
Hallgatódzok.
Egy kis szél lebbedez. Az akácfákról huppadozik alá a hó.
Egyéb semmi.
Bementem az istálóba, hogy mondok az asszony mégis megébredt hadd hallja, hogy az istálóba mentem.
Meggyujtottam az istáló-lámpást: igazitottam a lovam alatt az almon.
A ló állt és evett a jászolnál. De hogy odaléptem, kivette a fejét: rámfordítta. Olyan különösképpen nézett. mintha nagy rosszalással azt kérdezte vóna:
- Hova mégy gazdám?
Sohse nézett úgy hátra, sohse! Ha egy tekintetre hátra is tekintett, de nem nézett úgy az orcámra soha.
Viszolgott a hátam.
De mondok: képzelődés, - gyerünk a százasok várnak!
A falu csendes, mint a csillagos ég. Sehol egy lélek. Kutya se ugat. Megyek az út közepin. Egyszercsak azt érzem, mintha nem a magam lábán járnék...
Megállok:
- Mi e? Em mán nem képzelődés:
valósággal mintha elcserélte vóna valaki a lábát az enyémmel.
De megin csakhamar ráeszméltem, hogy a feleségem csizmája van a lábamon.
Ahogy a templom előtt haladok, egyszercsak elém vetődik keresztül-át az úton egy nagy, hosszú árnyék, fekete, egyenes, mintha valami nagy sorompónak a rúdjával rekesztették vóna el az utat.
Megint eldöbbenek. Pedig mingyán láttam, hogy a hold buj ki egy percre a felhők közül, és a torony árnyékát vetette elibém.
Álltam ott egy percet. De aztán csakhamar összeszedelődzködtem:
- Képzelődés, mondok, képzelődés. Csak a százasok a szent valóság! Mer most, vagy soha!..
Mégis annyira megmozdította a belsőmet az a néma árnyék, hogy nem mertem átlépni. Letértem az útról a házsorra, Csibekovács Antinak a házáig ért az árnyék. Ahogy odaérek, akkor látom, hogy a köröszt árnyéka van éppen a gyalogjárón a havon, azon köll átlépnem.
Egy nagy fekete köröszt!
Mögin mintha mellbe taszitottak vóna.
- Uram Jézus Kirisztus!...
No bizonyisten vissza is fordulok, ha csak egy minutáig is világít még a hold. De a hold elbujt mögin a felhők mögé: az árnyékköröszt elmúllott előlem.
Mikor kiérek a falubúl, megerősödik a szél, meg is fordul, szembe. Mintha tizenkét tenyérrel toltak vóna viszszafelé:
- Vissza! Vissza!
De mondok:
- Képzelődés! A százasok várnak!
El is enyhedt a szél csakhamar. Nem tolt visszafele mán többé semmi. Csak épp hogy a taposatlan havat kellett mán lábalnom, az vót bajos. De eljutottam egy óra alatt mégis az erdei útra.
Ott a fák alatt nem vót annyi a hó, csak épp hogy kerülgetnem kellett a tisztásokat, meg a hóomladékot, ahol halommal hevert. De mondok:
- Az én Jancsim nehezebb halmokon jár majd a falusi oskolátul kezdve az oltárig, haj sok tudományon fel-le, fel-le, nekem meg csak eggy-éccaka bajos az útam.
Megtapogatom a zsebemet, hogy benne van-e a levél?
Benne. Csak koperta, és kalendáriumbul szakitott papiros benne. Mikorra a zsidó olvasná, úgyis elkapják a lábát.
Hát megyek, lábolom a havat.
Meg-megállok közbe, hallgatódzok. Ha valaki gyönne, kérdezné:
- Ki vagy? Hova mégy?
Mit feleljek, hogy hova megyek?
- Orvosságér megyek a városba: beteg a fiam.
- Mutasd a recefet.
Sehogyse tetszett. A mellemben úgy vert valami, mintha a szívem helyett valami ököl lükögne benne.
Ménkü abba a sok bokorba: olyan távolrul némelyik, mintha ember vóna. Állna, várna...
Meg-megállok.
Szemlélődök.
Fülelek.
Csak egy-egy hóhuppanás, olykor gally is recseg.
Körösztöt vetettem magamra. Tovább léptem.
Mit tegyek, ha ezrest is adnak? Ezres nekem nem kell. Visszaadom: kell. Mert ha ezrest váltanék, bajomra fordulna.
- Csak az apraját nekem, koma! Ha mind nem lehet apró, százas legyen a legnagyobb.
Egy -egy évre száz forint talán elég. Hat évre hatszáz. Azontul nincs kőtség. De még vagy kétszáz forint jó, ha dugaszba marad. Aztánhát a gólyanyaku pipa... Hogyan csudálják ha majd rágyujtok! Az asszonynak is illene valamit vennem. Fekete selyem kendőt, szépet. Vagy ződet? Nem, ződ nem való vénasszonynak. Mert vén söprű lesz mán ő akkor...
Megállok: hallgatódzok.
A fene azt a farkast: erdőbe lakik a! No, ha megsegit az Isten, veszek egy Mária képet, bádogbul valót: ideszögezem egy fára, az erdei útra.
Megállok: hallgatódzok.
Valami mekegést hallottam.
- Mi lehet? - mondok. Olyan mintha kecske szólna. Hátha valami őzféle? Fába szorult-e valahol? Gyenge hajtásért ágaskodott: beszorult. No nem véltem, hogy annak is olyan a szava, mint a kecskének.
Hallgatom. Mekeg jajgatósan.
No mondok, hát csakugyan mesebeszéd a farkas. Mer ha farkas jána ezen a vidéken, nem mekegne ott az az állat.
Fülelem: kecske mégis. Vajjon honnan tévedt erre a tájékra? Minálunk nincsen kecske. Valahonnan hozták, aztán elszabadult, elbódorgott szegény az erdőbe.
Mán olyan közel hallatszott, hogy nem lehetett száz lépésnyire tőlem.
No mondok, ha gazdátlan az a kecske, megfogom, agyonütöm. Ugyis megfagyna szegény, rókák, varjak lakmároznák el. Hát agyonütöm, aztán elviszem a hátamon a Majnár hidjáig. Bevetem ott a hid alá. Éjfélután együtt térünk haza a komával: előhozzuk. Elvisszük hozzá: megsütjük, kompérral, paprikásan. Itatásra azér otthon leszek én idején.
Hát iránykodok, szemlélődök a fák közt. A hold mán akkor nem világoslott de azér világos vót az erdő a hótól.
A mekegés egyre hangosabb.
Egyszercsak látom, hogy egy tölgyfa alatt veckelődik a kecske, kiskecske.
- No fene kiskecskéje megszöktél anyádtul ugy-e? Eltévedtél?
A kiskecske rámnéz. Sir még keservesebben.
Pattintok neki:
- Giduka! Gyer ide Giduka!
De acs csak néz, mekeget.
- Giduka!
Meg se mozdul.
Egész közeletibe megyek úgy húsz lépésnyire. Leejtem a szűrt, megcélzom a baloskával: megsujtom.
Megfoghattam vóna annélkül, de mégis úgy sujtottam meg, mintha farkas vóna.
Hát el is találtam. Felfordult. Meg se mekkent többé.
Odamék.
Hát mikor vagy két lépést vagyok mán megreccsenik alattam valami, megreccsenik: kiesik alulam a világ.
Esek!... Esek!... hogy azt hittem valami mély kútba esek: Egy nagy ütés a tomporomon, aztán loccs! valami vizbe.
De csak araszos vót a viz.
No idő kellett rá, mig megint tudtam, hogy ki vagyok? Mer ha valaki a nevemet kérdezte vóna akkor, nem tudtam vóna hirtelenibe még a körösztnevemet se.
Kisvártatva aztán megvilágosodott nekem, hogy farkasverem az, nem kút, ahova estem.
Tapogatom a faromat, hogy mekkora sebet ütött rajtam a karó?
Hát jókorát.
Ha a fejemen ütött vóna akkorát, én se mekkentem vóna többet. Dehát az őrző szent angyal úgy intézte, hogy ne a fejemet érje az ütés. Hanem akkor nem tudtam még azt. Nem gondoltam én akkor arra. Csak az ütést nyögtem. Éreztem, hogy mingyán el is öntötte a meleg a lábomszárát.
Próbálom nagy kinnal, hogy föligazodjak. Nem birok, csak térdre.
No rettentő kutya szörnyüségesen fájt a csontom.
De aztán hogy negyedóráig is ott feküdtem a vizbe, elgyalúdott mégis valamennyire a fájdalom. Hanem akkor meg még tán a csontom fájásánál is jobban sajoltam, hogy benne maradok a verembe: nem birok kimászni.
Csak lihegek ott, szivogatom a fájást. Várakozok, megint próbálkozok: hiába, nem juthatok ki.
Mi lesz mán most?
Kifosztják-e nélkülem a hörcsököt?
Bizonyosan kifosztják. Még tán örülnek is, hogy csak ketten osztozkodnak? Hónaptul kezdve gazdag mind a kettő. Csak én maradok főd szegénye, minden szerencsének messzirül-nézője.
A fiambul nem lesz pap, csak kérgeskezü paraszt, mint én vagyok. A gólyanyakú tajtékpípát is más veszi meg. Talán épp a kocsis.
De hátha adnak nekem is a pénzbűl?
Dehogy adnak. Mér is adnának? Én nem dógoztam érte.
A koma adhatna pedig, adna is emberségbül, bizonyosan adna, de eltagadja, hogy nem tették meg a nagycselekedetet, mivelhogy énrám hiába vártak. Eltagadja okosságbúl.
De hátha híre kél majd a fosztásnak?
A koma akkor is csak azt fogja mondani, hogy ő nem részes benne: lehet, hogy másokkal társult a kocsis, lehet, hogy a kocsis is kimaradt belüle - mások vótak. Nem látok én abbúl a pénzbül egy rézkrajcárt se.
Másnap délfelé húztak ki a verembül. Az uraság emberei. Igen nevették, hogy én vagyok a farkas. Faágakbul csináltak saroglyát, azon vittek haza.
A feleségem rítt.
A fiam is.
Én is keseregtem.
Azt mondtam persze, hogy a házunk alatt vonyított a farkas, azt üldöztem a baloskával. A csizmát azér húztam az asszonyét, mert jobb a patkója, nem csúszik a jégen.
Estefelé jön hozzám Nagy Elek sógor. Ül az ágyam mellé.
- Hallottad-e, - aszongya, - azt a szörnyüséges szörnyüséget, ami a szomszéd faluba történt?
Énbennem megdermedt a lélek is.
- Micsoda?
- Ösmerted tán te is a Vájsz bótost? No avval hát elbántak.
- Kicsodák? - nyögöm, - kicsodák?
- Kicsodák? Csuka Bandi meg a cimborái. Ki vót vóna más?
Mondok:
- Csakis azok lehettek.
De csak alig lehelhettem a szót.
Másnap délelőtt gyön be az asszony:
- Megvan mán, aszongya, megvan a gyilkos!
- Csuka Bandi?
- Dehogy Csuka Bandi, dehogy.
- Hát kicsoda?
- A kocsisa, az istentelen! A kocsisa! Hát ki is vót vóna más!? A cimboráit most fogdossák össze.
No énnekem egyszerre úgy vacogott a fogam, mint a telegráfmasina a póstahivatalba.
- A hideg lel, - mondok.
A következő napokban vasba került a komám is, a szógáló is.
Tavaszszal aztán a falubul sokan odavótak a törvényházába, mivelhogy a komámat mindenki ösmerte. Én nem mentem el, csak a feleségem.
Ő beszélte aztán, hogy a koma olyan vót, mintha terítőrül keltették vóna föl. Avval mentegetődzött, hogy nem vót szándékuk semmi gonoszság csak éppen hogy a zsidóasszony igen sikítozott, azér hallgattatták el, - ijedtükbe. A zsidó is megösmerte a kocsisát, pedig be vót kormozva a képe. A gyerek meg ki akart futni: attul tartottak, hogy rájok vall.
No: irtózat!
Benne vót az akkor az ujságba is.
Andorás bá lecsüggesztette a fejét. A haja előrelódult és hosszan ingado zott.
- No, - azt mondja aztán szinte megvidámult arccal, - most mán igaz-e, hogy lefösti az úr azt a szent körösztöt?