A lap feldolgozottságának foka

Amiket az útleíró elhallgat

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Amiket az útleíró elhallgat
szerző: Gárdonyi Géza

       A társaság hallgatva szivarozik egy asztalnál, a gőzhajónak a dohányzójában. Egy agglegény is köztünk, - cigarettázik. Egy beteg képű fiatalember útleírókönyvet olvas. Ásít és leteszi s oly unalommal néz rám, mintha én írtam volna azt a könyvet.
Én szólalok meg:
- Idegen földön aki járt, mindig érdekes, amiket elmond. Ha talyigás is, vagy akármily krumplivelejű. Vagy ha úrféle is, de könyvetlen ember. Ha valaki elbeszélőnek se jó elbeszélő, mégis akármit elmond, érdekes. Azonban ha pennát fog valaki és papiroson mondja el az utazását, nem érdekes. Vagy legalább is nem igen érdekes. És mentül műveltebb, mentül okulárésabb az útja-leíró, antul unalmasabb.
Mert hiába ír le nekem akár ötven lapon is valamely tájat, vagy várost, vagy templomot, palotát, zuhatagot, tavat vagy akármi más gyönyörködését a szemének, egy tenyérnyi rossz fénykép is többet mond nekem annál az ötven lapnál. S hiába írja le nekem az amerikai kakasviadalt, vagy spanyol bikaviadalt, vagy párizsi lóversenyt, vagy oberammergaui passiójátékot, azokat én már untig elégszer olvastam. Mit mondhatnak még újat?
Ellenben, ha valaki szóval mondja el, akár a tájat, akár a várost, akár a templomot, palotát, zuhatagot, viadalt, lóversenyt, tehát akármit, amit látott, ami tetszett neki, ami nem tetszett neki, amin nevetett, amin haragudott, hogy mi jó és rossz hotelekben forgott, vagy hogy hol, hogyan csalták-lopták meg honnan távozott nagyobb örömmel, mint ahogy odament, - mondjuk így: mik a kellemes emlékei? És mik a kellemetlenek? - az mind érdekes. Akármi regénynél is érdekesebb. Tűnődtem én ezen, hogy mi ennek az oka?
Hiszen a szó csakaz: ha mondjuk, ha írjuk.
Végre aztán rávilágosodtam.
Hát így van:
Amit az útleíró megír, nem magának írja, hanem a világnak. Szedeget hozzá a lekszikonokból, bédekkerekből, történelemből, sőt más tudós utazók könyveiből is.
És kihagyja az írásából éppen azt, ami legérdekesebb: az életet. Az idegen ember életét, ahogy a maga kövei között, maga fái alatt, a maga valóságában, porában, szennyében, becsületességében, huncutságában vagy egyéb leveiben, páráiban, szagaiban látta.
S kihagyja a legeslegfőbb érdekességet: a maga mindenféle köznapi érdeklődéseit és egyéb izgalmait, történeteit.
Már pedig ez az igazi érdekesség: az embernek az ember.
Aki ír, nem erről ír.
Aki beszél, erről beszél. Akár magáról beszél, akár másról beszél.
S még valami:
Aki élményekről beszél, elsősorban is magának beszél, - mert hiszen beszélve újra végig éli az utazását, vagy az utazásának egyes izgalmait, gyönyörködéseit, bámulásait, okulásait, okosodásait, szívének és elméjének nagyobb rezgéseit. Az ő izgalmai a hallgatóknak akkor is kellemes izgalmak, ha neki kellemetlenek voltak. Ő bosszankodott - s tán mikor elmondja, akkor is boszankodik, - mink meg mosolygunk vagy nevetünk a történetén. Örülünk, hogy nem velünk történt.
Summák summája:
Az élmények elmondásában az az érdekes: amit voltaképpen a magunk kedvére mondunk el. Az írás is elmondás, csakhogy szemnek. Tehát az írásban is az az arany, amit igazában magunknak írunk meg. A többi csak réz, meg pakfon, meg ócskavas.
Ezt nem tudják az útjukat leírók.
Ha tehát valaki úgy írná meg az utazását, - akárha tízkötetes könyvben is, - hogy azt hallgatná el mind, amit megírni szándékolt és azt írná meg mind, amit az írásában elhallgatott volna, hát az a tízkötetes munka lenne a legérdekesebb útleírás a százezernyi sok mindenféle útleíró könyv között.