Amióta én megházasodtam...
szerző: Petőfi Sándor
Amióta én megházasodtam,
Valóságos fejdelem vagyok,
Trónusom a karszék, és pipámnak
Hosszu szára a királyi bot.
Ekkép űlök a szörnyü méltósággal,
S elfogadom kegyelmesen itt
─ Akik jőnek audientiára ─
Országomnak jobbágy népeit.
Ott egy lyányka rózsaszín ruhában...
Mert lyány vagy s még szép is a felett,
Legelőször is veled beszélek,
Jer, hugám, az elsőség tied.
Kis hamis lyány! mért kerültél eddig?
Csak nevedről ismerhettelek,
Azt tudám csak, hogy Örömnek hínak,
Kergetélek, s el nem értelek.
Ámde végre birtokomba estél,
Meghódítám tündér-szárnyadat,
Kertészem vagy, te növelsz naponként
Homlokomra fris virágokat.
Szép virágok színre és illatra,
Milyeket csak tündérkéz növel,
És közöttök a tövis csiklandja
Csak fejemet s nem karcolja fel. ─
Lépj elő, te hosszú száraz ember,
Mélyszemű és sápadt arczu Gond,
Vagy maradj csak, ajkad mindig ollyan
Prózai históriákat mond;
Balgatag, ki ily dicső napokban
Kenyeret és ruhát emleget,
Hordd el magad! bár rövid az élet,
Beszélgethetünk még eleget. ─
S te is itt vagy, te is megjelentél?
Dúlt arczoddal, sötét Fájdalom!
Nem remeg kend, örök ellenségem,
Hogy ezennel fölakasztatom?
Mély sebeket hasítál szivembe,
Melyek néha most is vérzenek;
Mit csináljak most veled?... ne búsulj,
Kegyelmesen megkegyelmezek.
Egymás ellen hosszu harczot vívtunk,
A diadal hozzám esküvék;
Nagylelkű leszek, mert a győzőnek
Dicsősége a nagylelküség ─ ─
Milly zaj ez kinn?... Pegazusom tombol,
Tán megrúgta valamely szamár,
Vagy tán azért nyugtalankodik, mert
Engem olyan rég nem láta már.
Várj, lovacskám, majd tiporhatod még
A felhőket jó gazdád alatt,
Várj egy kissé, hagyd élvezni mostan
Fejedelmi nyugodalmamat.