Amerikai könyvek tanulsága
| Amerikai könyvek tanulsága szerző: Szerb Antal |
Ha két komoly ember beszélget, olyanok, akik szeretik az elvont közhelyeket, előbb-utóbb felmerül ez a beszédtárgy: Európa jövője. (A jövőről beszélgetni sokkal könnyebb, mint a multról: sokkal kevesebb pozitív ismeretet követel meg s ez magyarázza meg talán Keyserling gróf népszerűségét.) Az esetek kilencven százalékában a beszélgetés a következőkép alakul: hát igen, haladunk az amerikaiság felé. A tőke összpontosulása gazdasági téren, a Pénz és az Eredmény vallása a világnézet frontjain, – és minden más, mozi, sportok, élettempó, az új generáció növekvő ostobasága: megannyi jele a fejlődés irányának. Az utóbb említett jelre vonatkozólag egy nagy francia lap a mult nyáron körkérdést rendezett, hogy mi az oka a „kretinizmus” térfoglalásának a francia ifjúság körében; számos neves író, többek közt Francis de Miomandre, tiltakozott a probléma ilyetén megfogalmazása ellen: mert szerintük az, amit némely elmaradt öreg könyvmoly iskolás humanizmusában kretinségnek néz, voltaképpen a legegészségesebb fejlődés, melynek folyamán Franciaország az Egyesült Államok nívójára fog emelkedni.
Mihozzánk az Amerika-hullám még csak most van útban; nyugaton sokkal erősebben érezhető. Nem érezni talán Olaszországban, hol az európaiság legfőbb pozitívuma eszmél most önmagára, és nem érezni Angliában, mert ott eléggé ismerik, önmagukról, az angolszász szellem kétélű áldásait. De például Berlin legfőbb ambíciója, hogy a megtévesztésig olyan legyen, mint mondjuk Indianapolis vagy Kansas City, esetleg, ha minden jól megy, mint Csikágó. Párizs is erre törekszik. De míg Berlinben az amerikai otthon érzi magát, Párizsban kevésbbé. Nem mintha zavarba hozna, hogy a gót templomok évszázadoktól fekete falaikkal olyan magától érthetődőséggel állnak az utcasarkon, mint valami metroállomás, hirdetve a multak jelenvalóságát, hanem mert úgy látják, hogy Párizs egyelőre még igen primitív fokon áll, a vonatok miniatűrök, a forgalom elenyésző és a házak valósággal liliputiak.
Európa Amerika felé halad; nem is halad, hanem rohan, az élettempónak megfelelően, amerikai autón, amerikai jazz-zenére, az amerikai dollármitológia mágneses vonzása felé és még a szépségideál is görl-izálódik, amint német könyvekben olvasható.
És Amerika? Amerika először is Amerika, tehát nincs szüksége rá, hogy elamerikaiasodjék. Az amerikai átlagember (és egy civilizációnak sem sikerült még az átlagemberek ekkora többségét kitermelnie) ül „on the top of the world", a világ tetején, amint egy népszerű jazz-szöveg zengi. Ül és elégedett. Az övé a dollár és az egész világ hűbérese, illetve ami sokkal több, az adósa. Az övé a világ legtökéletesebb alkotmánya, mely magának az észnek és a természetnek a követelményein épül fel. Ő véd mindent a föld hátán, ami szép és jó; a Szabadságot, melynek szobra ott ásít Amerika küszöbén, 14 pontban kiterjesztette az elmaradott világra. Aki ennél többet akar, bombavető anarchista. Az egyik új amerikai regény Zenith városában játszódik. Igen találó névadás. Azt fejezi ki, hogy minden amerikai város zenitnek tudja magát, az emberi haladás ragyogó sarkpontján.
És mégis: a végeláthatatlan Megelégedés tengeréből itt-ott szirtek ütődnek ki, nagyon kevesen ugyan és nagyon elszórtan, kicsi és hegyes szirtek mégis, melyek veszélyeztetik a hajózást. Egy élelmes telekspekuláns Newyork egy részét művészvárossá építette ki; így keletkezett Greenwich Village, a félelmes erkölcsű amerikai Montparnasse, ahol egy új generáció nőtt fel, az első amerikai literátor-nemzedék. Ez az új nemzedék most keresi a hangját, mely egy új, még meg sem született Amerika hangja lenne.
Az új Amerika talán Henry James-szel kezdődött, a legfinomabb amerikai íróval, aki 1916-ban, közvetlenül a halála előtt angol állampolgárrá lett, részben, hogy dokumentálja hódolatát fajának igazán ősi tradiciói iránt, részben pedig, mert nem akart mint amerikai meghalni. Azután jött az amerikai hadüzenet, a reklámnak, a propagandaművészetnek ez a rekordteljesítménye, mellyel egy békés nagy népet belekergettek egy számára idegen és józan pillanataiban gyűlöletes kalandba; az amerikai ifjúság a saját testén élte át a beteg Európa minden lázát és legkivált a békekötés utáni évek rettenetes kiábrándulását, amikor érezték, hogy hazugság volt mind a nagy jelszó, amelyért fiatal vérüket tengerentúli árkokba öntötték. Hozzájárult mindehhez az a történelmi szükségszerűség, hogy az amerikai lakosság nem angolszász és nem protestáns elemei lassan-lassan kezdenek szóhozjutásra érni: németek, írek, olaszok, katholikusok. Hiszen tudvalevő, hogy az Egyesült Államok lakosságának mindössze 22 %-a angol származású.
Az új írónemzedék egyelőre lázasan keresi a formát, megpróbálkozik minden modernséggel, melynek ideát már kissé divatjamult íze van. Sinclair Lewis a karikatúrarealizmussal, a dolgok ad absurdum vitelével, Sherwood Anderson Knut Hamsun elmerengésével siratja Amerika elmult ifjúságát, Theodore Dreiser a francia naturalizmus legszélesebb adatbőségével és szenvtelenségével, John Dos Passos lazán összefüggő pillanatfelvételekkel próbálja megérzékíteni a nagyváros zűrzavarát, E. Rice fegyvere a német expresszionista drámatechnika. És megannyi mások; ahány író, annyi irány, de mind kontinentális és nem angol irányok. Az új generáció első általános ismertető jele egy intenzív Európa felé fordulás, ugyanakkor, mikor Európa Amerikát kívánná majmolni.
Amennyire eltérnek egymástól ezek az írók formaakarásukban, annyira hasonlítanak egymásra mondanivalójuk által. Tendenciájukat néhány könyv futó ismertetése minden elvont megfogalmazásnál jobban érezteti.
Sherwood Anderson egyik utolsó regénye a Dark Laughter (Sötét Kacaj). Egy újságíró megszökik a felesége, a régi élete, rendes amerikai önmaga elől. Egyszerűen eltűnik, álnevet választ és végigbarangolja a Mississipi partját. „A nagy folyó” most (hogy a vasút kiszorította a hajóforgalmat), magányosan és üresen, valami furcsa módon olyan, mintha egy elveszett folyó volna. Talán a középső Államok elvesztett ifjúságának lett a képe-mása. A hős, életét egészen elölről kezdve, letépve amerikai gátlásait egy nagy szerelemben visszatalál elvesztett ifjúságához.
Theodore Dreiser roppant sikert ért könyve, az Amerikai Tragédia unalmas, mint az amerikai élet. A hétköznapi kicsiségek végeláthatatlan áradatából egyszer csak felmered egy gyilkosság, nagy amerikai szenzáció. A gépies életben fel nem használható életenergiák explodáltak.
John Dos Passos Manhattan Transfer-je (magyarul most jelent meg Nagyváros címen) Newyork szimfóniája kíván lenni. A rohanva váltakozó éles pillanatképeket egy vezérmotívum zenéje kíséri végig: csak el, el ebből a szörnyű városkatlanból; a munkanélküli és a trösztvezér ebben a titkos vágyban találkoznak. A hős végül itt is megszökik; hová? „nem tudom... elég messze”... mondja a regény végszavaként.
E. Rice drámája, The Adding Machine, a számológép, átjött Európába is, sőt Párizsban adták. A szereplőknek nincs nevük, csak számuk, hisz úgyis mind egyformák, amerikai polgárok. Egy ilyen ember a rengeteg közül, Mr. Zero, megölte a főnökét, mikor az huszonöt évi szolgálat után elbocsátotta a többtermelés nevében, mert beszerzett helyette egy számológépet. Mr. Zerót a törvényszék egyhangúan bűnösnek mondja ki, mikor védekezésében azzal a képtelen követeléssel áll elő: Uraim, képzeljék magukat az én helyzetembe. Mr. Zerót kivégzik; de az amerikai a túlvilágon is amerikai marad. (Talán ezért nem akart Henry James mint amerikai meghalni.) Mr. Zero nem érzi jól magát a mennyországban, mert ott csupa „lógós” van. Egy külön helyiséget rendeznek be neki, ahol egy számológépet kezel legközelebbi testetöltéséig. Addigra a technika már annyit fejlődött, hogy lábújjának egy mozdulatával egy-egy egész bánya forgalmát el tudja könyvelni.
Az új írók közül kétségkívül Sinclair Lewis a legjelentékenyebb. Main Street-jével és Babbittjével ő érte el a legnagyobb sikert. Mindkét könyve fogalommá vált az amerikai köztudatban; kénytelenek voltak elismerni, hogy minden amerikai városban van egy Main Street, Fő-utca és hogy ezek a Fő-utcák mindenütt teljesen egyformák, az Atlantitól a Csendes-Óceánig és mindenütt ugyanazok az emberek lakják. A babittizmusról pedig úgy beszélnek, mint azelőtt Európában az oblomovizmusról és valóban Babbitt ugyanannyira képviseli az amerikai nemzeti betegséget, mint amennyire Oblomov képviselte volt az oroszt.
Babbitt egy öregedő, jómódú amerikai, aki ráébred, hogy egész élete milyen mérhetetlenül üres volt. Amint hálószobája éppen olyan, mint a város többi „standard” hálószobái, szerelme, házassága, sorsa is épp olyan volt, éppoly standardizált, mint polgártársaié; hiszen neki is, a többieknek is az a morális alapelv diktálta tetteit, hogy olyannak kell lennie, mint a többiek, erkölcsi ideálja neki is a „regular guy”, a rendes ember volt. Most megpróbálja, elkésve, megvalósítani saját, individuális életét. A város növekvő idegenkedéssel nézi Babbitt furcsa viselkedését: könyveket olvas, barátnője van, délelőtt moziba megy, igazat ad az éhbéres, sztrájkoló telefonos kisasszonyoknak. Kliensei lassanként elhagyják, már-már a klubjából is kizárják, amikor feleségének betegsége visszatéríti a helyes útra, hogy menthetetlenül Babbitt maradjon.
Számunkra, kikben Amerika neve felhőkarcolók, világvárosok, zsúfolt magasvasutak asszociációját kelti fel, rendkívül különösen hangzik, hogy Sinclair Lewis támadása elsősorban az amerikai élet vidékiessége, kisvárosiassága ellen irányul: az emberek mindent tudnak egymásról, a quakeridőkből maradt álszenteskedéssel ellenőrzik egymás erkölcsi viselkedését és szomszédaikat a legtolakodóbb módokon térítgetik a jó útra, – és nincs egy fia gondolatuk sem, ami túlmenne városuk gyárkéményekkel körülpalánkolt határán. Ugy látszik az amerikai nagyvárosok olyanok, mint valami túlságosan jól fejlődött gyermek, anyák és nagyanyák öröme: szellemi fejletlensége groteszk ellentétben áll testének méreteivel. Igy látja A. Halfeld is, most megjelent kiváló könyvében: Amerika und der Amerikanismus. Megállapítja, hogy az amerikai városoknak még csak egy rendes korzójuk sincs, se semmiféle nyilvános helyiségük, ahol a város, mint város élhetne. Csak a kozmopolita Newyork, az angol városi tradíciókat őrző Boston és a politikusok számára fenntartott Washington nevezhető nagyvárosnak, „a többi mind vidéki város marad, akár két millió lakosa van, akár húszezer”.
Ez a kisvárosi szellem, mely talán az amerikai gazdasági rend elgépiesítő hatásából fakad, kiközösítés terhe alatt eltilt mindent, ami nem standard, ami felülemelkedik az átlagon. Az élet zordonabb és örömtelenebb, mint a puritán ősök korában volt, számológépek, dollárcsináló gépek, fajfenntartó gépek, mindig ugyanazokat a frázisokat hadaró grammofónok élete, szürke szemükbe a szépségnek még csak az álma sem hull, mert hiszen nem tudják, hogy nem is élnek.
Sinclair Lewis és a fiatal írók lázadása a konvencionalizmus ellen, az egyéniség, az intellektus, az életvágy lázadása, tulajdonképpen romantikus lázadás, az európai romantika valamennyi fázisával rokon, de legkivált Ibsennel és Nietzschével. Ezért tűnik fel nekünk sokszor kissé elavultnak forradalmi eszméjük és ezért vagyunk nagyon szkeptikusak minden ajánlott megoldásukkal szemben. Mifelénk ezek a dolgok már másfélszáz évesek.
De Amerika csak most érett meg a romantikára. Minden igazi romantika beteg társadalomból fakad, és Greenwich Village-é igazi romantika, nem sablón, sőt éppen reakció és gyilkos támadás a holywoodi tucattermelés moziromantikája ellen, az anyai szeretetről és ártatlan görlökről szóló grammofónballadák romantikája és az egész borzalmas angolszász szentimentalizmus ellen. Az új romantika szülőoka és támadási célja: Amerika betegsége.
Mert hogy Amerikával baj van, azt csak a standardpolgár nem veszi észre. Az amerikai a 18. század fehér ragyogású elveinek égisze alatt él, a szabadságot és a demokráciát emlegeti nemcsak a népgyűléseken, de saját lelkiismerete előtt is, – pedig ezek az eszmék a valóságban már semmit sem jelentenek és Amerika egy nagy öncsalásban él, mely példátlan a világtörténelemben. Demokrácia ugyan van még; európai szemmel nézve sokkal erősebb, semmint Sinclair Lewisék kritikája mondaná: a Main Street hősnője például egy orvos felesége, szerelmes egy szabóinasba és a kisváros lakói, mikor a házasság intézménye ellen való vétségen felháborodnak, szociális fonákságát észre sem veszik. Minálunk fordítva volna. De a fejlődésnek minden egyes mozzanata antidemokratikus; egy köztisztelettel körülbástyázott pénzfeudalizmus van kialakulóban, vezető családokkal, melyek hatalomban és zárkózottságban messze felülmúlják az ó-világ arisztokráciáját. Egy új udvari osztály van talán születőben, melynek mondják, H. E. Fosdick, a Rockefellerek házikáplánja, a Richelieuje. Ez a kiválasztódás örvendetes, mert idővel kultúraépítő lehet; egyelőre azonban mérhetetlenül visszás a demokrata elvek alatt a sznobizmusnak az a primér, gátat nem ismerő ősereje, mellyel az amerikai a pénzes embert tiszteli, zseninek tartja, könnyezve emlegeti a nevét, ha történetesen egy városkából való vele, kézszorításától extázisba hull: a moziban sokszor láttuk ezt és nem is mindig mint mulatságos motívumot. És a szabadság eszméje, mellyel Isten választott amerikai népe meg fogja váltani a világot? Gondoljunk a prohibícióra, az alkoholtilalomra; nincs semmiféle keleti zsarnok a történelem ritkaságboltjában, aki tolakodóbban bele mert volna avatkozni alattvalói sorsába, mint az amerikai nagytőke, mely nem tudja látni, hogy a munkás szórakozás ürügye alatt másnapi munkaképességét csökkentse. Jól mondja Halfeld, ez a munkás magánéletének a taylorizálása, minden eddiginél súlyosabb rabszolgaság.
A taylorizált élet pokoltornácaként tátongó kielégületlenséget hagy az átlagamerikaiban is, aki sosem ér rá, hogy életének igazi értékéről mérleget készítsen. Ezt az ürérzést nem tudja alkoholba fojtani, sem szerelembe, mert azt is a „blue laws”, a puritán szellem mulatságos prohibíciós törvényei gátolják. Nem vigasztalja a vallás sem; az amerikai ugyan nagyon vallásos, ha szomszédja erkölcseiről van szó, pénzt is áldoz egyháza céljaira, megfogadva a transzparens hirdetések tanácsát: „Invest your money in God”, fektesd a pénzedet Istenbe. A templomba is elmegy rekord-bibliaolvasásra, amikor egyfolytában felolvassák az egész bibliát, hogy ki tudja tovább hallgatni s a győztes nevét és időteljesítményét aztán a helyi lapok közlik; vagy ha a pap azt ígéri, hogy amennyiben nem sikerülne bebizonyítania, hogy a biblia Isten szava, a hívők előtt megeszi új szalmakalapját. De ebből a vallásosságból hiányzik minden belső átélés és ezért minden vigasztalás is.
A kielégületlen ember beteg utakon keres enyhülést: a mozi- és a táncőrület még a legjózanabb; de nyomukba jön a véres szenzációk vágya, a rablógyilkosok nemzeti hősökké válnak és a „bűnhullám” egyre terjed, belső prairie-k tüze. Az amerikai angolt fajtestvérétől nyugtalansága választja el. Chesterton Amerika reprezentánsát abban a hölgyben látja, aki elment Lady Asquith előadására és utána visszakérte a pénzét; mert nem elégítette ki a várakozását, jóllehet ő lázbetegen is eljött, hogy meghallgassa. Ez a nyugtalanság, mely a lázbeteget kikergeti ágyából előadást hallgatni, hogy végül is elégedetlenül távozzék: ez Amerika.
Az amerikai lélek vészesen búgó földalatti tárnáiba próbálnak behatolni az új amerikai írók az önkritika hidegfényű Davy-lámpájával és az eltemetett aknák rabjait újra felvezetni a napvilágra. Vajjon sikerülhet-e nekik? Kétségtelen, hogy egyelőre csak elszigetelt intellektuelek, akiknek alig van közösségük az amerikai nép egészével és mozgalmuk ma klikknél és divatnál alig több. De mégis sikerük mutatja, hogy olvassák őket; és minden szellemtörténeti fordulat kezdete az irodalomban van. Még annyi minden csodálatos dolog történhet az amerikai néppel, hisz eddig még semmi sem történt vele, csak meggazdagodott. Üde primitívségével, mely oly széppé teszi a fiúk és az asszonyok arcát, és oly vonzóvá a mozifilmeket, mesébe illő jóhiszeműségével, mely oly kellemessé teszi a velük való érintkezést, az amerikai nép fiatal nép, ha van egyáltalán valami értelme az ilyen kifejezésnek.
Biztató jelenség az is, hogy az amerikai, dollárhit és eredményvallás felszine alatt, félig magatudatlanul, még mindig a 18. század jámborságával tiszteli a tűzpróbás kuturális értékeket. Napilapjaink nemrégiben hírül hozták, hogy Gene Tunney, a boxbajnok, a Yale-egyetemen felolvasást tartott Shakespeare-ről. Tudnunk kell, hogy Amerikában mindenkivel felolvasást tartatnak, aki valamelyest nevezetes: mert azalatt nyugodtan kell ülnie és kényelmesen meg lehet nézni. Paródiaszerű, hogy a nehézsúlyú férfiú éppen Shakespeare-ről beszélt. De az érem másik oldala az, hogy Tunney, aki beszélhetett volna például a boxolásról, mégis szebbnek találta Shakespeare-ről beszélni. Tulajdonképpen itt az történt, hogy az amerikai sportszellem groteszk, nehézsúlyú módon meghajolt Shakespeare és a tragikus kultúra géniusza előtt. Shakespeare Amerikában is Shakespeare, sőt szimbolikus értékben sokkal fontosabb, mint Angliában. Babbitt is azt kívánja, hogy a halála előtt egyszer átmehessen Európába: hogy egyszer jól leihassa magát és hogy megnézze Shakespeare szülőhelyét.
Lehet, hogy a növekvő átlagosodás, a nagy amerikai társadalomgép elnyeli majd Moloch-szájába ezeket az elszigetelt formakeresőket; de Bessenyei is, Baróti Szabó is elszigetelt formakeresők voltak, jámbor „szándékukban” reménytelen magányosok – és mégis Széchenyihez és Vörösmartyhoz vezettek. Lehet, hogy Sinclair Lewis és társai egy új Amerika Pilgrim Father-jai, „zarándok ősök”, egy új szellemiség pionírjei, a reménytelen prairie-ken át.