Amerika! Amerika!: VII.
| Amerika! Amerika!: VII. szerző: Nagy Endre |
Ahogy egy európai látja
Newyorkban van egy utca, amely csupa szinházból áll. Ha az utca elején lejátszottak már egy darabot, átviszik az utca végére. Mikorára a közönség odaér, elfelejti, hogy látta már és megnézi mégegyszer.
Ez csak vicc, de valóság az, hogy a Broadway kis szakaszán és a keresztező utcákban gyüjtötték össze egycsomóba a hétmilliós város valamennyi szinházát, moziját, mulatóhelyét. Aki maga vezeti a kocsiját, valahol messze leszáll, átül taxiba és úgy viteti magát a szinházhoz. Máskép meg nem közelíthetné, mert a szinházak tájékán egy kilométeres körzetben nemcsak tilos a kocsit parkoztatni, de lehetetlen is.
Szinházbamenéskor és előadás végeztével elképzelhetetlen tömegek lepik el itt az aszfaltot. Aki már szorongott valamikor ebben a sűrűségben, meg tudja érteni és el tudja hinni azokat a legendákat, amelyeket az Amerikajárt utasok regélnek revolveres banditákról, akik a gyalogjárón, a közönség szemeláttára rabolják ki az embert.
Ennél itt mi se könnyebb. A bandita odaszorítja revolverét észrevétlenül az oldalához és a fülébe súgja:
- Add ide a pénzt!
Ebben a rettenetes sűrűségben szegény áldozat nem tehet egyebet: észrevétlenül belenyúl a bandita zsebébe, kiveszi a pénzét és egy részét átadja neki. És soha senki se tudja meg, hogy ki volt a rabló és ki az áldozat.
Állami szubvencionált szinházak nincsenek. Minden szinház magánüzleti vállalkozás és olyan kitünő, amilyenné csak a szabad verseny üzletet fejleszthet. Az előadások legnagyobb értéke abban a roppant ember-rezervoárban van, amely a szinházak rendelkezésére áll és amelyből a rendező minden szerephez a legmegfelelőbb ember-példányt válogathatja ki. A newyorki szinpadokon nem látni parókát, ragasztott szakállt, kitömött vállat, steklis cipőt. Mindenki olyan kopasz, olyan hajas, olyan magas, olyan alacsony, amilyennek a szerepe kívánja.
Láttam egy darabot, amelyben kinaiak, angolok, németek és egy amerikai szerepelnek. A kinaiak tökéletes kinaiak voltak, az angolok tökéletes angolok, a németek tökéletes németek, - csak az amerikai volt egy kicsit gyönge.
A szinpadokon tökélyre fejlesztve az a naturalizmus, amelyet Reinhardt a «Nachtasyl» óta függönyeivel és szimbólumaival iparkodik folyton levezekelni.
Láttam a «Bömbölj Kína!» című szovjet-propaganda-darabot, amelyet Mayerhold Berlinben a moszkvai rendezéssel mutatott be. Itt átrendezték a darabot. A színpadon megépítették Shanghai kikötőjét valódi vízből, a valódi vizen valódi kínai vitorlás bárkák ringtak, a valódi bárkák mögött egy valódi angol hadihajó állott, valódi acélból összekovácsolva. Az egészhez még csak egy darab kellett volna valódi irodalomból.
A newyorki szinpad pontosan annyival jobb az európai szinpadnál, amennyivel a Savoy-Plaza-Hotel előcsarnoka lui-szejzebb a Petit-Trianon-nál.
Newyork három mammuth-mozija van a huszadik századnak olyan jellegzetes csodája, mint amilyen a rodosi colossus volt Perikles korának. Mozi-bazilika. Hatezer nézőre épült mindegyik és a pénz-gondoktól felszabadított Barokk márványban, bronzban, szőnyegben, aranyban, kristályban olyan orgiát rendez, amilyenről a tizennyolcadik század szegény királyai és császárjai nem is álmodhattak.
A barokk ezúttal nem anakrónizmus, mert maga a mozgófénykép ezekben a mozikban olyan szerényen húzódik meg, mint a Doge-palota termében a telefon. Száztagú szimfónikus zenekar, aztán látványos revű görlökkel, jazz-band-del, jazz-karmesterrel, közbeiktatott artista-számokkal, - csak aztán jön a mozidarab. Mindegy, hogy melyik. Az előadások folytatólagosak, a közönség mindig beléphet. Az ember véletlenül ép a darab happy-end-jéhez érkezik, aztán vár két órát és megnézheti az előzményeket.
Később magam is megértettem, hogy az amerikai közönség miért tud ebbe ilyen szépen beletörődni. Minden mindegy. A szórakozás ép olyan mechanikus, mint a mozgójárda az áruházakban. Mindenütt rá lehet lépni, zökkenő nélkül.
A zene, a tánc mindig pergő ritmusú, a díszletek mindig csillámokkal csillogóak, a kosztümök mindig szabályos női combok foglalatai. A zenébe a dob mint egy láthatatlan derelye-metélő metszi az apró, egyforma ritmusokat, ötven comb egyszerre villan, ötven talp egyszerre csapódik a pallóhoz. A díszletek pompája is: a Sok. A megismétlődés lihegő ritmusa. Jazz a képzőművészetben.
Szellemi masszázs ez, amely végigkopog az idegeken és elaltatja a lelket. Azt hiszem, Amerikában feltalálták a szórakoztató-gépet.