Altató (Komjáthy Jenő)
| Altató szerző: Komjáthy Jenő |
A napba néztem. És szemem világa
Megtört legott és elhomályosult.
Az égbe jártam. És csak pusztaságra
Lelt lelkem a földön, midőn lehullt.
Búmat, mely fölsír az eget keresve,
Mint gyermeket a dajka, ringatom:
Te vészes óceán, szivem keserve
Csitulj el, ó, ringasd el őt, dalom!
Nem bírod el az élet zord borúját.
Ha lelked egyszer csüggött hőbb egen,
Eldobni vágyol fonnyadt koszorúját, -
Vándor vagy e sárgömbön, idegen.
Hiába ápolod szép ideálod,
Mások csupán kacagnak álmodon...
Kétség, mely körmödet szivembe vágod,
Csitulj el, ó, tépjed ki őt, dalom!
Börtönt lel itt viszont, ki égbe járt már,
Lélegzeni neki itt már iszony,
Eltépni ég az élet rabi jármát,
Megfojtja őt istenszerelmi szomj.
Hol lelsz te írt, kit zaklat szertelen vágy
És óriás fájdalmak súlya nyom?...
Te szomju kín, mely megpihenni nem hágy,
Csitulj el, ó, kiáltsd túl őt, dalom!
Látod: fölél s rád tör, mit halva hittél,
Gyötör, csigáz, marcangol, eltapos;
Dicsőbb világban is hiába hinnél,
A kínok árja elborítja most.
Ki tartja fel, hogy végkép el ne rontson?
A vészharangok zúgnak. Irgalom!
Hogy békezászlót haldokolva bontson,
Túlzengni őket bírja-e dalom?
Felém rohan a gyilkos ár sodorva,
Már rémesen fölzúgnak a habok,
Zajongva tör reám a vízi horda,
Erőtlen, kétségb'esve lankadok...
Kiöntöm szívem egy végső sikolyban,
Szívrázó jaj legyen hattyúdalom!
Halálos kedvemet iszonyba fojtom,
Ha nincs a dalban többé hatalom!
Nem, mégse, nem! Dalomból élet árad,
A habokon túlárad a szivem,
Hétszínü lobogóm az égi házat
Belengi újra tisztán és hiven.
Hullám, megállj! Nem félem már hatalmad,
Dalom a tiszta összhang, nyugalom;
Elringatom, eltörlöm a siralmat,
Túlzengi őt, túléli őt dalom.