Allegória az íróról

Allegória az íróról szerző: Karinthy Frigyes

       Hogy mi az az író, Pistike?

Hát... nézzed csak, Pistike, hogy is mondjam neked... az egy olyan ember, aki mindig ír. Előtte van egy csomó papiros, és ő egy vékony, kék vonalat enged ki magából, ez a vékony vonal letapad a papírra, és ott mindenféle kacskaringós jön ki belőle... tudod, olyan csipkés rajzok, amik egymás alá kerülnek... hm. Ezeket hívják soroknak.

Hogy is mondjam csak neked - hát ez úgy van, mint például a selyemhernyóval, amit te tenyésztesz. Ugye, mikor az már sokáig teleette magát eperfalevéllel, egyszerre csak abbahagyja az evést, és a fejéből kienged egy hosszú-hosszú selyemszálat, amit a selyemhernyó kienged magából, ezt aztán maga köré gabalyítja, sűríti, fonja, bogozza - és csinál magának belőle egy kis selyemházat, amibe begubózik. Ott elalszik, és később kijön belőle lepkének. A sok eperfalevél átalakul a hernyó fejében selyemfolyadékká, és a selyemfolyadékból selyemszál lesz.

Hát ez úgy van az író-hernyóval is, Pistike. Az író bácsi fiatalkorában eszik mindenféle levelet, de nem eperfalevelet, hanem olyan levelet, amit mások írtak, írt levelet meg könyvlevelet. Ez... hm, tudod, Pistike, hogy is mondjam csak? ...ez aztán az író fejében átalakul tintává, tudod, szép kék tintává, az a sok levél. Na és egy napon, mikor aztán az írónak a feje tele van tintával - hát akkor, Pistike, akkor az író abbahagyja az evést, és kiengedi magából a tinta-szálat, hogy begubózza magát, és majd lepke lesz belőle. Hogy hol engedi ki magából? Hát - az írónak a fejéből vezet egy cső, bele a kezébe, a karján keresztül, a kezének a végén van egy kis hegyes, amit tollnak neveznek és ezen keresztül kijön a tinta-szál. Az a furcsa, Pistike, hogy akármilyen levelet eszik az író, mindig tinta-szál lesz belőle - például az a fajta, amelyiket költőnek neveznek, az egész nap szerelmeslevelet eszik, és abból csupa tinta lesz a fejében, ami a tinta-szálhoz kell.

A tinta-szálat az író kiengedi a papírra a fejéből, a szálnak az egyik végét odaköti valami ághoz, amit kiadónak neveznek, Pistike, és most kezdi kiengedni a tintát a fejéből. Jön, jön a szál a fejéből, mindig hosszabb lesz, mindig több lesz; eleinte nagyon sűrűen és szépen jön (ja persze, Pistike, mert akkor még sok tinta van a fejében!), ilyenkor az elején sűrűn befonja, szövi vele a papirost, gyönyörű szép tinta-szál, mindenki örül neki, hogy milyen gyönyörű, jaj de szép, jaj de szép, és adnak neki sok helyet. Ilyenkor az író is örül, dacára, hogy folyik a fejéből a tinta, mindig kevesebb lesz, de ő látja a sok szálat, hát örül neki, hogy majd ő hogy begubózza magát, és milyen jól fog aludni, és majd lepke lesz belőle.

A tinta pedig fogyik, egyre fogyik az író fejéből, és amint fogyik, vékonyabb lesz, most már ritkább sorokban ír, ritkább szálak jönnek, ezt nevezik verses drámának. De az író nem bánja, mert örül a gubónak.

Egy napon aztán kifogyik a tinta az író fejéből. Csupa tinta-szál lett belőle a papíron. Mostan az író gondolja, hogy milyen jót alszik ő most a sok szál között, míg lepke lesz belőle.

Csakhogy nem úgy van az, Pistike, ugye, te tudod? Mert a selyemhernyót nem azért tenyésztik, hogy sok lepke legyen, hanem azért, hogy selyem legyen. Azért a kész gubókat beledobálják forró vízbe, belül a hernyó megdöglik, mire leszedik róla a selymet, és csinálnak belőle szép selyemharisnyákat, a hernyót meg eldobják.

Hát így csinálnak a tinta-gubóval is, Pistike. Mikor a sok tinta kint van az író fejéből, akkor szépen beteszik a forró kritikába, mire az író kiesik a tinta-gubóból, a tinta-szálból pedig - hát... hát... abból is selyemharisnyát csinál az írótenyésztő bácsi, a feleségének. Vannak olyan írók, akik csodálkoznak ezen, és kérdezősködnek, ezekről szokták mondani a fiatalabb hernyók:

- Hja, az öreg Izé... az már kiírta magát, szegény.

Amiben igazuk van.