Alkonyati elbeszélés
| Alkonyati elbeszélés szerző: Krúdy Gyula |
A beteg olyant prüsszentett, hogy a családi arcképek ingadozni kezdtek a falon.
- A minap azt hazudtad egy útszéli vendégfogadóban, ahová magaddal csaltál kugligolyók gurigatása céljából, hogy különböző betegségeimben nagy részük van a nőnemű ásvány¬vizek¬nek, amelyeket nagymértékben fogyasztottam életemben, anélkül hogy a következményekre gondoltam volna - szólt a beteg ápolójához. - Most itt ülök betegen, és már minden késő, még ha egész nap térdepelnék is a hideg kövön, amíg bensőmben megszakadna valami a sok imádkozástól - mondá még “Flegman”-nak Ulrik úr, a beteg úriember, annak a “Flegman”-nak, akit gyógyítása végett fogadott fel maga mellé, de aki idáig semmi másban nem tudta megsegíteni, mint kiadós, bőséges, falrendítő, mellénygombszakajtó prüsszentésekben, mert egy régi tubákot fedezett fel a padláson lógó százesztendős vadásztarisznyában, és a prüsszentésektől Ulrik úr láthatólag mindig megkönnyebbült, elűzvén darab időre a közelében ólálkodó halált.
Egyszer olyant prüsszentett “Flegman” orvosságától, hogy régen romlott zápfoga is kirepült a megerőltetéstől. (Nem kár érte.) Máskor a füléből mozdult ki egy gyufaszáldarabka, amely tizenhárom esztendő előtt beletörött a fülébe. (Nagy szerencse volt, mert újra döfködhette a fülét, ami magányosan szenvedő embernek legalábbis ternót ér.)
De egyszer... Egyszer valamiképpen a garatján, nyeldeklőjén át valamiképpen tüdejébe, gyomrába tévedt valamely dohánypor (amelyet a régi bölcsek a haldoklókkal szagoltattak, mikor még nem tudták, hogy a pthrügyi tormának ugyanilyen hatása van, de az nem megy a tüdőbe) - egyszer a padláson talált tubáktól olyan földindulás, mozgolódás, szédülés, hányás, főfájás, szélütéshez hasonlatos bénulás keletkezett Ulrik állapotában, hogy ezekben a pilla¬natokban még mindig gondolkozó fejjel, még tiszta értelemmel, sőt körültekintő számítással: szinte önmaga kívánta a halált...
A jobb keze nem engedelmeskedett akaratának, másfelé csapkodott, nyúlt, lendült, mint egy eltört babakar: mint ahogy Ulrik gondolta volna.
- Tehát adjak megint az orvosságomból? - kérdezte “Flegman”, aki megszokta az Ulrikhoz hasonló beteg úriemberekkel való bánásmódot. (“Flegman” olyan volt, mint mindig. Kaján, gyűlölködő, paprikaszerű pattanásokkal volt tele az arca, amely pattanások kezdetben mákszem nagyságúak, későbben lencse alakúak lettek, amint növekedtek, serdültek, szaporodtak a méregtől, amelyet csak jégbe hűtött italokkal tudott csillapítani a pattanások tulajdonosa.) - Tehát, adjak megint az orvosságomból?
- Nem - felelt Ulrik úr, a kezében tartott görbe kupecbottal, amely talán valamely disznó¬kereskedő kezében az egész országot bejárta: most úgy célozván, hogy a karosszéke előtt álló “Flegman” bal lábán levő nagykörmöt középen találja a csizmában, mert gyakorlatból tudta, hogy csak ezzel okozhat fájdalmat “Flegman”-nak. (Az ápoló ilyenkor oly szívből, epéből, benső keserűségből fakadott káromkodásba kezdett, amelyet a földsüket ember is nyomban megkülönböztethetett azoktól a káromkodásoktól, amelyeket a hozzáértők éppen úgy hamisítanak, mint a pálinkát.)
- Nem kell az orvosságodból, mert nem akarom, hogy olyan szamár embernek tartsál, mint eddig. “Kedves Barátom”, jegyezd meg magadnak, hogy örökre vége van annak a szép időnek, amikor mindenféle undorító orvosságokat szedettél be velem, hogy a gyötrelmes orvosságok közelebb vittek a halálhoz, a szenvedéshez, a megbolonduláshoz, mint a magam jól ismert betegsége. Persze hogy a kőfalon akartam szétzúzni a koponyámat, amikor jódot vétettél be velem, persze hogy megkönnyebbültem, amikor a jód hatása elmúlott a fejemből, persze hogy boldog voltam, amikor ráeszméltem, hogy csak a régi betegségeimmel van már bajom... Persze hogy boldog voltam, amikor levetted a fejemről, a szívemről, a hasamról a jégzsákokat, amelyektől majd megvesztem, de nem gyógyultam meg betegségeimből, csak a még rendkívülibb fájdalmaktól szabadultam meg, amelyeket te okoztál szándékosan.
- Én tanítottam meg az urat mosolyogni - védekezett “Flegman”.
- Persze, amikor negyvennyolc óráig szomjaztattál, aztán egy derék “spriccert” adtál jutalmul, félig vinkóval, félig szódavízzel. Hát ki a fene ne mosolygott volna ezen?
- Én ismertettem meg az úrral ismét a “hölgyvilágot”, miután már esztendők óta nem ejtett ki a száján női nevet.
- Tán megbolondultam?
- Lehetséges - felelt könnyedén az ápoló. - Minden lehetséges: éppen akkor teszi az ember a legnagyobb bolondságokat, amikor a legjózanabbnak hiszi magát. Egy valódi, természetétől fogva részeg embert, akinek elég a pálinkásbutykosra csak ránézni, hogy tántorogni kezdjen, sohasem lehet rábeszélni arra, hogy addig öntözze magába az italt, amíg például meggyullad benne a pálinka. Elég neki annyi bor, amellyel öntudatlanságig tartó felvidámodást csinálhat - de aztán továbbra egy kortyot sem iszik. Danolva megy haza utcahosszat, a fokosával meg¬veregeti az ablakokat, de senkit se bánt. Megcsókolja az éjjeliőrt, megöleli az esőcsatornát, szerelmet esküszik az akácfának, amellyel találkozik, leül a sarokkőre, és minden járókelővel közli, hogy ezentúl tisztességes ember lesz, mert feleségül vette Ilonát vagy Margitot, Málnásinét vagy Szolyvainét, Mattoni Jankát vagy Füredinét... Bocsássanak meg neki az emberek eddigi korhely életmódjáért, legfeljebb “hosszúlépést” rendel a korcsmában, ha már nem bírja a szomjúságot, jégbe hűti a szódavizes flaskót a görögdinnye mellé, mégpedig azt a nagy, félembernyi szódavizes üveget, amelyet ő maga töltött meg a házi recept szerint készült szódavízzel, mert bolond ember, aki a szódagyárosokat táplálja, akik amúgy se gondolnak a vevők egészségével, nem mossák az üvegeket azóta se, mióta a szódavizek csövére szúrós sarkantyút alkalmaztak, hogy ne lehessen a csövet bedugni minden tisztátalan szájba, fülbe, deszkafalon található lyukra. Ilyen fogadalmakat tesz az a részeg ember, aki hosszú, egészséges, boldog, gyötrelem nélküli életet is akar élni, amikor mámorát kialudta. Az ilyen ember olyan egészséges éhséggel ébred álmából, hogy szinte semmire se emlékszik fogadalmaiból: hízott, fehér szalonnát eszik reggelire, és hideg vizet iszik rá. Hát nem így akartam nevelni a tekintetes urat, amikor gyógyítását hosszas rábeszélés után elvállaltam? Főként abból a szempontból, hogy megmentsek a magyar társadalomnak egy nagyra hivatott, zseniális úriembert... Akit ismét visszavezethessek a drágalátos “hölgyvilág” koszorújába, akár mint egy szalagot, akár mint egy kotillionjelvényt, akár mint egy nőtlen fiatalembert, aki eddig csupán rosszindulatú betegségei miatt nem ért rá a házasságkötésre, de ha betegségeiből kigyógyult, szeretne boldog, hosszadalmas, megelégedett életet élni, amelyhez vagyonilag is módja van. Minek meghalni annak az embernek, akinek szép kis földbirtoka van a Felső-Tisza mellett?
- Te szamár, tudnád, hogy mennyi gondom van vele? Több, mint a betegségeimmel, több, mint egy asszonnyal - kiáltott Ulrik úr a gyógyítójának, amikor “Flegman” a vagyonáról kezdett beszélni. - Minden éjszaka ezért sóhajtozok, hogy vége legyen már egyszer a gazdál¬kodásnak, privát ember legyek, mint egy nyugalmazott adótiszt, és ráérjek a betegségeimmel törődni. Hallom, van Budán egy forrás, ahová zsebre dugott pohárral szokás reggelenként járni.
“Flegman” különös arculatán a bibircsókok fényleni kezdtek, mintha gazdájuk most érkezett volna a gyógyítás ama stádiumába, amikor végre nem mondhatja, hogy “hiába dolgozott”.
- Hát valóban nem akar a Hymen hírei között szerepelni? Nem azon töri titokban a fejét, hogy egyszer úgy összevész velem, amely veszekedés után feljogosítva érzi magát, hogy útilaput kössön a talpamra? Nem akar egy nagyon kövér gazdasszonyt állítani elejbém, aki számon kérje tőlem a pincekulcsokat, a korhadt hordókat, a törött üveglopókat, de még a csalános kosarakat is, amelyekben a levesfőzéshez való rákok megdöglöttek - azt kiabálván, hogy szedjem össze a rákokat a kertben, a lucernásban, a virágágyakban, ahová a rákok felügyelet hiányában elmászkáltak? Ahol a mezítlábas szolgálókra leskelődtek? Valóban nem azért küld ki holnap a szőlőbe, a présházba, hogy azalatt elhívassa a jegyzőt, aki betegágyában, fizetett tanúk előtt megesketné Csapó Gizellával, a gazdasszonnyal, aki aztán törvényes feleség létére a kalapom bélésébe is belenézegetne, hogy mi van a kalapban, amikor a fejemre teszem?
A beteg a karosszékben üldögélve hirtelen felemelte a kutyaütő botot, és pompásan eltalálta a “Flegman” csizmájában dudorodó lábujjat.
- Te méregkeverő! Tán féltékeny vagy Csapó Gizellára? Már többször észrevettem, hogy éjszaka mászkálsz a kertbe nyíló ablak alatt, hogy meggyőződjél arról, hogy Csapó Gizella nyugodtan alszik a díványán!
A gyógyító eljárta szokásos táncát fél lábon, mert tudta, hogy ezzel örömet okoz a mindenféle betegségekben szenvedő Ulrik úrnak.
- Nyomorékká vágott! Majd a királyi bíróság előtt felel érte. Tudom istenem, hogy most az egyszer fizetni fog. Végrehajtóval jövök vissza. Énmiattam sírhat, jajgathat az úr ezentúl, amikor Csapó Gizella forgatni kezdi az ágyban, hogy a szalmazsákba rejtett bugyellárisát megtalálja. Énmiattam nyöghet, hogy a gazdasszony meg akarja mérgezni az ebédekkel, a vacsorákkal, a borokkal, sörökkel, pálinkákkal, amelyekkel akkor táplálja, amikor én kiteszem a lábamat a házból, hogy egy kissé a korcsmába is elnézegessek, mert Bereczkinek mégiscsak jobb bora van, mint a tekintetes úrnak, néha egy kis verekedésre is van alkalom, danolni is lehet, és az ember az útonjáróktól friss híreket is hallhat a régi ismerőseiről, kit vertek agyon, kinek kedvezett a szerencse a játéknál, kit lódított a sors derékon a régi ellenségek közül... amely hírekért akkor is érdemes volna elindulni, ha két mérföldnyire volna innen a Bereczki kuglizója. De csak a szomszédban van, ahová a hátamon is elvihetem a tekintetes urat.
Az ápoló, Ulrik úr fizetett ápolója, aki éppen abból a célból szolgált a háznál, hogy a nagybeteget minden veszedelemtől megóvja, azután Ulrik úr titokzatos intésére négykézlábra ereszkedett, mintha valami gyermekjátékhoz készülődne, és a fáradt Ulrik urat a hátára vette. Aztán futamodni kezdett, mint egy kutya. Ki a házból, ki a veszedelemből; vecsernye után járt már az idő, sietni kellett az ördög elől, amely alkonyattal szereti elvinni a haldoklókat.
- Milyen rossz szagod van - mond elismeréssel a lovas, amikor a ló nyakára borult.
- Háromszor eszem fokhagymát naponta, hogy a női ruhába bújt ördögöket eltávolítsam magamtól - felelt a ló. - Ez nem ártana a tekintetes úrnak se. A legtöbbször itt kezdődik a gyógyulás, ha az embert álmában a nők látogatják.