Alkestis

Alkestis szerző: Rainer Maria Rilke, fordító: Kosztolányi Dezső

Most hirtelen köztük termett a Hírnök,
bedobva a túlforrott nászi lakoma
kedvébe, mint újfajta pezsgetőpor.
Azok, kik ittak, nem látták az isten
titkos bejöttét, mert az égi voltát
magára csapta, mint nedves köpenyt
s csak ennek-annak látszott, egyiküknek,
hogy áthaladt. De egy vendég, ki éppen
beszélgetett, azonnal észrevette
az asztalfőn az ifjú házigazdát,
amint magasba pattant, nem feküdt már
s egész valója holmi idegent
tükröztetett, mely szörnyen rárivallt.
Majd, mintha tisztul a kevert ital,
csönd lett; csupán a zagyva lárma alja
habzott a padlón s hullatag beszédek
seprűje, már eláporodva-bűzlő
és tompa kacajok pállott szagával.

S ekkor fölismerték a karcsú istent
és ahogy ott állt, hírrel a szivében
s könyörtelen - majdnem tudták, miben jár.
S mégis, mikor végül közölte, több volt
minden tudásnál ez, megfoghatatlan.
Admetos meghal most. Mikor? Ez órán.
Ám ő a rémületjének edényét
széttörte és kezét kidugta onnan,
hogy az istennel tárgyalásba kezdjen.
Csak évekért, pár évnyi ifjúságért,
pár hónapért, hétért, néhány napért,
jaj, nem napért, csak éjekért, csak egyért,
csupán egyetlen éjért itt: ezért.
Nemet intett az isten s ő üvöltött,
fölordított, nem bírta, úgy üvöltött,
akár az anyja, hogy megszülte őt.

És anyja hozzálépett, egy öreg nő
és atyja is jött, az öreg atya,
aggon, elaggva, gyámoltalan álltak,
míg ordított ő és olyan közelről
szemlélte őket, mint sosem, de nyelt s szólt
Atyám.
Oly fontos-e neked, amid maradt,
e korty, mely a nyelésben akadályoz?

Menj, öntsd ki. És te és te agg nő,
matróna,
mit is keressz e földön még te: szültél.
S mint áldozati barmokat a marka
tartotta őket. Majd elhagyta, tolta
az aggokat egy ötlet és sugárzik,
lélegzik és kiált: Kreon, Kreon!
Mást nem, csak ezt; csupán csak e nevet.
De ott az arcán írva állt a többi,
miről nem is szólt, izzón, várakozva,
amint az ifjú, szeretett baráthoz
emelte a zavart asztal fölött.
Az aggok (állt arcán) lásd, cserbenhagynak,
elnyűttek ők, rosszak, alig becsesek,
de szép-egész ifjúságodba te. —

De erre már nem látta a barátját.
Hátul maradt s nem az jött, a leány jött,
majdnem kisebben, mint ismerte őt,
s könnyen s búsan a halvány nászruhában.
A többiek csak az utcája néki,
melyen jön és jön: (nyomban ott az ifjú
karjába, mely fájón feléje tárul).
Az vár, de már a lány szól: nem neki.
Az istenhez beszél s az hallja őt
s mindnyájan együtt az istenbe hallják:

Öt senki se válthatja ki. Csak én.
A zálog itt. Mert vége senkinek sincs
úgy, mint nekem. Mi is marad meg abból,
mi voltam itt? Csak az, hogy meghalok.
Nem mondta-e teneked Ő, ki küldött,
hogy az az ágy, mely ott belül reánk vár,
az alvilágé? Én már elbúcsúztam.
Ezerszer elbúcsúztam.
A haldokló sem így. Elmentem én hát,
hogy minden, ami eltemette őt,
ki most uram, oldódjon és oszoljon. ─
Tehát vigyél: én meghalok helyette.

S mint tengeren a táncos szél, az isten
a lányhoz ugrott s az majdnem halott lett,
egyszerre roppant távol áll urától,
kinek az isten egy kis jelbe, lopvást,
a föld száz életét odavetette.
Az támolyogva vágtatott utánuk
s értük kapott, mint az álomba. Mentek
már a kapu felé, hol asszonyok
sírtak tolongva. Ám még látta egyszer
a lánynak arcát, ahogy visszafordult,
fényes mosollyal, amely a remény volt
s már majdnem ígéret: hogy majd ha felnő
még visszatér hozzá a mély halálból,
urához, aki élni fog. —

Ez most kezét vadul
arcára nyomta, amint térdepelt ott,
hogy mit se lásson e mosoly után.