Alfa

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Alfa
szerző: Kosztolányi Dezső
Nyugat 1928. 14. szám

A fafaragványos, modern bérházba a májusi házbérnegyed idején beköltözködött egy úr. Eleinte senkise tudta róla, hogy kicsoda.

Délelőtt a szállítóvállalat alkalmazottai fölvitték szegényes bútorait a harmadik emelet egy kiszögellő sarkába s elhelyezték a két üresen álló szobába.

Csak késődélután érkezett az új lakó.

Vézna emberke volt, bizalmatlan, sápadt, ötven évesnek látszó. Szürke puhakalapot viselt, szürke felöltőt és éppoly szürke szemeket is. Gallérját, minthogy szakadt az eső, feltürte, puhakalapját mélyen szemébe húzta.

Amint a lépcsőházból a folyosóra fordult, hogy a házmester kíséretében birtokba vegye lakását, oly éktelen kutyaugatás fogadta, hogy visszatántorodott. Egy farkaskutya ugatott rá, a rézsút szemben lévő konyha ablakából.

- Alfa - csitította a házmester - Alfa, hallgass.

De a kutya nem hallgatott.

- Maradhass már - kiabált a házmester -, maradhass.

Bementek a lakásba. A kutya egyre jobban ugatott.

- Cirbuszéké - magyarázta a házmester -, a mérnökéké. Még nem ösmeri a nagyságos urat. Majd megszokja.

Az új lakót Pohli Ödönnek hívták. Foglalkozására nézve gyorsíró volt a parlamentben.

Feszítővasat, kalapácsot kért a házmestertől s maga látott hozzá ládái kicsomagolásához, az agglegények gyakorlottságával.

Tekintetét elégedetten járatta körül. Még sohase volt ily kedvérevaló lakása. Ablakaiból le lehetett látni az udvar kertjére. Köröskörül békés, családi otthonok sorakoztak egymás mellé, melyekben ernyős lámpák lengettek. Szobáit máris meghittnek, barátságosnak érezte.

Volt ezenkívül lakásának sok egyéb előnye is, mely különösen latba esett akkor, mikor kivette: mindenekelőtt közel esett a parlamenthez, alig pár percnyi járásra, aztán a folyosó legvégén állott, távol mindenkitől, szinte elszigetelten, úgy hogy észrevétlenül jöhetett-mehetett, anélkül, hogy a bérház kiváncsiságát fölkeltené.

Nem szerette a feltünést.

Most örömét csak egy zápította el, az, hogy a kutya még mindig ugatott.

A mérnökék cselédje többször rászólt:

- Kussolj, te bolond. Mit ugatsz? Nem értem, nagyságos asszony, mi van ezzel az állattal. Ma nem lehet vele bírni.

Cirbuszné is szidta, a gyermekek is. Végül bevitték a belső szobákba, de onnan is kihallatszott kétségbeesett vonyítása.

Mindez nem volt valami kellemes. Pohli a barátságtalan istenhozott hatása alatt kissé elszontyolodva vetkőzött le.

Másnap reggel félkilenckor indult a gyorsirodába.

Alighogy nyikkant a kilincse és kilépett az ajtón, fölharsant a kutyaugatás. Alfa már várta. Elülső lábait a konyhaablak deszkájára nyújtva csaholt, kaffogott, feléje ugrált s ha a konyhaablakot nem veszi körül vasrács, bizonyára lehúzza őt a földre. Pohli megbocsátóan mosolygott. A kutyaugatás azonban akkor se szünt meg, mikor már leért a kapuhoz. Úgy rémlett, hogy ennek a kutyának a dühét valami láthatatlan táp növeli.

Ebéd után megismétlődött a jelenet. Este újra. A következő napokon szintén.

A gyorsíró azt hitte, hogy felöltője ingerli, a feltűrt gallérja. De mikor a derűs idők beálltával levetette felöltőjét, hasonló patália köszöntötte. Már félt moccanni is. Alfa kiszimatolta jöttét-mentét. Ha falt, abbahagyta, ha aludt, fölébredt, ha valahol a harmadik szobában tartózkodott, kerregve, hörögve vágtatott elő s rázendített nótájára.

Nyilvánvaló volt, hogy itt tenni kellett valamit, mert ez így nem maradhatott tovább.

Egyszer, hogy az ablak előtt haladt el, megállott.

- Mérges kutya, - mondta a cselédnek.

- Tessék? - kérdezte a lány, mert a kutyaugatástól egy szót sem értett.

- Mérges kutya, - ismételte, kiabálva.

- Nem is mérges ez, - szólt a cseléd a vállát vonogatva. - Nem ugat meg senkit. Még a kéményseprőt se. Nem tudom, mi lelte.

- No majd összebarátkozunk, - biztatta a gyorsíró, magát és a kutyát. - Ugye, Alfa?

Feketéje mellől hozott egy kockacukrot. Odavetette a konyha kőpadlójára.

A kutya annál inkább üvöltött és hozzá se nyúlt.

- Nem szereti? - csodálkozott Pohli.

- Dehogyisnem - felelt a cseléd -, majd megbolondul érte. De most nem kell neki.

- Haragszol rám, kutyuka? - becézte Pohli, idétlen édeskedéssel. - No mondd, miért haragszol rám, kutyinkó?

- Talán a nagyságos úr kalapja miatt. Tessék levenni.

Pohli engedett a tanácsnak. Levette kalapját, mintha köszönne a kutyának.

De amint ott állt előtte hajadonfőtt, zuzmarás hajával, sárgabőrű, kis horpadt koponyájával, ahogy a jó Isten megteremtette őt, Alfa mintha most ismerné föl, mintha csak most látná, hogy voltakép kivel van dolga, oly veszetten ordított, hogy Pohli visszatorpant. A kutya kitátotta száját, melyet hegyes, fehér fogak sövényeztek s ebből a piros, eleven lyukból, haragja e tüzes kráteréből okádta rá, nyálas, szikrázó dühét. Félelmetes volt.

A gyorsíró egy darabig nézte, majd a botránytól tartva beiszkolt lakásába.

- Nagyságos úr, - szólt reggel a cseléd, aki folyton újabb indítványokkal állt elő, - ne tessék annyira sietni az ablak előtt. Ez a büdös érzi, hogy félni tetszik tőle. Azért csinál mindig olyan kalamajkát.

Este lassan, kényelmesen sétált el a folyosón. Alfa tajtékzott. A sötétben szeme zöldesen lángolt.

- Na, - mondta szemrehányóan a cselédnek. - Hát most miért ugat?

- Már magam se tudom, - válaszolt a lány és elfordult, hogy ne lássa meg kaján mosolyát. - Nyilván a szagát érzi.

- Kinek a szagát?

- A nagyságos úrét.

- Az én szagomat? - kérdezte Pohli emelt hangon, sértődötten.

E párbeszéd után megszüntette a cseléddel való érintkezést. A kutyára pedig jóakaratú közönnyel pillantott.

Közmondásokkal erősítette önérzetét. A kutya ugat, a karaván halad. Kutyaugatás nem hallatszik a mennyországba.

Ez a közöny azonban vajmi egyoldalú volt. Aztán, ha a kutyaugatás nem is hallatszik a mennyországba, elhallatszik máshová. A gyorsíró minden megjelenése egy-egy kis forradalomhoz hasonlított. Tekintve pedig, hogy naponta legalább négyszer érkezett és távozott, reggel, délben, délután, este s tekintve, hogy a kutyaugatás nem egyszer órákig nem szünt meg, a ház békéje teljesen fölborult.

A gyermekek meg a cselédek a folyosón lesték. Mulattak azon, hogy Alfa már akkor elböffenti magát, mikor a fölvonó fölfelé zötyög vele, majd figyelték a mindennapos színházat: a szegény áldozat mindig meg nem érdemelt visszhangot keltve sunyított el ajtaja felé.

De mindennek van határa. Végre is zúgolódni kezdtek a lakók.

A kutyaugatás baljós lárma. Üres, éles, fülsiketítő. Parasztszekér zörög, cserepeket törnek, vagy üvegszilánkokat ráznak, nagy zsákokban? A fül káprázik. Gondolatban folytatjuk, mikor már abbamaradt s aztán mikor újra fölzendül, a képzelet és a valóság összeér, nem tudjuk megkülönböztetni, meddig tartanak a határok, minden egybefolyik, egy szaggatott, idegesítő folytonossággá válik. Azok, akik éjjel-nappal hallgatták, belekábultak, megdagadt tőle a fejük.

Egy nyugalmazott ezredes az első emeleten előrehaladott érelmeszesedésben és idült álmatlanságban szenvedett. Azoknak az éjszakáknak egyikén, mikor nem tudott aludni, egy csinosan megfogalmazott följelentést szerkesztett, melyben megkérte a háztulajdonost, hogy haladéktalanul intézkedjék, mert "dolgozó polgárok nappali és éjszakai nyugodalmáról van szó“, "a helyzet sürgős orvoslásra szorul“, "a pohár immár megtelt“. Ezt a memorandumot aláiratta a ház összes lakójával, a mérnököt és a gyorsírót kivéve.

A háztulajdonos, aki a városon kívül lakott takaros villácskájában, fölkereste barátját, a mérnököt. Cirbusz kedélyesen közölte a történteket. Mindketten derültek rajtuk. Alfának egyébként is nagy becsülete volt a házban. Mindenki tudta róla, hogy az ebkiállításon elismerő oklevelet és aranyserleget kapott. Pohlit viszont a kutya sem ismerte és tudták róla, hogy sohasem nyert sem elismerő oklevelet, sem aranyserleget. Ezért egyelőre minden maradt a régiben.

Amikor a kutya dührohamaiban hánykódott, a lakók így szóltak egymáshoz:

- Megint hazajött az az undok gyorsíró. Hogy az ördög vinné el.

Egy délután, mikor a mérnök rajztollal hajszálvonalakat húzott a papírra, Alfa úgy el kezdett vonyítani, mintha nyúznák.

Jött a cseléd és jelentette.

- Az az úr van itt. A kutya miatt.

- Ja - szólt a mérnök és elmosolyodott. - Engedje be.

Pohli arca olyan hideg volt, hogy körötte pár fokkal lehült a levegő. Előadta panaszát.

- Nem értem, nem értem - sopánkodott.

Cirbusz hallgatott, aztán ő is így szólt:

- Nem értem, nem értem.

Felesége fejét rázta.

- Nem értem, nem értem.

Nem értették. Tanakodtak, hogy mit lehetne csinálni. De semmit se tudtak kisütni.

Künn a másik szobában Cirbuszék három fia a becsukott ajtóhoz tapasztva fülét röhögött.

- Engem pedig szeretnek az állatok, - jegyezte meg Pohli.

A mérnökné az urára tekintett s attól tartva, hogy elneveti magát, hirtelenül kiment és a másik szobában fiainak röhögő kórusához csatlakozott.

Cirbusz ezt indítványozta:

- Majd behozom a kutyát.

A kutya úgy rontott be, mint éhes oroszlánok a cirkuszok arénáiba, ahol már ott vannak az áldozatra kiszemelt keresztények.

- Alfa, Alfa - kiáltott a mérnök és a gyorsíró egyszerre.

A gyorsíró látván, hogy egyenesen feléje száguld, az ajtóig hátrált, magasba tartotta két kezét, jelezve, hogy kegyelmet kér, megadja magát az ellenség előtt.

Alfa közvetlenül eléje lépett, vigyázó füllel, izgatottan, mint mikor a kopó " állja a vadat“.

- Ne tessék félni, - nyugtatta a mérnök.

- Én nem félek, - szólt a gyorsíró még mindig fölfelé tartott kézzel. - Csak a kezem ne bántsa. Azzal keresem a kenyerem.

Cirbusz föltette a kutyára a szájkosarat, szíjon vezette feléje. Az halkan nyüszített.

- Csöndesen, Alfa - csillapította. - Jöjj szépen. Nézd, itt a Polli úr.

- Pohli, - javította ki a gyorsíró. - Egy l-lel. Pohli.

- A Pohli úr, a mi kedves szomszédunk. Méltóztassék egész bátran megsimogatni.

A gyorsíró megsimogatta a kutya kurta, érdes drótszőrét. Most látta először közelről. Gyönyörű állat volt, a hosszú, fekete orrával, a mozgékony, ideges szemével, se sovány, se kövér: a kutyák között bizonyára az arisztokrata, a zseni.

Miután félelmetes fogazatát a szájkosár ártalmatlanná tette, tűrte a becézést. Fejét azonban elfordította tőle. Pohli úgy érezte, hogy lenézi őt, megveti.

Amikor búcsúzkodott, bevezették a konyhába is megmutatták neki Alfa evőcsajkáját meg a friss marhamócsingot, melyet a jégszekrényben őriztek, a vacsoráját.

Pohli ajánlotta magát. Kinínkeserű arccal mondotta:

- Remélem, majd magamhoz fogom édesgetni.

- Én is remélem, - válaszolt Cirbusz, minden meggyőződés nélkül.

Alfa ezért a kényszerű hallgatásért bőséges kárpótlást vett magának. Utána órákig torkaszakadtából ugatott.

A gyorsíró így tünődött:

- Igazán nem értem s főkép ez nyugtalanít. Az ellenszenv megnyilvánulása sohasem oly sértő, mint mikor nem tudjuk megmagyarázni. Eleinte arra a föltevésre hajoltam, hogy ez a kutya a gyorsírót gyűlöli bennem. De ez nyilván önáltatás. Engem gyűlöl személyesen. Nemcsak kifogása van ellenem, hanem tagadja egész lényemet. Tudtommal pedig nem szolgáltattam erre semmi okot. Gyerekkoromban se dobáltam meg a kutyákat, nem kínoztam őket. Mégis lehet, hogy valamit érez bennem, jellemem oly hibáját, melyet magam sem ismerek. Vajjon mi lehet ez? Nem vagyok rossz ember. Szerény fizetésemből támogatom szegény, vidéken élő özvegy anyámat, hajadon hugomat. Kötelességemet mindig lelkiismeretesen teljesítettem. Nemsokára harminc év óta működöm felelős pályámon. Leírom azt, amit a miniszterek és képviselők beszélnek, hivatali esküm szerint semmit se teszek hozzá, semmit se veszek el belőle, legfölebb a nyelvtani hibákat, a magyartalanságokat javítom ki, melyekre ily kitűnő férfiak nem lehetnek tekintettel. Ez minden bűnöm...

Amikor ágyban feküdt, a kutyaugatás úgy pattogott, mint egymást követő rövid dinamitrobbanások.

Pohli folytatta szemlélődését:

- Ki tudja, honnan jöhet ez a gyűlölet. Magja nyilván mélyen lehet és messze, az ösztönélet homályában, mint egy sötét tárnában. Érzéseink kibányászása nem könnyű dolog. Épp azért nevetséges volt délutáni látogatásom. Pipiskedve udvaroltam ennek a ronda dögnek s a ronda gazdáinak, akiknek egy pillanatig se jutott eszükbe, hogy túladjanak a kutyán. Mi tehát a teendőm? Meg kell változtatnom taktikámat. Nem vadászom többé a kegyét, nem igyekszem gyáván, alázatosan jóindulatába férkőzni. A gyűlölet ellen gyűlölet, a harag ellen harag. Jaj, hogy utálom. Milyen boldog volnék, ha kirohanhatnék s egy súlyos tárgyat vághatnék hozzá, vagy beköthetném azt a lármás száját kötelekkel, úgy, hogy véreznék...

Megváltoztatta taktikáját. Mint a teremtés koronája haladt el a kutya előtt s egy gyűlölködő tekintetet lövelt rá, mely körülbelül ezt jelentette: "oktalan állat“.

Szombaton a mérnökék szokásuk szerint egész délutánra kirándultak. A kutya egyedül maradt a konyhában.

Ekkor a gyorsíró megállt az ablak előtt s rámeredt, hosszan.

Alfa őrjöngve ugatta, a fogafehérét mutogatta neki. Ő erre ajkát kissé fölvonva visszavicsorgott s ezt ordította feléje, megfenyegetve az öklével:

- Te dög.

Helyzete lassan tűrhetetlenné vált.

A lakók már nem csináltak titkot abból, hogy mennyire utálják. Tüntetően elfordultak tőle, a szemébe kacagtak.

Délután az ablakokból ki-kiszólt egy-egy álmos úr, akit szendergéséből riasztott föl a kutyaugatás:

- Csönd legyen már. Mégis csak disznóság.

Máskor az ezredesné a füle hallatára ezt kiabálta föl:

- Az a szemtelen megint ingerli azt a szegény kutyát.

Már a házmester se köszönt neki.

Föl kellett adnia a harcot. Sötéten, kudarccal szívében bejelentette a háztulajdonosnak, hogy kiköltözködik. A kutya erősebb volt.

Az augusztusi házbérnegyedkor újra megjelentek a szállító-vállalat emberei s szíjakkal, hevederekkel cepelték le szegényes bútorait a harmadik emeletről.

A házban végre csönd lett, a lakók föllélekeztek.

Valahol a kilencedik kerületben kapott lakást, messze a parlamenttől. Naponta másfél óráig ült villamoson.

Egy szombaton rendkívül forró, viharos nap volt a képviselőházban: az ellenzék támadásba ment át, a padokat verte, a szónokokat alig lehetett hallani. A gyorsírók fehér papírjukkal sirályok módjára röpködtek a szavak förgetegében.

Pohli kedvetlenül dolgozott, stenogrammjait komoran diktálta a gépírókisasszonyoknak. Ebédszünet alatt lement az utcára s valamelyik mészárszékben vásárolt egy negyedkivó mócsingot. Zsebében ezzel a nyershússal még Bethlen gróf beszédjéből is írt tíz percet, aztán szabadult.

Gyalog indult a városba. De nem hazafelé igyekezett, hanem abba a fafaragványos, modern bérházba, melyhez annyi szenvedés, megaláztatás fűzte.

Óvatosan osont föl a lépcsőn. Szerencsére senkivel se találkozott. Úgy ért a harmadik emeletre, a konyha vasrácsos ablaka elé.

A mérnökék ezúttal is kirándulni voltak. Alfa egyedül hűsölt a konyha kőpadlóján.

Amikor megpillantotta régi ellenségét, fölugrott fektéből, az ablakdeszkára nyujtotta két lábát, de a meglepetéstől, vagy a riadalomtól, hogy visszatért az, akit annyira gyűlöl, nem ugatott, csak nézte, hitetlenül.

Pohlit ez egy pillanatra zavarba hozta. Dobogó szívvel a fal mellé lapult. Aztán a nyitott ablakon bedobta a mócsingot a konyhába.

Hallotta, hogy a kutya csámcsog, zabál. Pár pillanatig várt. Akkor betekintett a konyhába és hanyatthomlok rohant le a lépcsőn, négyesével hágva le a fokokon. Az utcán talált egy üres autót, azt megállította s hazahajtatott.

Otthon sokáig mosta a kezét, mert az még mindig a nyershús undok szagát árasztotta.

 Porosan, fáradtan, álmos gyermekekkel érkeztek meg a mérnökék, későeste.

A cseléd, mikor a konyhába lépett, fölordított:

- Alfa, Alfa.

Mindenki a konyhába rohant.

A gyönyörű farkaskutya meredten, élettelenül feküdt a dézsaállvány alatt. Kétszer olyan hosszúnak rémlett, mint életében.

A bérház egyik folyosójáról a másikra kiabálták:

- Megmérgezték az Alfát.

A gyermekek zokogtak. Cirbuszné ájuldozott. A mérnök így fogadkozott:

- Följelentem a rendőrségen. Azonnal följelentem a rendőrségen.

Ajtajuk előtt csoport képződött. Egy ügyvéd azt magyarázta, hogy legfölebb ismeretlen tettes ellen lehetne följelentést tenni "idegen vagyon rongálása“ miatt, mert a törvény az állatokon elkövetett gyilkosságot nem bünteti. A házmester se látott semmit.

Találgattak, gyanakodtak.

A cseléd váltig ismételgette:

- Az tette, az a randa. Olyan sunyi pofája volt. Mindig spekulált.

Éjfél felé, hogy a kedélyek kissé lecsillapultak, Alfa tetemét a házmester az udvarra terítette.

Az már régen fölvette a tárgyak mozdulatlanságát. Azokhoz a kitömött ebekhez hasonlított, melyeknek üvegszemük van. A haragnak, a gyűlöletnek ez a tömlője most titokzatosan-néma volt.

Tébolyát, fékezhetetlen, előtte is ösmeretlen indulatait magával vitte a semmibe, mint minden élőlény, aki valaha ezen a földön mozgott.