Alföldi utazás
szerző: Madách Imre
Forró nyár középen a nap délen állott,
Lánykámmal utaztam alföld sík vidékén,
Falunak menénk el széles utcáján, de
Nem járt benne ember, nem volt ott élő lény.
Gólya állt féllábon csak a házfedélen
S kerepelt kocsinknak szokatlan zajára,
A zárt ajtónál meg a fehér eb szunnyadt,
S fel-felmordult olykor megszakadt álmába.
Hosszú nádkerités nyult az utca mellett,
Általszőtte azt a tök lankadt indája,
Kinn a faluvégen bádog tetejéről
A toronynak kakas nézett a pusztára.
Elmaradt lassanként a falu megettünk,
Kútágas nyujtózott a gyepről az égnek,
Mig néhány akácnak enyhadó árnyában,
Egy csomóba bújva, marhák delelének.
Távolabb aranyzott dús kalász borítá
A félig levágott végtelen mezőt el,
Kévéken nyugodtak a fáradt kaszások,
S a lánykák mulattak koszorúkötéssel.
Ezzel elmaradt a legvégső életkép,
Véghetlen homoktér nyult izzón előttünk,
Nem volt a reménynek egy fűszála rajta
S mi a puszta képén búsan elmerengtünk.
Oly jól összehangzott az borús szivünkkel,
Távolról fénylett csak a toronynak orma,
Messziről mosolygott, dőre képzeletként,
Ránk a délibábnak fényből szőtt világa.
A vakító fényben izzadt lovaink csak
Lassan haladának, elnyujtott fejekkel,
S ostorpattogás és biztató szavak közt
Őrlék a homokot a kocsikerekkel.
Útfelen ökörfark állt portól lepetten
Kék szamárkenyérrel, búsan elkókkadva
Olyan mozdulatlan, oly némán merően,
Mintha kőből volna még az is faragva.
Tán még az árnyék is elhagyá itt tárgyát,
Kiesebb tanyát hogy keressen magának,
Tán még a szellő sem jár e pusztaságon,
Martalékul esni félvén a halálnak.
Összenéztünk s lelkünk a kéjtől megújult,
Életet találni, egymásnak szemében,
Érzők, mely szükséges e két szív egymásnak
És egymáson kívül más egyébje nincsen.
Hajh, de mily életnesz támad most körűlünk,
Mintha a halottak újra ébrednének,
Száz nyelvű titkos szó mellettünk, felettünk,
Melyen láthatatlan szellemek beszélnek.
Most fülünkbe súgnak titkos édes sejtést,
Majd ismét hajunkkal játszanak pajzánan,
Megcsókolják újra forró homlokunkat,
S nyom nélkül repülnek - merre, hova, honnan?
Felretten szavokra a szamárkenyér is,
S hajlong, mintha régi bajtárst üdvözölne,
Míg a népes nádas recsegő zenével
Futni indul, mintha őrült táncra menne.
S a szellembeszédre az ég is figyelmez,
Gyors vitorlázással barna felhők jőnek,
S mint felvillanó bú férfiúi arcon
Árnyaik a síkon úgy végig lebegnek.
Szégyen bosszujában bömbölnek magokban,
Gyors repülésben hogy túl nem szárnyalhatják
A viz színén csuszó kis fecskét, az Isten
E megtestesített pajzán gondolatját.
Fényes ködből épült órjás oszlopzatnak
Látszik az eső ott, melyre a felhő dől,
S lassú méltósággal, zuhogó moraj közt
Jő sötét terhével a látkör széléről.
Végre a felhő a tó fölébe ére,
S rég vált kedvesekként bámulnak egymásra,
Nézd, óh lányka nézd, bár oly távol egymástól,
Egymásnak alakját tükrözik csak vissza.
A vészes felhő most még egyszer megdördűl,
Végignyargal rajta a harag villáma,
Mint emlékünkben, ha már a révnél állunk,
Még egyszer villan fel sorsunk sok csapása,
S jól ismert szavára a tó kezd habozni,
Mint a kedves keble viszonlát percében,
Hallva kedvesének átélt szenvedését,
Azután egy percre csendes néma minden.
Mostan megeredt a felhőnek könyűje,
Sűrűn hull a zápor, ég föld összeolvad,
A felhő a tónak dűl vágyó karába
S ott talál zajongó keble nyúgodalmat. -
Óh nő, hogyha sorsunk eltép is egymástól,
A tó és a felhő legyenek eszedben,
Hogyha szenvedénk és könyezénk egymásért,
Szenvedés s könyű még egyesít jövőben.
Nézd, a nap kisüt már, mint föléled minden,
Gyémántoktól csillog az alföld rónája,
Szivárvány csatolja az eget földünkhöz,
Zálogul, hogy még van Istennek ránk gondja.