Alföldi képek
szerző: Tompa Mihály
I.
Három hosszu éve, amikor láttalak
Árnyéktalan puszták, lágyan rengő tavak
Szabad, szép vidéke!
Csak képzelődés rajzolgatta képed
Múló vonásokkal, lelkemnek elébe!
Erdős, halmos helyen van az én lakásom;
Hanem hisz a sorsot én azért is áldom!
Mert akinek nem ád
Néhány barázdát s egy viskót sem kegyelme:
Jó annak, ha bárhol meghuzhatja magát.
Sok érdek köt engem a halmos vidékhez,
Tőle megválásom búval menne véghez;
S lakom tán a sírig:
Mégis, mint a fenyő a homokos pusztán,
Lelkem nem szokik meg e tájon, csak sínlik.
Hajló bokor-ágon madarak szólanak,
Lombok árnyékában a csacsogó patak
Bujkálva veszt útat;
Mégis szebb az, ha a rónák s tavak felett
Átvonuló daru egyet-egyet krú-gat!
Habzó fűbe fekszem: - a bérc gyöngyvirága
Illatos ajkával hajlik az orcámra;
S a hűs berki árnyon:
Álmomban a sások liljomát szaggatom...
S a fehérlő tavak tükrén csónakázom.
II.
Három nagy év után itt vagyok, itt vagyok...!
Vigan legel szemem és lelkem rajtatok,
Régi ismerősök!
Édes emlékezet, - mint méz a virágból, -
Lesz azon órákból, melyeket itt töltök.
Régi ismerősim: a nyilt szabad róna,
És a zúgó nádas, mintha erdő volna;
A tavak és lápok...
Hol sárga liljomok, fejér nimfák nyilnak,
S a vadmadár fürdik, sir, kerepel, hápog.
A szél is az, eme láthatlan szilaj mén,
A térség abroncsán amely vágtatva mén;
S felporzik utána
Hosszu vonalban a halvány meleg homok,
Melyet futtában a légbe rugdos lába.
Itt legelő gulya és szétszórt karámok,
Miket a délibáb derékon át-vágott;
Ott nem messze tőlök:
A héja árnyékát üző komondorok;
A nyargaló csikós, mind jó ismerősök!
Ez a bokor liljom! mintha csak az volna,
Mely három év előtt! Folyvást nyit azóta
Karcsu szép virága?
Ah nem! az elhervadt; ráösmerni mégis,
Mint édes anyjáról az ifjú leányra.
Bejárom a rónát, a tavak vidékét;
S mintha én is harmat- és mézporral élnék:
Hiven sorra nézem
A mező virágit, szorgalmas még gyanánt,
S otthon érzem magam a kedves vidéken.
III.
De ködlik lelkemen mégis titkos bánat,
Melyből majd fekete, nehéz felleg támad:
S elborúl előttem
A szép vidék, mint egy fátyolos hölgy arca,
S utána elborúl kedélyem sötéten.
Hej ezelőtt! mint a virágot a lepkék,
Képzeletem tarka szárnyakkal ellepték
A ragyogó képek;
Keresnem kellett a bánatos borongást,
A fényhez enyhitő, jóleső setétnek.
Sárga hinárvirág volt akkor bánatom,
Mely felűl hintázik s alig áll a habon,
S a pillanat búja
Hajszál gyökerével fogódzott szivemre,
És nem szakadt belé, hogy kihajtson újra.
Most a bánat keblem mélyében örvényzik,
Nyugalmát elűzi, s felrázza fenékig.
A táj elsötétül...
Hasztalan keresek egy mosolygó képet,
Az éjszín árnyakhoz felderitő fényűl.
A nyugvó nap máskor rózsaszin világa,
Mintha vért hintene a sík láthatárra;
A megmerűlt csónak,
A sás eltört kardja, s széthullott buzogány...
Lelkemhez fájdalmas hasonlatban szólnak.
Elhagynak a régi nyájas gondolatok,
Hánykódó elmémben bús képet forgatok;
S mint a néma bálvány,
A melynek keblében nincs élet s verő szív:
Mozdulatlan állok a puszták határán.
És mig igy merengek a bús gondolatban:
Mellettem a pásztor jó estét mond halkan,
Hisz a nap leszálla...
Jó földimnek arcán bus felleg vonúl át,
Bánat, vagy fekete hajfürtének árnya...?
IV.
Este van, - a tárgyak képe lassan-lassan
Eltorzul, elvész a késő alkonyatban.
A zsibongó élet,
Mint távozó galamb szárnya suhogása,
Csendesül... csendesül... majd álomba mélyed.
Ah én is álmodom! de álmam oly nehéz,
Mert sejtő lelkem a távol jövőbe néz;
Képedet, oh puszta!
Ősi szépségéből, vadköltészetéből
Látom kivetkezve, látom ott kifosztva,
Hol most a nyeritő szilaj csikó vágtat,
S uszkálni látszik a rengő délibábnak
Fehérlő vizében:
Elhallgat, kialszik az éjek varázsa,
A furulyaszó, a pásztortűz végképen.
És lelkem elborul, - s gyötrő bánatában,
Számomra csupán e bus vigasztalás van:
Hogy addig nem élek;
Sok bubánat miatt megrongált sátorát
Levetközi addig a megfáradt lélek!