Alekszandr Puskin
szerző: Kosztolányi Dezső
Ha egy pillantást vetünk Puskin arcképére, elámulunk és megdöbbenünk. A rendkívülit érezzük, a törvénybontót és a mordályégetőt, a regényes költőt, aki egy rokonabb és szabadabb században még teljesen megnyilatkozhatott. Szélesen nyitott gallérjából, nyakkendője redőiből forradalmas nyugtalansággal lobog elénk feje, a kócos-fekete fürtjeivel. Egy francia versében, melyet még tizennyolc éves korában írt, amikor Carszkoje-Szelo líceumában tanult, a majomhoz hasonlította magát. Később ezt a nevet adta magának: "pokolfajzat". Csakugyan van ebben az arcban valami ördögi. Nyugtalan és nyugtalanító. A korlátlant, a zabolátlant idézi föl, a végtelent, mely nem hajlandó alkudozni és osztakozni. Maga az arcél erősen néger. Ereiben szerecsen vér is csörgedez. Anyai nagyapja az a kannibál, akit Nagy Péter cár telepít le Oroszországban. Szeme kék, de amint egyik életírója állítja, az indulat hevében barnában és feketében is játszik. Alakja kicsiny, fürge, ideges. Fölényesen viselkedik, mint egy orosz főrangú úrhoz és a fogadótermek dédelgetett arszlánjához illik. Élete a mozgalmak, kalandok, égvívások szakadatlan sorozata, melyet a mai ember szinte meg sem ért, elképzelni se képes. Tudnunk kell, hogy akkor egész Európában a romanticizmus uralkodott, az a féktelen vágy, hogy teljesen kiéljük életünket, az a mámor, mely még a zsarnokot és lázadót is hasonlóvá tette egymáshoz. A cár, amikor megismerkedik a huszonhat éves költővel, ezt mondja Bludov grófnak: "Ma beszéltem egész Oroszország legkiválóbb emberével." A cár kinevezi a külügyminisztériumba, de ő nem jár be a hivatalába, mulat s tivornyázik, a cár száműzi egy szabadságódája miatt Besszarábiába, de nemsokára kegyelmet ad neki, majd újra száműzi őt mihajlovi birtokára öt évre, s maga a cár nyesegeti verseit hódoló, baráti kímélettel. Puskin pedig ilyesmit írhat szabadon: "Mi az ördögért is születtem ebben az országban tehetséggel és szívvel?" Máskor így nyilatkozik: "Tetőtől talpig megvetem hazámat, de nem tűröm, hogy az idegenek osszák véleményemet." Hihetetlen egy élet és hihetetlen egy korszak. Múzsáját bacchánsnőnek nevezi. A mai égbolt sápadtnak látszik ehhez az égbolthoz mérve, melyen Angliában Byron izzik, Olaszországban Manzoni és Foscolo, Franciaországban Chateaubriand. Ő még példaképén, Byronon, a sánta világfin is túltesz. Két kézzel szórja a pénzt. Kártyázik, s amikor fogytán az aranya, egy új költeménye kéziratát hajítja oda a bankárnak, s az a kéziratot örömmel számítolja le. Cigányok közé megy lakni. Egy nőnek a színházban a vállába harap, mert féltékenykedik rá. Folyton verekszik. Egyik párbaja közben cseresznyét eszik, hogy ellenfelét ingerelje. Feleségét, Goncsarov Nataliját, azzal kéri meg, hogy ő éppen a százharmadik szerelme. A társaságban vidám és szellemes. Egy hölgy megígérteti vele, hogy majd eljön haldokló ágyához, mert kacagva akar meghalni. Ha azonban egyedül van, búskomor. Fél a tönkremenéstől és megőrüléstől. Előre kiválasztja sírboltját. 1837. január 27-én a holland miniszter fogadott fia, egy D'Anthès Heeckeren nevű kalandor agyonlövi őt párbajban, s harmincnyolc éves korában a hóra rogy élettelenül, akár regényének költőalakja, Lenszkij Vlagyimir, de utolsó pillanatban még fölkiált diadalmasan, mert belelő ellenfelébe, karján találja, s azt látja, hogy az is lehanyatlik. Így élt, és így halt meg Puskin Szergejevics Sándor.
Ez a vad természetű erő, akit semmiképpen sem tudnánk elhelyezni mai századunk és mai műveltségünk csöndes gyermekszobájában, a világ egyik legnagyobb költője, de nem holmi viharos, dionüszoszi alkotó, amint élete után vélnők, hanem apollóni szemlélő, a csönd, az ábránd és mérték varázslója, aki a báját és kellemet szólaltatja meg, s az otthont, az idillt, a természet tarka mozaikképeit őrzi érzékletesen s maradandóan. Csodálatos ellentmondás. De így van. Kortársai nem tartják eredeti alkotónak, csak afféle ötletes utánzónak. Az akkori bírálók, Piszarjev, Dobroljubov, kevésre becsülik. Maga Dosztojevszkij is a "nyugatost" méltányolja benne, aki az orosz szellemet megtermékenyíti európai hajlékonyságával. Byront olvassák fejére taglejtéseiben, elkalandozásában, kitárulkozásában lépten-nyomon fölfedezik mesterét, aki mint lírai Napóleon fölgyújtotta az egész világot, s két irodalmat indított meg: a lengyelt és az oroszt. Hogy ez így van, azt nem lehet tagadni. Puskin valóban Byron tanítványa. Csakhogy a tanítvány túlszárnyalta mesterét, s nagyobb nála, költőbb, s - bármily furcsán hangzik - eredetibb is. A költői eredetiség körmönfont dolog. Ha bárkitől azt kérdeznők, hogy ki a világ legeredetibb költője, aki a hagyományokkal dacolva, vakmerően és egyénien kikiáltja mindazt, amit tud, lát és érez, akkor az illető helyes ösztönnel, találomra is a vad lángelmét nevezné meg, Shakespeare-t. Közelebbről, irodalomtörténeti górcsövön tekintve azonban Shakespeare is összetett jelenség, írásmodora, ugrándozó szókimondása - buja hasonlatai, lírai betétjei - Ben Jonsonéi és Marlowe-éi, s tárgyait és meséit sokszor szóról szóra meglelhetjük forrásaiban, Plutarkhoszban, Plautusban, Chaucerben vagy Belleforestben. Csupa kölcsönből élt ő is, de a kölcsönösszegeket oly leleményesen forgatta és kamatoztatta, hogy hamarosan gazdagabb lett, mint hitelezői, a lélek milliárdosa. Valami hang van benne, egy árnyalat van, amely csak az övé. A költészetben nem azé a babér, aki először tűz zászlót valamely oromra, vagy először foglal el lakatlan területet, hanem azé, aki gyarmatosítja, meghódítja önmagának. Puskin is azért igazabb és mélyebb, mint Byron. Gogol hibátlanul látta őt, amikor így jellemezte: "Amint minden nép és kor költőivel foglalkozott, valami visszhang ébredt benne, s milyen igaz ez a visszhang, milyen finom Puskin füle. Érezzük az illatot, látjuk a föld, a kor, a nép színét. Spanyolországban spanyol, Görögországban görög, Kaukázusban szabad hegylakó, a szó teljes értelmében. Az elmúlt idő embereivel ennek az időnek az illatát lélegzi be. Mihelyt bepillant egy parasztkunyhóba, ízig-vérig orosz. Természetünk minden hangja visszhangzik benne, s ő ért ahhoz, hogy mindent visszaadjon, gyakran egyetlen szóval, egy bölcsen megtalált, ügyesen alkalmazott jelzővel."
Remekműve az Anyegin Eugén. Micsoda ez? Verses regény, hétezer sorból álló, kilenc fejezetre osztotta, mert a fejezeteket a kilenc múzsáról nevezte el, s kilenc évig írta, kényelmesen, ötletszerűen, nagy megszakításokkal, mert teljes ihlet nélkül, kényszerből sohase tudott dolgozni. 1822-ben ezt közölte egyik barátjával, szerényen: "Egy költeményt kezdtem el, a Don Juan modorában." Egy év múlva már maga is ráeszmélt, hogy az ő orosz hősének semmi köze sincs se Don Juanhoz, se Childe Haroldhoz. Angliában beszélnek az emberek, Oroszországban hallgatnak. Angliában hatalom van, tündöklés, társadalmi élet, Oroszországban magány, csönd, fájdalom. Az ő útja nem kifelé halad, mint Byroné, aki csillogó fogadótermekben csapongott s ötletek szikrazáporában, hanem befelé, mélyre, a kedély és szenvedés emberi mélységébe. Ennek a regénynek a külső váza akkorka, hogy elfér tenyerünkön. Anyegin, a fásult divatfi, találkozik Tatjánával, a vidéki lánnyal, visszautasítja szerelmét, aztán évek múlva, amikor Tatjána mint hercegnő jelenik meg tábornokférje karján, ő utasítja vissza Anyegint.
Vajon micsoda ebben a munkában a nagy, a bámulatra méltó és halhatatlan? Az, hogy az elröppenő életet megrögzíti, örökkévalóvá teszi. Byron minden versszaka tűzijáték, Puskin minden versszaka egy kép, egy festmény, egy kámea, gyöngéd színekkel, lekarcolatlan vonásokkal, kiizzítva a szenvedés háromezer fokos porcelánégető kemencéjében. Az élet képei ezek. Képek emberekről és állatokról, mozdulatokról és fintorokról, képek a tavaszról és a télről, a teáról, a vidéki batyubálról és eszem-iszomról, az álomról, a babonáról, az öreg dadáról s a bakafántos párbajsegédről. Képek az élet elmúló ünnepéről. Úgy érezzük, hogy először érintkezünk az élettel, hogy először látunk embereket, tárgyakat, zúzmarát és lámpafényt, s valami szűzi borzongás fut végig rajtunk. Ez az alkotás csodája. Valiszevszkij, az orosz irodalomtörténetíró, az Anyegin-ről szólva azt mondja, hogy az élet megzavaró érzését adja. Belinszkij "az orosz élet ismerettárá"-nak nevezi az Anyegin-t. Annak idején sokszor mondogatták, hogy ha Oroszország végképp eltűnnék a föld színéről, ebből az egyetlen könyvből fogalmat alkothatnánk, milyen volt. Most ez megtörtént. Ez az Oroszország nincs többé. De az Anyegin-ben még mindig ott remeg és ragyog, mint gyermekkorunk bűvös csövében a jegecekből és színes gyöngyökből összehulló, tükröztetett képek. Ott áll Tatjana, Olga, Anyegin és Lenszkij, mint egy örökkévaló álomban, mozognak, sírnak és teáznak, egymásra merednek, s úgy rémlik, hogy nem is múlnak el soha.