Albán telepek Magyarországon

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Albán telepek Magyarországon
szerző: Palóczi Edgár
Eredeti kiadás: Pesti Hirlap XXXVI. évf. 132. sz. (1914. jún. 7.) 65–66. o.
Betűhív szövegközlés

Albán telepek Magyarországon.

Odalenn a Délvidéken, az ősi Szerém megyében, két barátságos falu van egymás szomszédságában: Hrtkovce és Nikinci. Néhány év elött még csak postakocsival lehetett megközeliteni őket, ma már az államvasut ruma klenaki szárnyvonala érinti Nikincit. Idegen ritkán jut ide s ha el is megy mellettük, aligha sejti a két csöndes község érdekes történetét, etnografiai jelentőségét. Pedig a Délvidék tarka néprajzi képében érdekes jelenség e két falu: hazánk egyetlen albán telepitvénye. Most, hogy egész Európa figyelme az albánok felé fordult, hadd keltsük fel halottjaikból a mi albánjainkat is, kiknek ajkán – nagy ritkán – még megszólal olykor a hős skipetárok nyelve, hol mesét mondottak egykor a hős Skander bégről, sőt érdekes albán emlékeket őriznek ma is.

A középkor véres harcaiba, Skander bég korába kell visszamennünk, e két falu történetét nyomozva.

Kastriota György halálával, a XV. század derekán, elbukott a független Albánia, porba hanyatlott a fehér sasos lobogó. Albániát elfoglalta II. Murad szultán, lakóit az izlám tanaira kényszerité. Vagy 2000 albán ekkor Kastriota György egyik hősi társának, a vitéz Clement-nek, vezetése alatt elhagyta Albániát s kivándorolt az Albániát Szerbiától elválasztó hegyvidékbe. A zordon bércek világában sikerült egy parányi szabad államot létesiteniök. Élére Clementet állitották s minthogy székvárosukat is róla nevezték el, idővel ők is a clementinusok néven váltak ismeretesekké. A mohácsi vész után a porta évi 4000 arany forintnyi adóra kötelezte őket, mindamellett a XVIII. század harmincas éveiig háboritatlanul éltek országukban. III. Károly török háborujában fontos esemény következett be történetükben. A császári sereg szerbiai győzedelmes előnyomulásának hatása alatt 1737-ben Joannovich Arzén belgrádi püspök őket is rábirta a Szerbiába való kivándorlásra. A Kolubra partján, Vailovában, huszezren jöttek össze a kivándorlásra. A császári sereg Lotharingiai Károly herceg vezetése alatt akkor már győzedelmesen haladt Szerbia szive, Nissa vára felé, mely csakhamar szintén megnyitá kapuit a hóditók előtt. Csupa császári győzelemtől volt hangos a világ, midőn hirtelen beállott a nem várt fordulat. Khevenhillert Viddinnél megverte a török. Seckendorf seregét Nisig szoritá vissza, aztán egész erejével a bosnyák határ felé fordult, hogy a császáriak érdekében fegyvert fogott és kivándorolni készülő törzseket megsemmisitse. Vailovánál (Vallicovo) csapott az ozmán sereg a huszezernyi, clementinusok és rácok alkotta seregre. A szörnyü vérfürdőből alig került ki élve ezer fölkelő, köztük 300 clementinus, akik most családjaikkal Belgrádba menekültek a török boszuja elöl. Igy lett a népes albán törzs bevándorlásából egy maréknyi csapat menekülése hazánk felé. Joannovics Arzén püspököt a vailovai vérfürdő annyira megviselte, hogy élete utolsó napjait állandó gyászban és panaszban töltötte.

Az albán menekültek azonban Belgrádban sem érezték magukat biztonságban, III. Károly engedélyével átkeltek a Száván s közel annak partjához benépesitették Hrtkovcét és Nikincit, melyek ezen időtől kezdve a clementinusok lakhelyei. A beköltözéskor egy Sumo nevü pap vezette őket, ki később érseki cimet és évi 1800 forint nyugdijat kapott a bécsi udvartól. Sumo Eszéken 1775-ben halt meg. Nikincin, a katholikus paplakban ma is őrzik még azt a feszületet, melyet a bevándorlás alkalmából hivei előtt hordozott.

Az ily módon hazánkba jutott hat albán nemzedék (fitz) egy évszázadon át teljesen megőrizte fajának tisztaságát. Szerb szomszédjaiktól hitük s nyelvük választá el őket, házasságot pedig csak egymás között kötöttek. Szorgalmukkal csakhamar felvirágoztatták községeiket. Albániából hozott különleges juhaiknak tenyésztése, a hires clementinus juhok révén, egész Szlavóniában ismertté lett. Ugy látszik, hogy a Szerémség leghiresebb szőlőtőkéjét, a kadarkát, is ők honositották meg. A kadarka Albániából, Skadarból származik és a salaksija néven hires vörösbort adja. Bogyóiból készitik ma is a karlócai aszut.

Mária Terézia korában fordult az érdeklődés először a hazai albánok felé. Ekkor már őket is beosztották volt a katonai határőrvidék szervezetébe, hol a péterváradi „Generalat“ hatáskörébe tartoztak. A két falu egy század gyalogságot és egy félszázad huszárságot állitott ki s legényei mint katonák kitünően beváltak. Ott ragadt rájuk először a horvát szó, az elhorvátositás leghatásosabb eszköze. A fiatal albán harcosoknak a katonaságnál a horvát-szerb nyelvet meg kellett ugyan tanulniok, egy 1777-iki följegyzésben mégis azt olvasom, hogy a két faluban még kevesen vannak, akik e nyelvet értik. 1777-ben fölkereste őket a tudós Cornides Dániel, ki valószinüleg egy akkor megjelent munkából[1] értesült róluk először. Cornides beható vizsgálat alá vette az érdekes népet. Megfigyelte szokásaikat, gyüjtött adatokat szókincsükből, nagy figyelemre méltatta ruházatukat, külsejüket s aztán igaz önzetlenséggel összes adatait átengedte tudományban ugyan korántsem hasonló, de sokat szereplő kortársának, Windisch Károlynak, a pozsonyi literatus polgármesternek. Igy született meg az Ungarische Magazin 1782. évfolyama II. kötetében Windisch tanulmánya: Von den Klementinern in Syrmien.

Mária Terézia korában a clementinusok hat családot alkottak. Egy-egy faluban három-három lakott. Szokásaik még nyersek, hirtelen fellobbanó haragjukat a boszuállás gondolata vezeti, de a figyelmes szemlélő észreveszi, hogy becsületesek, hivek, titoktartók s harciasak. Fiatalon házasodnak. A férfiak 20, a nők 13–14 éves korukban. Nyulánk, derék növésüek. Arcvonásaik igen szabályosak és kellemesek. A nők fiatalon feltünő szépségüek, férjeik büszkék rájuk és a végletekig féltékenyek. A jó Cornides Dániel feltünő érdeklődését közülök egyesek bizonyára félremagyarázták, miért is a buzgó tudós nem mulasztotta el Windischt informálni s Windisch mások okulására ajánlja, hogy tanu nélkül ne álljon senki szóba velük, mert a férj mindenre képes…

Közeli rokonok e korban rendesen együtt laknak még egy házban s igy 30–40 tagu családok keletkeznek. A két falu csinosan épült, templomaikban ferencrendiek végzik az istentiszteletet latin nyelven, mivel utolsó szálig katholikusok. Házaik nagyok és tiszták. Ételeik nem olyan nyomoruságosak, mint a szerbekéi, a legtöbb ételt sajttal készitik. Az italnak még a nők is barátai. Kedvenc italuk a pálinka (ráki), melyet mézzel kevernek.

Cornides Dániel látta még jellegzetes táncukat is. Férfiak és nők két sorba állottak. A nők balkezüket szomszédjuk vállára fektették s nyomban átható hangon albán dalba fogtak. Két férfi kezében meztelen karddal lépett erre elő. Egy ideig vadul forgatva a kardokat, ugrándoztak, aztán felváltva egy-egy lány lépett ki a sorból. Kezével selyemkendőt emelve a magasba, csodálatos mozdulatok közepette mindig egy helyben maradva, hol az egyik, hol a másik táncos felé fordult. Körülötte ugrált a két férfi eszeveszetten. Zene helyett csak a lányok éneke hangzott, régi hősöknek, kivált Skander bégnek dicsőségét zengve.

A régebbi irók különös szeretettel foglalkoztak e két falu festői viseletével. Taube 1777-ben a hegyi skótok öltözetéhez hasonlitja viseletüket s megjegyzi, hogy a jó bécsiek kacajra fakadnának, ha utcáikon megjelennének. Windisch Cornides adatai nyomán szinpompás képét adja viseletüknek. Egy-két régi folyóiratban rajza is ránkmaradt. Az albán ruha jó egy századig fentartotta magát közöttük. Fényes Elek, kitünő statisztikusunk, 1842-ben még részletesen ismerteti. „Öltözetük felette különös, – olvassuk statisztikájában, – a vörös szin egyébiránt főszerepet játszik. Igy a férfi vörös sapkát, fekete prémmel s hajtókával beszegett rövid vörös dolmányt, sokszinü srófosan csikozott harisnyát, fejér mellényt, fekete nyakbelit, setétszinü kötényt visel, melyen felül egy másik világos szinü, rojtos csüng. Derekát szövetből készitett övvel szoritja meg, melyben pisztolyt, kést hordoz. Oldalán függ a kard, kezében nyugszik a buzogány.“ Windisch erről a buzogányról azt irja, hogy a pusztován (sic) sárgaréz- vagy vasgolyóból áll, melynek közepén át másfél láb hosszu rudat ütnek s ezt jobbjukkal ügyesen kezelik. „Az asszonyoknál – irja Fényes – a szép fekete haj tekercsbe fonva, elöl a vállakon fekszik; hátul a fejhez van kapcsolva a szalagokkal ékesitett selyem fátyol. A nyakat csillogó ékesség veszi körül. A hosszu s a nagy lépést is gátló szük ingen felül pénzekkel kicifrázott mellényt viselnek s a tarka övről csüng le a sokszinü kötény, s mellette rézláncon egy tál. A felső ruha áll egy prémmel, rojtokkal, varrásokkal cifrázott vörös felöltőből, melynek ujjai csak könyökig érnek. Tarka harisnyájuk a férfiakéhoz hasonló.“ Fényes szerint 1842-ben 1600-ra rugott a clementinusok száma. Ma a két faluban a magyar, horvát, német elemmel együtt 4523 lelket mutat ki a statisztika.

Báró Czoernig Károly 1857-ben megjelent kitünő néprajzi munkája („Ethnographie der Oesterreichischen Monarchie Wien 1857”) még teljesen albán jellegünek mondja clementinusainkat. A hatvanas években azonban már tünőfélben volt a régi jelleg. A falvak horvát iskolákat kaptak, az uj nemzedék már horvát szón nőtt fel. Amikor Réthy László, kiváló numismatikusunk, 1895-ben fölkereste őket, már csak az idősebb egyének közül akadtak olyanok, kik az ősi nyelvnek még birtokában voltak. Réthy látta tudósaink közül először a hrtkovcei plébánián Vozsenilek Antal néhai plébánosnak kéziratos könyvét, melynek cime „Sermones Albanici dicti per Antonium Voxenileg Parochum Hrtkovcensem.“ Ott hallotta, hogy 1810 körül még albán prédikáció járta az egyházakban, azóta azonban csak horvátul beszélő papjaik vannak. Kereste a régi festői viselet nyomait is, de rövid ott időzése alatt nem bukkant nyomára. Ma még élnek néhányan, akik tudnak albánul a két faluban. Régi parasztházakban talán őriznek is még albán fegyvereket, megfakult régi diszöltönyöket, de közeleg már az idő, hogy az utolsó albán emlékek is eltünjenek ottan. A hrtkovcei és nikincei albán telepeket pedig teljesen elnyeli majd a horvát tenger. Igy szlávosodnak majd el a Raguza vidéki albán telepek is, az Isztriában Parenzo mellett létesitett albán telepet már ez a sors érte. Lassan-lassan kihal az utolsó albán szó is a hazai telepen s csak a falu sirkertjeinek kopott sirkövein marad nyoma az albán nyelvnek hazánkban. Hogy egészen nyoma ne vesszen, arról gondoskodott Cornides és Réthy. Mindketten gyüjtöttek a hazai albánok szókincséből és hiven lemásolták a Miatyánkot albán nyelven, amint azt ottan tollba mondták nekik. A hazai albánoknak ezen 1777-iki és 1895-iki nyelvemléke[2] érdekes változatokat mutat fel s a most fejlődő albanologiának bizonyára még becses szolgálatot fog tenni. Érdekes véletlen, hogy ép száz év előtt kezdték először az albán nyelvvel foglalkozni. Leake Martin Researches in Greece cimü, Londonban, 1814-ben megjelent munkája foglalkozik először behatóbban az albán nyelvvel, mely napjaink politikai eseményeinek hatása alatt egy szabad ország nyelve lett s melynek megirandó szótárára csak nemrég irt ki pályázatot a Magyar Tudományos Akadémia.

Palóczi Edgár.

  1. Taube Fr. W. Historische & geographische Beschreibung des Koenigreichs Slavonien, des Herzogtums Syrmien. Leipzig 1777.
  2. Földrajzi Közlemények 1907.