Albán csárda
| Albán csárda szerző: Tömörkény István |
Ami Antóniót illeti, ő albán volt, ami pedig a kenyérkeresetét illetné, kantinos volt e barna férfiú a tábor környékében. Sem ő, sem kantinja nem tartozott a táborhoz, de ők azért odatartozandónak tartották magukat. Oh, a tábornak külön kantinja volt, európai módra berendezett, ahol öt vasért adtak egy porció paprikás húst s két vasért egy pohár rumot s ma már csak a jó Isten tudná megmondani, hogy miből volt a paprikás s miből a rum. Antóniónál ellenben ilyesmit nem lehetett kapni, hanem ő más italokban bővelkedett, ő árulta a szilvapálinkát, a finomabb fajtát, mert az olcsóbb fajtája oly olcsó volt (két hatos egy liter), hogy nem lehetett poharazva mérni. Továbbá neki bort a szőlőtermő albán partokról hoztak. Lovakon, mert arra a vidékre a kocsi híre még akkor nem jutott el, az valami különös dolog is lehetett, hogy valakinek négy kereke van, aztán megy, ha a lovat furfangos madzagokkal elébe kötözik. Azon vidék emberei hívei az egyszerű dolognak s így helyesebbnek tartották, ha a ló hátára kötözik a boroshordót - ha a hordó legurul, szétlapul s a bor elfolyik; mash Allah. Isten úgy akarta, ki volna, ki vele perbe szállni mer? Hát ők így inkább csak lóháton hozták a bort, kis apró lovakon, mik nem sokkal nagyobbak, mint egy jó kutya, bár hiszen a bor sem volt különb, mint a magyarországi otthon csinált ecet.
Hanem ami az ételeket illeti, azok különféle ételek voltak. Van egy kenyeres piteféle, amit hordanak a város utcáin és kiabálják róla, hogy: vrúcsi, biali vrúcsi: ez oly jeles étel volt, hogy a tábor népségének parancsban adták ki, hogy nem szabad belőle enni. Ennélfogva ez nagyon kedves étel volt, ha rávetették a kemence tetejére s fölébe túrót raktak, ami rajta megolvadt.
De sütött friss kenyereket valóságos magyarországi lisztből az albán, mik kissé drágábbak voltak ugyan, de legalább megtanulta belőlük a tábori nép, hogy soha ez Magyarországot, ha még egyszer visszajöhet bele, el ne igen hagyogassa, mert ilyen kenyeret úgy sem eszik sehol másutt a kerek világon. Az albán a kenyereket mindig estére sütötte ki, mert akkor volt leginkább éhes a nép. Hát jártak rá. Ez jó kenyér volt... És zsírt is adott bele az albán, három pénz ára vagy négy pénz ára zsírt. A még meleg cipók közepére éles késével ő keresztet vágott s ami nyílás ott támadt, abba betette a zsírt sóval és paprikával. Mik mindenestől a meleg kenyérben széjjeloszlottak.
Jó derék törzsökös társam, ottomán császári káplár, bascsausz Ibrahim, meg vagy-e még valahol? Azóta már... talán te is otthon lehetsz Anatoliában és nem számolgatod az idődet, amikor majd hazaereszt a padisah.
A bascsausz Ibrahim épen az albán kantinja mellett őrizett egy kápláralja néppel egy hidat. Mi is ugyanannyi néppel őriztük s hogy az igazat megvalljam, nem is annyira mástól, mint egymástól őriztük.
Szörnyű nagy rang az, azon a tájon egy híd. Pedig mily ócska tákolás. A gerendák is, mik a keresztrudaira fektetve vannak, csak úgy isten nevében állanak egymás mellett. Egy szög nem sok, de még annyit sem vertek beléjük. Ami a korlátját illetné: nálunk itthon a pusztai parasztember az üszök legelőjének szokott határul ilyen korlátot emelni. Mégis oly igen nagyon őriztük e kopott hidat s akkora tisztessége volt neki, hogy ha lovas ember akart keresztülhaladni rajta, le kellett szállani a lováról.
Tehát igen. A hidat őrzötték Ibrahim legényei, hogy valaki el ne lopja, Ibró pedig olykor beóvakodott az albánhoz s ott csendesen vétkezett a próféta ellen. De annyit mégis megtett, hogy pálinkás üvegjét, hogy ne lássák, ledugta a kezével a kerevet alá, amin ült, ami az egyszerű török beszédben nem jelent cifra divánt, hanem kőből rakott rozoga patkát. Hát oda ledugta üvegjét s lehet, hogy ezt enyhítő körülménynek vette a próféta. A próféta különben is gyakran kénytelen volt eltekinteni azon erkölcsös írásoktól, amiket tett s gondolom, hogy Bajrám-ünnepek táján egyebet sem tett, csak örökké forgott a koporsójában.
Az országúton volt az albán boltja, oda naphosszant különféle emberek tévedtek be. A fehérsapkás török határőrök, a pirossapkás captiék, olykor egy-egy jámbor muzulmán, aki hosszú pipaszárát úgy viseli a háta és az inge közé szúrva, hogy szerfölött figura vele. Az ablak a Limre, a hegyekre, az országútra nyílt. A Lim zúgó vizén olykor vakmerő tutajosok ereszkedtek alá, oly sebesen haladva a játékos habokon, mint a futó ló. A vízen túl, a hegyoldali házak kertjeiben török asszonyokat lehetett látni, amint a ház körül foglalatoskodtak. Az országúton néha rablócsapatot kísért török katonaság a taslidzsai pasa elébe: ilyen elfogott rablónak lenni nem lehet jó, mert a nyakuknál fogva voltak egymáshoz láncolva. Akadt köztük, aki olyan öreg volt, hogy gyalogolni nem tudott, azt lóra ültették. Annak nyakától az előtte menőhöz meg az utána jövő nyakához ép olyformán ereszkedett le a lánc, mint ahogy a lánchíd kőoszlopainál látható. Antónió ablakából ilyen kilátások voltak.
Közben katonák jöttek-mentek. Estefelé az éjszakai szolgálatra indulók ittak egy-egy pohár bort s mondták Antóniónak: de jó bor, verje el az isten a tövét útról-útra, - mire Antónió azt mondta: á ném ju bor, mit isté átta, eredzs kantin európai, ot kapc bor, kit emberok csinált. Amire megint az emberek mondták, hogy: a ménkű ebbe a fekete albánba, de játékos...
Jött aztán a tábori póstás is, egy német őrmester; ő igen előkelő férfiú volt; nem szívesen járt az albán gemischtes publikuma közé, de az európai kantinba nem mehetett, mert az ottvaló kantinos feleségét egyszer elugrasztotta hazulról s azóta leginkább csak revolverrel várta európai felebarátja. No és ne feledjük ki a Szimót. Más nevét már elfeledtem, mert kevert nevek vannak ott. Ha csupa török valaki és fanatikusabban mohamedán, mint stambuli mozlim és ha Mahmud aga is, azért csak utána mondják a nevének, hogy: Bájrovics, s az Izmail bég hiába Izmail bég, azért a neve csak az, hogy Szimics. Mert a katonaságot s néhány szultáni hivatalnokot kivéve, olvasva sem igen lehet köztük valódi törököt találni; csak úgy átvedlettek törökké a rácból. Ha Dusán császár élne, bizonyosan nem tetszenék neki a dolog. No, mindegy, erről nem tehetünk, ami pedig a Szimót illetné, fiatal kereskedő volt, sok zsizsikes lencsét és bogaras gerslit szállított a tábornak. Sohasem járt túl vidéke határán, de azért egy egész sor nyelvet beszélt. Mikor mi onnan elmenőben voltunk, egy oláh ezredbeli katonaság volt bennünket felváltandó. Mielőtt bejöttek volna, valami húsz embert három héttel előbb leküldtek, hogy a vidék útjait, a járáskelést megismerjék, mert térkép akkor még nem volt. Hát a Szimó három hét alatt annyira megtanult tőlük oláhul, hogy az utánuk érkezőkkel már tárgyalni tudott a nyelvükön és átszállította nekik a zsizsikes lencsét, bogaras gerstlit, mert azért, hogy bogár van a gerstliben, csak meg kell hogy egye valaki. Szimó magyarul is jól tudott. Bascsausz Ibrahim is értett. Beszéltünk Magyarországról, a nagy pusztákról, a lassú folyókról, miket Szimó szótalan csodálkozással hallgatott: az ő országukban nem ismerik a síkságot, napáldozatot csak hegytetőről látni. A bascsausz sóhajtott, ő ismerte e dolgokat, őt is messze földről hozták ide, bölcsője pálmafák alatt ringott, azaz hogy pálmafákhoz volt kötözve a szülői sátor mellett az a gyékény, amelyben életét kisdeden élni kezdte. Mennyire vágyhatott ő haza!
A szegény Ibró már akkor a nyolcadik esztendejét szolgálta s még mindig nem tudta, hogy mikor eresztik haza. Valami szörnyű visszaélések mehetnek a török hadseregben. Akik Stambulban jártak, mondják, hogy ott egészen rendes katonaság van, de így itt az Isten háta mögött a végében ugyancsak el voltak hagyatva. Akadt köztük, akinek lábbelije sem volt, másik a puskáját kócmadzagon vitte. Gyakorlat, célbalövés, fegyvertisztítás, ismeretlen fogalmak voltak. - Hát ti mikor gyakorlatoztok? - kérdeztük. - Hja - szól kissé zavarodottan - mi már rég berukkoltunk, mikor ti kirukkoltok. Így füllentett egy kicsit Ibró, gondolván: hagy forogjon a próféta.
Az ablak alatt pedig járt-kelt az »italos kapitány.« Egy középkorú tiszt, mitőlünk való. Beszélték, hogy elsőrendű munkása volt régebben a katonai földrajzi intézetnek, de a pálinka rabja lett s kitették a csapathoz. Lassan sétálgatott az útszélen a főőrs előtt, óráját összehasonlította a vártaórával s ha a két óra egyezett, megnyugodott.
- Sie haben noch gute Augen - fogott meg a parton - nézze, mi az, ami ott fönt csillog a hegytetőn?
Biz az egy bádogdoboznak a teteje volt, amiből kiette a konzervhúst a katona, azután eldobta. A doboz tetejének a belseje fénylett, de nem mindig, csak ha a nap alkalmasan sütött rá. Mondtam a kapitány úrnak, hogy az mi lenne, ő azonban leunsinnezett, s valami rendkívül érdekes, fontos dolognak tartotta, hogy mi lehet az, ami a kopár tetőn egyik órában csillog, a másikban nem. Mondta, hogy ő majd azt meg fogja vizsgálni. Szemlét tart. És kideríti az esetet. De nem jutott fel sohasem. Nem ért rá a sok dolgátul.
Ezek így voltak. Az albán az egyszálú guzlát pengetve, esténkint mélyeket bődült a régi albán vitézekről, de arrafelé a kutyáknak nincsen izlésük, mert nem ugatták meg érte. De nem kell azért bántani az albánt. Jó fiú volt ő. Egy este, mikor arról tárgyalt, hogy mennyire szeret minket, mondtam neki, hogy ugyan mivel tudná bizonyítani, hogy engem szeret. Ő a bizonyítás különös módját választotta. Mi néhány törzsvendégei, akik megvetettük az európai kantint, az albánt ugyanis néha európai színvonalra emeltük kontó tekintetében. Nem gyakran ugyan, de mégis megtörtént, hogy a posta elakadt napokig a hófúvásban s a rendes időre várt utalvány nem érkezett. Ilyenkor hitelre ment az esti szórakozás s albán egy ormótlan könyvben arról írást vezetett. Hát ezt a könyvet hozta elő. Abba mindenkinek a neve be volt írva egész rendes főkönyvi módra, csak az enyém nem. Ahelyett az állt ott: »noi corporagi«, ami albánul azt jelenti: »a mi káplárunk«, mivelhogy mint káplár töltém be akkor honfi-tisztemet. Ez meghatott s »bir gotah sarap«-ot rendeltem az efendümnél.
Lám, így szeretett bennünket az albán. Mégis, mikor elváltunk, még csak kezet sem foghattam vele. Az ottlét utolsó napja különféle átadásokkal telt, este a városban jártunk, néhány ismerős szerb családtól elköszönni, ott jól elmaradtunk, kora reggelre pedig már útrakészen kellett állani. S mikor az albán mellett elhaladtunk, hogy soha többé vissza ne jöjjünk, épp hapták volt és fejvetés volt a főőrség felé. Antónió az ajtóban állott, félig mosolyogva, félig sírva nézett reánk, de hozzá odamenni nem lehetett. Igy elhaladtunk, ő meg nem jöhetett utánunk. Csak a török tisztek kísértek el bennünket egy darabig, mígnem azok is megálltak s ott pezsgőket durrogtattak az őszi hajnalon. Mert pezsgőjük volt nekik, csak úgy legénységi csizmák dolgában történt szűkölködés.
Ugyan megvan-e még az Antónió? hányszor gondoltam rá, hogy majd írok neki, de hát nincsen lustább teremtés a kerek világon, mint az ember. Danol-e még az albán vitézekről, akik a nótában mindig menyasszonyt rabolnak, a gyakorlatban mindig kecskét? Hát Ibrahim megszabadult-e már, vagy még mindig azt a sipkát hordja, amelyet mozsárban vasalnak? Hát a póstaőrmester, hát a... ohó, az italos kapitány hazajött velünk, de kár volt hazajönnie szegénynek. Ott a hegyek közt sohasem esett le sehonnan, itthon meg egy éjjel kiesett a kaszárnya emeleti ablakából s meghalt az utca kövezetén.
Ha igaz, hogy a lelkek így a föld körül maradnak s arra járnak, amerre nekik tetszik, akkor nem lehet másként, mint hogy az ő lelke, mikor onnan a kövezetről felszabadult, azonnal elröpködött arra lefelé, hogy megnézze: ugyan mi lehet az a fényesség, ami úgy »ausnahmsweise« a vén Rajnovics-hegy tetején csillog.