Ain-Holofra
szerző: Cholnoky Viktor
I.
A Szahara szuverén méltóságáról semmi sem tanúskodik jobban, mint az, hogy a sivatagoknak ezt az öregapját nem lehet leírni. Ahogy a Napot még senki sem látta igazán, mert nem lehet belenézni, úgy a Szahara sem érthető át egész majesztásában a véges emberi észnek. Le lehet írni a kelet-turkesztáni sivatagokat, fogalmat lehet adni a mongol fennsíkról, érzékeltetni lehet, hogy mi az a brazíliai Ilanó, de a Szaharáról nem lehet elmondani, hogy micsoda. Csak azt talán, hogy mi nem.
Mindenekelőtt nem az a porzótartó, aminek az iskolában tanuljuk. És nem a laposság, amit a neve hallása felébreszt a képzetünkben. Dombnyi, sőt néhol hegymagas hullámokat vető tengere a föld hervadásának, a homoknak; nem végtelen szemhatárt nyitó óriás tenyere Afrikának, hanem a rövidre láttatás szenzációval, megújuló meglepődéseivel agyonizgató, amellett örökké mozgó képű ráncrendszer Gémétér elaggott ábrázatán.
Az állandó szél járása szerint gigászi barázdák képződtek benne, amelyek egyes helyeken, ahol toronnyá vált magasságukkal fel tudják tartani az oldalszélnek, az irtózatos számumnak az erejét, völgyeket ringatnak, de akkorákat, mint a magyar Alföld vagy mint Provence dallal és kiégett kopársággal telt mezei. Ha a számum erőt tud venni ezeken a homokhegyeken, és kísérteties erejével képes felszárnyalni a levegő felső régióiba is, akkor ezeken az alföldeken támadja meg és öli meg a karavánokat. Ez a Lombroso-típusú szél ilyenkor a gonosztévő kaján és háborodott eszű jókedvével ölt magára, szinte csúfolódó tréfával, nadrágot a homok örök szövetéből, és eltáncolva hegy, bucka és lapos fölött, fatalizmusra tanítja az arabot azzal, hogy megöli.
Afrika egész homlokán, az Atlaszi-óceántól egész a Vörös-tengerig, a Nílus völgyén kívül örökös úr a homok és a szél. De még itt is érzi a föld is, levegő is, hogy náluk is van hatalmasabb úr, világbíróbb valaki, valószínűen szükségesebb valaki ─ a víz. Marokkó felől, Tripolisz felől, Szíria felől, aláásva, alagutasan megkerülve a homokot, beszivárog a víz a Szahara homokja alá. És Afrikának ez a töviskoronája egyes helyeken, ott, ahol felfakadhat a H2O, véresre karcolja a homok homlokát. Ezeket a szangvináló, föld vérét bocsátó helyeket nevezik oázisoknak.
Meglapulva egy-egy homokhullám védettebb helyén, lassan, háromszáz-négyszáz év alatt kikeletkezik az oázis. Felbuggyan a víz, csíra száll a homokba, kidugja a fejét a földből a virág! Valami kis együgyű surló vagy páfrány, amelyik hálás még ezért a lakásínségért is, és a saját maga testének elhervadásával, elkorhadásával csinál televényt a sivatag daliájának, a pálmának.
A víz, minden szerves élet főfeltétele, bugyog, az apró gyalognövények felszívják, amikor elhalnak, rothadóan is dolgozó és szolgálatkész testükből kialakul a jukka, a dracéna és a pálma.
És ─ ezek jó fiúk ─ megvédelmezik szülőanyjukat, a vizet. Ha jön a szél, és hozza cinkostársát, a homokot, odatartják koronájukat, lombsátorukat, és elfogják vele a vihar erejét. És amikor más helyen próbál már szerencsét a vihar ördögszekere, akkor lassan pergetik le levelükről a homokot, hogy iszap legyen belőle a vízben, ne szemfödél...
A sovány, vedlett pálmáknak egyik ilyen őrhelye az oázis, aminek Ain-Holofra a neve. Ott állnak ezek a karcsú, poros pionírjai az organikus életnek, úttörői nemcsak a többi növénynek, nemcsak a forrásvíz buzogásában fickándozó békaembriónak és vízibogárlárvának, hanem nekünk, embereknek is, akik társai vagyunk a létben és a föld porában.
II.
Ott álltunk az Ain-Holofra szélén. Jobbról mellettem Moháb, a tuareg, akinek a szokatlanul fehér arca mindig azt a gyanút keltette bennem, hogy a franciák Marokkóban talán kissé túlságosan is komolyan veszik a pénétralion pacifique feladatát, balról meg Khánák, a pun. Ez az ember arabnak vallotta magát, de én a teste mivoltából, a beszédjéből, a gondolkozásából megéreztem, hogy nem arab. Sémi volt feltétlenül, de sem az arab mogorva hallgatása, elmerengése, szilajsága, képben dúskáló beszéde nem volt meg benne, sem pedig a mór dicsekvővágya, cifrálkodása, degenerált lanyhasága. Khánák pun volt, és az idegeiben ott őrizte egész Kárthágót. Csendes, nyugodt, megfontolt, művelt és arisztokratikus volt. Nem is tudnám, ha nem tudnám, hogy hol vette a műveltségét. Mert iskolába alig járt, s amit az oráni francia iskolában tanult, attól nem lehetett azzá az emberré, aki volt. De hogy a Hannibál véréből is mozgott benne valami, az megadta neki a világ kárthágói látását: a hideg, okos, gyors meglátását minden ténynek és a cselekvésre való elhatározás hirtelenségét.
III.
Ott álltunk az Ain-Holofra peremén. Az ég sajtja, a hold már lebukott, és csak a csillagok világa tette átlátszóvá az éjszakát. Oroszlánra lestünk, húsz lépéssel előttünk meg volt ásva a verem, amelynek a karójához oda volt kötve a csalogató kecskegödölye.
Moháb a két tartalék puskát igazgatta, nekem is, Khánáknak is a kezünkben volt a Winchester. Jó nyolc darab öreg robbanógolyó volt mindegyikben. Moháb állt, mi az oázis mellé természetes szegélyül szegődött homokhullám oldalán feküdtünk, nem előreszegzett, hanem fölfelé emelt puskacsővel. Mert célozni és találni pontosan csak úgy lehet, ha az ember felülről lefelé veszi a csövet. Minden lövőszerszám alulról felfelé rúg, csak azzal lehet hát ellensúlyozni ezt az energiamegnyilvánulást, hogy az ember felülről aláeresztve a csövet, kihasználja a föld vonzását, a nehézséget, a puskapor eleven ereje ellen.
Ott feküdtünk hosszant, és az afrikai éjszaka csillagos sugárzása velem csaknem elfeledtette, hogy most a kezemben robbanógolyókkal várok egy igen nagy urat: oroszlánt.
A Szahara éjszakája azért csodálatos, mert igazolja azokat a festőket, akik impressziók után indulnak, és mégis csak egyféle színt használnak. Ott, oroszlánlesen értettem meg, hogy lehet az egész világot zöldnek vagy lila színnek látni. Mert ott az egész világ sárga volt.
A föld, amelyen hasaltunk, az okker sárgaságába burkolódzott; a levegő... persze ha azt tudnám megmondani, hogy milyen sárga volt a levegő! És az égen a csillagok mint milliónyi gummigutti-anreiter homályosították el a felhőt nem ismerő eget.
Sárgák voltak hátunk mögött a pálmák és a jukkák meg a tüdővészes mimózabokrok is. És sárga volt az afrikai éjszaka különös világossághatásaiban Khánák arca is. Pedig nappal inkább szürkés, amolyan ─ pedig mindennap mosdott ─ izabellaszínű volt.
Kezünkben a Winchesterrel egymásra néztünk, és ekkor, látván a Khánák sárga arcát, kifúrta oldalamat a kérdés:
─ Miért ilyen sárga itt minden, Khánák?
─ Mert ez a sárga király országa ─ felelte a pun csendesen, dörmögő hangon. ─ Hogy a színe ne látszassék, csak a hangja hallassék, azért hintik be a csillagok az ég porával a föld porát.
─ Hm ─ dörmögtem neki vissza ─, de miért sárga a te arcod is?
Khánák hallgatott egy darabon, aztán egyszerre a csoda tudja, milyen lelkierő nyomása alatt, azt mondta halkan, mély torokhangon:
─ Mert félek, uram.
De úgy, olyan csöndesen, olyan nyugodtan mondta ezt, mintha én azt mondanám nektek, hogy "nyolc nyert".
─ Khánák! Félsz! ─ súgtam én vissza neki. ─ Khánák, csak nem az oroszlántól? Hiszen száz fehér embert vezettél már rájuk! Ismered őket!
─ Mert ismerem, azért félek.
─ De Winchester van a kezedben, nyolcgolyós.
─ Várj, uram, majd te is félsz mindjárt, pedig neked is Winchester van a kezedben.
Nem vagyok nagyon gyáva ember, és már vademberrel is volt dolgom egynéhányszor. De amikor Khánák a mély torkú, még hízelgést is csak fenyegetően mondani tudó nyelvén ezt mondta nekem, egyszerre azt éreztem, hogy az a homok, ami a gyomrom meg a combom alatt van, hirtelen lehűl, és olyan hideggé válik, mintha hóban feküdnék. Nem akartam elárulni a gyengeségemet, és odasúgtam Khánáknak:
─ Ostoba vagy. Puskával a kezében nem fél az ember semmitől.
─ Várj, uram ─ volt a h betűnek százszoros megsokszorozásából álló felelet.
És vártunk. Felnéztem az égre, ahol a sárga csillagok ragyogtak. Lent a sárga föld, fönt a sárga csillagvilág. Előttem hullámzóan emelkedve a magasba, a Szahara, mögöttem meg ─ de fektémből alig bírtam visszatekinteni ─ az Ain-Holofra sápadt pálmái. A szélső mimózabokor alatt ott állt Moháb, a puskákkal a kezében. Az ég, a kékségét mind e sárgaságba beleveszítő ég úgy borult rá a sivatagra, mint egy óriási, megmérhetetlen üvegharang.
És egyszerre ez az üvegharang megkondult. Túl a szél szántotta homokbarázdán, az előttünk elterülő két nagy homokhullám közül erőszakos, hördülő és mégis zenei hang szólalt meg. Kietlen, meg sem mérhető távolságból. És a legszélső homokbucka tetején, amelyet még láthattunk, új, mozgó sárgaság tűnt fel.
─ Krhgmgh ─ nyögte suttogva Khánák ─, jön az úr.
A sivatag közelebbről kezdett el kongani. Harangzúgás töltötte be a levegőt, csodálatosan melodikus és mégis förtelmesen levegőszaggató hang. A gödölye, amelynek jobb érzéke volt, mint az én szememnek ─ az orra ─, elkezdett keservesen bőgni, mekegni. Csak a kötél akasztotta meg, hogy bele ne ugorjék a verembe.
Ebben a pillanatban egyszerre hátra kellett néznem, mert azt hallottam, hogy Moháb felmászik az Ain-Holofra egyik pálmájának a tetejére. Hátrafordultam, de csak egy pillanatra, és a visszafordulás következő pillanatában azt láttam, hogy Khánák nem fekszik többé, hanem talpon áll. Én is talpra ugrottam, öntudatlanul, ösztönszerűen, és abban a pillanatban a nyakamra omlott a sivatag sárgaságának a nagy exponense: az oroszlán.
Értsétek meg a helyzetet: amint Mohábtól visszafordultam a sivatag felé, ekkor már ott volt az oroszlán, és a nyakamon is volt már. Csak azt érzékeltem, hogy a csillagfényben sárgálló homok egy tömege feltámad, rám hullik, körme van, és hördülése van. Itt, nézzétek, itt végigvágott az arcomon, emitt meg lehúzta a vászonruhámat a bőrömmel együtt a jobb vállamról. És abban a pillanatban, amikor már az orrom alatt éreztem a húsevő vadállatok leheletének a rettenetes bűzét, abban a pillanatban, amikor eszembe jutott a kezemből kiesett Winchester, egyszerre két, tempósan egymás után következő puskapukkanás hangzott el. Az oroszlán rám esett, de a teste súlyával szerencsére csak két bordámat törte el, azt is a jobb oldalon. Khánák puskájából két golyó járta a szívét keresztül.
IV.
Az Ain-Holofra sápadt, seprűképű pálmái alatt tértem megint eszméletre. Moháb és Khánák mosták friss vízzel a vállamat, és amint fölpillantottam, azt mondta Khánák:
─ Uram, tudod már, hogy ki az az úr?
A kezdődő sebláz paroxizmusa csak azt engedte látnom, hogy valami nagy, sárga tömeg meg egy Winchesterpuska fekszik mellettem.