Agathonhoz

Agathonhoz szerző: Kis János

   Hogyan kell, kedvesem, itt boldogúl élni,
Hívságot megvetni, a sorstól nem félni,
Mint kell elkerűlni unalom láncait,
Mellyek nyűgzik csalárd örömek rabjait,
Halld erről intésit egy áldott ősz főnek,
Kit húsz száz esztendők vallnak jóltévőnek.

   E vént bár súlyosan nyomta nagy ideje,
Férfiúhoz illett lelkének ereje.
Virtus szószólója s keménység nélkűl volt,
Ifjúságról forrón szerető szívvel szólt.
Az ártatlan vígság nem futott előle,
Még a feslettség is tisztelve félt tőle,
Mert vidám társak közt örömest vígadott,
S felséges leckéket nevetkőzve adott.
Sokat tanúlt, többet látott életében.
S az embert olvasta világ nagy könyvében.

   Ismervén az élet sokféle jajait,
Szánta nemét, szánta kivált olly társait,
Kik, a szerencsének bírván sok javával,
Napjaikat élik hívság játékával.
Boldogság éltünkben, így szólt, a legfőbb cél,
Ez után fut minden, valami mozog s él,
De kevés éri el, s ha el lehet érni,
Legtévesztőbb útra azok szoktak térni,
Öröm mezején kik koszorúkat fonnak,
S ott keresik nyomát az istenasszonynak,
Kinek mindent bájol mennyei formája,
S eltűn, mihelyt élő közelget hozzája.
Mert öröm tavaszán üröm ne nőne bár,
Öröm tavaszán is éltünk nem mindég jár;
S ha melly jó tündérek ezzel kedveznének,
Magtalan vígságink majd megvénűlnének.
Vagy, ha minden vígság új vígságot adna,
Részeg természetünk hamar ellankadna;
S hervadván ezt nyögné minden lehelete:
Csak hívság, csak álom az ember élete!

   Józan légy, pihenést engedj érzésidnek,
Dolgozzál, élj híven kölelességidnek,
S inkább foganatlan gyakorold erődet,
Mint hogy a csömörig szívd örömtömlődet.
Csak szomjúság teszi nectárrá borunkat,
Csak fáradság boldog Lethevé álmunkat.
Csemege az öröm; vele vígyázva élj,
A soka csömört hoz s elgyengít; attól félj.
Tökéletes öröm itt alul nem terem:
De legboldogabbnak mondani azt merem,
Kit a virtus vezet bölcseség karjába
Éltünk tekervényes labyrinthusába.
A bölcseség s virtus előttem testvérek,
S fő jót földön szoros frígyökből ígérek.
Az igaz bölcseség a virtus hív párja,
És csak úgy boldogít, ha ez útját járja.
Másfelül a virtus - (nem a csupa jó szív,
Melly, ha az ész nincsen vele, rossz útra hív) -
Nem más, de bölcseség emberszeretéssel,
S a köz jóra célzó szent törekedéssel.
A gonoszok szájjal merik azt csúfolni,
De kénytelen neki rettegve hódolni
A sorsnak akármelly elfajúlt kedvese.
A gazdag ezzel lesz istenség részese.
Ez boldog napjaink legdicsőbb pompája,
S inségben lelkünknek legerősb bástyája,
S ha örök hírre vágysz, ezt tegyed talpkőnek,
Csak az állhat ellent a rontó időnek.
A fény, mellyel a sors javát párosítja,
Csak a gyáva köznép szemeit vakítja.
De a bölcs a virtust nézi legfőbb jónak,
S az arany almára azt tartja méltónak.

   A virtus az égnek legjobb adománya,
Lelkünk egészsége, dísze, ragyogványa.
Olly erő, melly mennybe emeli lelkünket
S csendesen nézeti minden esetünket;
Olly kincs, melly bút nem szűl, rossz kezekre nem száll,
Egyetlen jó, mellynek bírása rajtunk áll.
A gazdagság gyakran hízik prédált vérrel,
Vagy a sors koronáz illy alacsony bérrel
Hol szerencsés latrot, hol eszteleneket,
Hogy elrejtse amazt s láttassa ezeket.
Egy végre csak, - egy szép de felejtett végre -
Méltó a gazdagság nemes irígységre:
Nem rövid éltünknek ápolgatására,
- Józan a természet, kevés kell számára -
Hanem hogy a virtus, az egek kedvese,
Lelkünket szebb fénybe vele öltöztesse;
Hogy az ártatlanság őriző angyala,
S földi isten szívünk lehessen általa,
S hogy így olly örömtől mellyeink égjenek,
Millyet csak kóstolnak magok az istenek.

   Így beszélt, barátom, nyájas vénségében
E bölcs, s vére gyengén hevűlt csak erében.
Vídáman szólt olly nagy s szép igazságokat,
Mellyeknek Athenae nem hallá másokat.
Sőt - nehéz ezt hinni, mert ma nincs példája -
Élte szépítette, a mit mondott szája.