Afrikai becsület
| Afrikai becsület szerző: Gárdonyi Géza |
Ezt a történetet voltaképpen nem is én beszélem el, hanem a nemrég meghalt derék Afrika-járó Bornemissza báró.
Megtérek az utolsó útamból Zanzibárba, s rakatom a bérelt magazinba a gyűjteményemet.
Pokoli hőség. A feketék lomhán dolgoznak. Nem a hőség miatt dolgoznak lomhán, hanem, mert ők is úgy vélekednek a munkáról, mint itthon a cigányaink.
Látom egyszer, hogy abba is hagyják a munkát: bámulnak kifelé.
- No, mi az megint?
- Munári, - felelik vigyorogva, - három munári van itt, enganna.
Enganna az ő nyelvükön úr, munári pedig misszionárius.
Nem éppen ritka látnivaló a munári Zanzibárban, dehát a feketéknek minden érdekes, ami nem tartozik a dologhoz.
A három misszionárus nagy boszúságomra meg is áll a magazinom előtt. Szemlélgetik a gyűjteményemet, a két csónakot, a bálványaimat, elefántcsontokat, gyerekbölcsőt, mindent, ami összevissza hever a magazin előtt, ahogy a tevéimről lebontottuk.
Kilépek. Köszönök nekik. Hátha magyar is van köztük?
Dehogy van. Franciák. Szakálasok. Ketteje fiatal, egy meg már deresedő korú.-
- Nézzen el hozzánk, - mondja a legidősebb. - Látom, hogy a gyűjteményéből épp a legművészibb népfajnak a tárgyai hiányoznak. S elmagyarázza, micsoda népfaj az, merre lakik. Csak menjek el az ő misszióházukhoz. Nincs messze. Csak egyheti utazás. Onnan aztán délkeletnek még csak három napot kell tevézni. Fehér ember még ott nem járt soha.
A szerecsen]eim is biccentenek:
- Igaz, enganna, igaz.
- Köszönöm, - felelem, - majd meggondolom.
Dehát csak azért hagytam rá, hogy menjenek már odább. Hazafelé készültem már akkor és gondolatnak is kedvetlen volt, hogy még vagy három hónapra ottmaradjak és süljek-főljek abban az átkozott szerecsen hőségben s még rá hetekig kóboroljak is azokon a büdös és buta tevéken.
A rákövetkező éjszakán azonban mégis meggondolkodtam a misszionáriusok beszédén. Hiszen még vagy két hónapot úgyis itt kell töltenem Zanzibárban, hogy a gyűjteményemet gyékénybe, ládákba pakoljam.
Ki tudja, micsoda érdekes etnografiai ritkaságokat hagyok magam mögött?
De a hőség! a pokoli kemencék hősége! S ki tudja, micsoda mocsaras, bozótos, kaktuszos, kígyós, skorpiós vidék? Afrikában nincsenek országútak, mint minálunk. Még gyalogútak is alig. Mert vagy a homok fújja be őket, vagy ahol termő a föld, a gyorsan növekvő növények takarják el. A legérdekesebb szerencsen falvakba olykor olyan útakon lehet csak eljutni, hogy az ember és állat belegebed.
Dehát az etnografiai kincsek!... Még harmadnap is, hogy folytatjuk a munkát, ezen forog a gondolatom. Hogyan lehetne? Hogyan lehetne? A néprajzi tárgyak ott igen olcsók. Nem is pénzen juthatunk hozzájuk, hanem értéktelen bazári apróságokért, cserében. Egy-egy garasos brosstűn, egy-egy bádoghátú tükröcskén, egy-két méternyi kék, zöld, piros rongyon, üvegfüzéren, gyöngyfüzéren száz és száz forintokat érő tárgyakat lehet cserélni.
Körülnézek a feketéimen. Megáll a szemem egy vékonylábszárú huszonöt éves fickón. Az mintha értelmesebb volna, mint a többi és dolgosabb is.
- Boma.
- Parancsolj, enganna.
- Pita káló. (Jer ide.)
Boma legott abbahagyja a kötözést. Ugrik és elém áll örökké csodálkozón néző fekete szemével, trombitás szájával és izzadtságtól fényes tücsökpofájával.
- Láttad itt tegnap azokat a munári urakat?
- Láttam, enganna.
- Tudod hol a telepük?
- Nem tudom, enganna.
- De oda tudsz menni? -
- Oda, enganna.
- Hát nézd, itt ez a ládácska portéka gyöngy van benne, meg színes vásznak, meg mindenféle apróság. Rákötöd azt egy tevére, s elmégy vele oda a munári uralk telepére.
- Értem, enganna.
- Dehogy érted, víziló. Nem nekik kell átadnod, hanem ott csak az a dolgod, hogy megtudakolod tőlük: mely falvakba menj? Jól meg jegyezd, amiket mondanak. Elmégy azokra a helyekre és vásárolsz nekem ezekért a tárgyakért cserében mindenféle házi eszközt, íjjat, nyílat, lándzsát, pajzsot, bálványt, elefántcsontot, szóval mindent, amit én szoktam.
- Értem, enganna.
- Hát ha érted, azt jegyezd még meg te gézengúz akasztófáravaló, hogy holmi haszontalanságra ne vesztegesd az én drága portékáimat! Csak azt vedd meg, ami szép, ami szokatlan, ami különbözik azoktól a tárgyaktól, amiket itt láttál a magazinban. Mit mondtam?
- Hogy haszontalanságokra ne vesztegessem a portékát.
- Ott a teve. Mehetsz.
Egy vén csámpás tevét adtram neki és holmi értéktelen apróságot egy rossz kis faládában.
A szerecsen elment nagykomolyan, szótlanul. Csak épp a fejét vakargatta, mintha nem tetszene neki a megbízásom.
Elmúlik három hét, négy hét, az én szerecsenemnek se híre, se hamva.
No, bizonyosan megszökött, - gondoltam.
S nem is csodálkoztam rajta, hiszen alig egy hónapot szolgált. Éshát nincs ott se munkakönyv, se passzus: a vásártéren lézengő feketékből felfogad az ember tíz-húsz krajcáron egy falka napszámost, a nevöket se tudja.
Bolond is volt volna, ha el nem szökött volna, hiszen tudja, hogy nem üldözhetem. Elvitte a huncut a tevét is, a ládát is, és elment bizonyára a maga falujába. Annyi portékáért vesz magának földet, ökröt, feleséget, házat. Még királynak is megválasztják a vagyonáért.
Képzelem, hogy vigyorgott és röhögött a gazember, mikor túljutott Zanzibáron!
Megint elmúlt egypár hét. A szerecsenemet már el is felejtettem. Elvégre nem ért tíz forintot, amit rábíztam, láda, teve együtt nem ért tíz forintot.
A második hónap végén egy hosszú szakálú áll meg a magazinom előtt: egy megterhelt teve van vele és két ökrös szekér.
- A mi tevénk, enganna, - mondják vigyorogva a feketék.
Nézem: csakugyan az én csámpás vén tevém.
A misszionárus jön, köszön:
- Laudétur... Elhoztuk uram az etnografiai tárgyakat.
- Micsoda etnografiai tárgyakat?
- Hát amiket az ön szolgája vásárolt.
- Boma?
- Az.
- Hát az hol van?
- Majd megmondom, csak tessék előbb átnézni, rendben van-e a vásárlása?
S ottmarad, álldogál, míg a szerzeményt bontogatjuk. Ezreket érő csupa remek etnografiai tárgy!
- Ez mind az enyém?
- Mind, - feleli a misszionárius, - hiszen ön vásároltatta.
Nem győzök bámulni és örömömben hova lenni!
No, megajándékozom, ahogyan még szerecsen nem volt megajándékozva! Puskát adok neki. Nem: örökös szolgámmá fogadom! Még Európába is magammal viszem.
- Hol az a dicső ember? Hol az én Bomám?
- Azt ugyan sohse látja ön többé, - szólt komolyan a misszionárius.
- Meghalt? Megbetegedett?
- Nem. Mikor már mindent megvásárolt, beszólt nekünk az ablakon, hogy vigyük el a holmit önnek. Mert ő nem meri: aggódik, hogy valami haszontalanságot vett. Pedig nagy gonddal buzgón dolgozott az az ember kora reggeltől késő estig. Kesergett ott, hogy nem mer önnek a szeme elé kerülni. Bíz az uram, megszökött.