Ady pártállása
szerző: Nagy Endre
Amint Ady fénye az egyre makacsabb rétegeket átfúrta, a társadalomnak, sőt a politikának egyre több csoportja tette rá a kezét, hogy egyesegyedül magának tarthassa meg, igazolásának, cégérének, címeres griffmadarának ktűzhesse. Előbb a progresszivok, a Spencer- és Haeckel-hívők, akik szentül meg voltak győződve róla, hogy a titkok titkát nagyon leegyszerűsítik, ha az életet biokémiai folyamatnak nevezik el. Aztán a szocialisták, Marx őszentségének dogmatikusai, akik az emberiség tajtékos történelmét a «hoci-nesze» képletére vezették vissza. Aztán a forradalmárok, akik toporzékoló kultúrvágyukban a fejlődés törvényszerű ütemét nem bírván kivárni, az időnek úgy akarnak elébe vágni, hogy a teremtés műhelyének legprimitívebb és legotrombább munkaeszközét szedik elő: az erupciót. Aztán a konzervatívok, akik azt hiszik, hogy egy helybe maraszthatják a hajót, ha jól átölelik az árbocfáját. Aztán a magyar fajiság fanatikusai, akik azzal növesztik jussukat, hogy szűkebbre szorítják a rokonságot. Aztán a kegyes hívők, akik hitüket azért féltik oly ingerülten mások hitetlenségétől, nehogy a magukétól kelljen félteniök. Mindegyik a magáénak vallja és még akadnak, akik csudálkozni is tudnak rajta, hogy jussának bizonyítékául mindegyik talál egy-egy verset az emberi Megnyilatkozás leggazdagabb könyvében, egy-egy vele zengő hangfoszlányt a Megszólalás legszinesebb szimfóniájában. Folyik a dühös vita, hogy kié volt hát Ady és minél nehezebb a döntés, annál több árnyék hull reá ebben a színvak világban, amelyben csak akkor bírják meglátni az igazságot, ha egyszínűre van mázolva.
Pedig hát Ady egyiké se volt, sőt mindegyiké sem. A velszi herceg szokta olykor mint tiszteletbeli bányász arany csákányát belevájni az érbe, aztán máskor mint tiszteletbeli mozdonyvezető megfordítani a csapot, megint máskor mint tiszteletbeli kőmíves az egy-szál téglát lerakni. Mindezek után pedig visszamegy oda, ahonnan vendégszereplésére elindult, messze az emberi mesterségek izzadságos szinhelyeitől, - a királyi palotába. Hát még micsoda messzeségből indult el Ady, ismeretlen birodalom bús királyfia, hogy földi inkognitóit végigrobotolja. Bele-belekóstolt ételünkbe, borainkba, szemét hozzáhunyorgatta a mi fakó színeinkhez, hozzágörnyedt a mi törpe méreteinkhez, talán egy-egy pillanatra el is kapták őt a mi sótlan örömeink, hűvös mámoraink, de minden kurta kortynál ott harsogott körülötte a Grál-lovagok kürtszava, hogy más örömökre, más mámorokra teremtődött. Mert kicsiségében, nyomorúságában, buborékos mulandóságában gyönyörű ez a mi emberi életünk! A gyerek első totyogása, veréb-zsibaj a játszótereken, az első palatábla, vörhenyes lázak, sápadt lábadozások, könnyekbe áztatott szekundák, arany-nyomású jutalomkönyvek, remények, hajótörések, levegőbe vetélt szűz-csókok, levegőbe sóhajtott szűz-keservek, ünnepi kalácsok a nyomoruságban, nagyszerű diadalok, tragikus összeomlások, egymásba forrás szerelemben, gyilkos gyűlölség a kiábrándulásban, aztán az élet színpadának tarka látványos revűje, a céda véletlen, amely a kis káplárt a császári trónba dobja, arannyal, tapssal, palotával, jachttal fizet egy tenorba torzult gégét, egy kis furfangokba csavarodott írói agyvelőt, a lehetőségek eszveszett választéka a menhely priccsétől a kaliforniai kéjlakig, aztán a néma komiszságok és a zsoltározó jóságok, verekedések, pörök, háborúk, porban fetrengő letiprottak, tedeumozó győzők, szentségnek őrzött kiszáradt vércsöppek és gondtalanúl kicsordított friss vérpatakok, jövések, menések, fölbukkanások, alámerülések, születések, halálok, katonai parádék, főúri esküvők, temetések, koronázások, forradalmak, szoborleleplezések, kivégzések, és mindez ezerszínű bohókás játék mélyén a drága-drága zamat, hogy minden elmúlik!
Szegény Ady hogy próbált sorra beállani mindegyikbe más világokhoz méretezett kérubim-lelkével! Kocogott poroszka mongol paripán a honszerző nemzetségekkel egy sorban, volt Dózsa György zászlótartója, csatázott egy rossz karddal Esze Tamás glédájában, furulyázta együgyű kesergő nótáját a zilahi dombokon és mejjre szítta a Világ-óceán légáramlatát a párisi Parnasszus hegyén, döngetett fokossal a vén vármegyeháza kapuján és megállott ama másik kapu előtt is, amely előtt piros lobogóval gyülekezik az emberiség legnagyobb szervezett hadserege, megbirkózott a disznófejű Nagyúrral az aranyáért és prédára dobta testét-lelkét a jövő lázálmáért, véresre marcangolt és marcangoltatta magát vámpíri csóktornákon és borongós apai gonddal elringatta soha meg nem született gyermekét, rákacagott a vájt-szemű, vigyorgó Nihilre és Dávid lantján zsoltározott a Mindenség Urához. De akárhol szállt is meg, vajjon ki mondhatta róla, hogy «az enyém ő»? Hiszen a legtágabb eszme körében is olyan volt ő, mintha a kis öt-holdas parasztbirtokra a Gellérthegyet görgetnék mesgye-kőnek. Mindenki maga elvét, sokszor a maga üzleti jelszavát böngészi ki abból a végtelen gazdagságból, ami Ady költészete. Hivatásos pszichológusok a maguk pszichopatológiai tételét fejelik meg véle, közgazdászok idézetekkel bizonygatják, hogy Ady a kartelbe tömörített termelésnek volt a híve, politikusok vesszőparipájukat vele kantározzák föl. Tehetik! Mint ahogy a csillagos égbolt eltűrte, hogy pöttyei végtelen sokaságába ábrándos pásztorok együgyű bika-, oroszlán-, vízöntő-ábráikat rajzolják bele.
Mindegy! Akármelyik oldalról akaszkodnak is beléje, mindenütt az ő fényét kapják. Mint ahogy a nap is egyformán világít, akármelyik oldalról fordulnak is feléje. Csak azt meg ne próbálja senki sem, hogy a maga összekalapált keretébe zárja, mert ami keret és korlát, azt neki szét kell rugasztania: ez a lángész fizikai törvénye. Ezt mai nyelven úgy hívják, hogy: destrukció. Az is a mi számunkra, aki mind a maga kevés jószágát külön legelteti. Az árvíz, a vulkán, a vihar sok százezer év óta így destruálja a földet; hegyeket elsodor, völgyeket betöm és míg a jámbor a kataklizmában jajveszékelve könyörög irgalomért, a vén Föld atyó mosolyogva hallgatja az elemek zúgását, mint vízimolnár a lapátos kerék kattogását, - minden neki őröl. Ami destrukciót mi Adyban látunk, az a mi gyarló korlátozottságunk mértéke. A méh is, amely a motorba sodródik, micsoda iszonyodással hallgathatja a benzin robbanását, mert szűk horizontjába zárva nem érezheti a robbanások rendszeres ütemét.
Szobrászok, festők, Ady igazi arcának fáradhatatlan kutatói persze hiába küszködnek a lehetetlennel, hogy mozdulatlan anyagba örökítsék azt a démoni, kín-mosolyú vonaglást a szája szögletében. Akár ittunk, akár beszélgettünk, akár vitatkoztunk, akár békésen andalogtunk, ez sohasem pihent el ottan; mint a manometer mutatója, amelyet a kazán duzzadó erői remegtetnek. Hányszor próbáltam gyerekkori barátságom egyszerű melegével borogatni, együgyű jókedvemmel elmulattatni, csakhogy azt az idegen, félelmes, kifürkészhetetlen messziről jött jelt elmulasszam! Hiába! A legmegfeledkezettebb kacagásában is ott volt a vijjogás, legközvetetlenebb mosolyában is ott volt az a fájdalmas rángás, amit én akkor a megszállottság stigmájának hittem. Pedig az a vonaglás nem a megszálló démon volt, hanem ő igazi maga-mivolta: a messziről jött, a messzire való, a nagy Titok tudója, aki hánykódott, gyötrődött, ezer alakba öltözött, csakhogy a mi szegény nyelvünkön beszélve, a mi gyatra érzéseinkkel érezve elmondhassa azt, ami e földön kimondhatatlan, mint a zsidó isten igazi neve. Tudta, hogy nem érthetik itt meg, azért szenvedett, - ez volt az a vonaglás a szája szögletében. Mi emberi agyunkat nógatva próbálunk szavaiba furakodni és meglehet az a vigaszunk, hogy amit mi azokban sötétségnek látunk, az ép egy-egy fényfoszlány a Végtelenség ragyogásából.
...Egyszer a szép öregasszonynak, Ady édesanyjának fekete szemére könny borult. A Mater Dolorosa keservével mondta nekem:
- Úgy elnézem magát, a feleségét, a gyerekeit, az egészségét, a jókedvét és Isten bocsássa meg a bűnömet, de elfog az irígység. Hogy miért nem lehet az én Bandim olyan, mint maga!
Sóhajtva feleltem:
- Édes néni, a maga fiának nem lehet felesége, gyereke, egészsége, jókedve, háza, földje, jószága, hazája, népe, boldogsága. A maga fia lángész!