Achille
| Achille szerző: Ambrus Zoltán |
Aznap nagyon unatkoztam Rivában. Lekéstem a déli hajóról, amellyel Desenzanóba akartam menni; másnap reggelig a tóparton kellett maradnom. Már a tizedik napja voltam ott, s Rivában tíz nap egy örökkévalóság. Azon tűnődve, hogy mivel üssem agyon a délutánt, még két órakor is az ebédlőben ültem.
A pincéreken kívül már csak ketten voltunk az alacsony, szomorú helyiségben: én és Achille. Ez az Achille egy hat-hét esztendős, vézna fiúcska volt, aki nem sok vizet zavart a table d'hôte-nál, akinek a nevét azonban a table d'hôte minden vendégének meg kellett tanulnia. Achille ugyanis, ebéd és vacsora idején, minduntalan elszökdösött az asztaltól, s ilyenkor szép, szőke mamája, abbahagyva sokszoros flörtölését, felcsattanó hangon utasította rendre:
─ Achille, mit keressz ott?! . . . Achille, gyere vissza azonnal! . . . Achille, viselkedjél tisztességesen!
Ez a szép, szőke, nemzetközi asszony volt a table d'hôte lelke. Mindnyájunkat ő tartott szóval, s az alacsony, boltozatos terem néha fél tizenegyig is visszhangzóit a kacagásától, melyet igen dallamosnak tarthatott. Nem volt minden elmésség nélkül, bár a műveltségét alighanem a Reise-Bibliothékák-ból merítette. Igen szerette csillogtatni a szellemét és irodalmi tájékozottságát; hamis gyémántokat viselt, s látni lehetett rajta, hogy boldog, ha igen előkelőnek nézik.
Teli szépségén, melynek részleteit gondos, bár nagyon is feltűnő öltözködése tökéletesen érvényre juttatta, minden férfinak megakadt a szeme. Nevető szemének csillogása, úgy hiszem, nem egy pofont szerzett a Rivában nászutazó fiatal férjeknek. A table d'hôte göthös bonvivánjai szabadon, nyíltan lelkesedtek érte; s mindig nagy udvar környékezte.
Négy-öt nyelven beszélt folyékonyan; a kiejtése és a neve után ítélve, a francia Svájc lehetett a hazája. De igazi hazája, otthona, egész világa: a table d'hôte volt.
Mit keres ez az asszony Rivában? ─ kérdeztem magamtól, látva, hogy a vendégek jönnek-mennek, megszállnak, s egy-két nap múlva elutaznak ki haza, ki Olaszországba, csak ő marad, mintha otthon volna a Bavierá-ban? Mit keres éppen Rivában, mely, hiába kéklik előtte a Garda, voltaképpen bujósdi játékra való hely, mert félreesik az Olaszországba vivő nagy útvonalak mindegyikétől?
A szomszédom igen csúnya gyanúsítással felelt erre a kérdésemre. Szerinte Desmarets-né asszony nem azért tartózkodik itt, mintha üdülni akarna, hanem mert pártfogót, jó barátot keres. Barátságot egy egész életre, esetleg felmondásra, sőt talán rövid időre. A vendéglőélet igen alkalmas erre a célra; az ember válogathat az ismeretségekben.
─ S éppen ebben a kis fészekben lesné az ismeretségeket? ─ kérdeztem.
─ Miért ne? Pompás hely ez annak, aki nem keresi éppen a piacot. Az ember azt képzelné, hogy ez a szép szőke teremtés csak átutazóban van itt; hogy Olaszországba készül, s útba ejtette a Gardát; hogy a visszavonultságot keresi, s nincs egyéb szándéka, mint utazni vagy üdülni. Ez a természetes föltevés igen megkönnyíti a dolgát. Különben látni való, hogy igen diszkrétül intézi az ügyeit, s nem elégszik meg akárminő ismeretséggel. De válogathat tetszése szerint; télen és tavasszal sok itt az idegen és mindenféle fajta.
Mialatt a szomszédom ezeket suttogta, Desmarets-né Tolsztojról, és a Kreutzer-szonátáról beszélgetett egy gerincbajos festővel. Ügy találta, hogy Tolsztoj igen nagy író, de nem elég türelmes az emberek s különösen az asszonyok gyöngéivel szemben. Látszik rajta, hogy kevesebbet élt, mint amennyit gondolkozott.
Véletlenül rám tekintett, s nem tudom, miért, ebben a pillanatban azt az impressziót keltette bennem, hogy amit a szomszédom suttogott, nem puszta rágalom. Egy kicsit megsajnáltam. Micsoda élete lehet szegénynek! Trónolni a table d'hôte-nál, s várni az ismeretlent, aki majdan a hotelszámlát ki fogja fizetni! Tolsztojt fejtegetni, s eközben, ahányszor azajtó nyílik, azzal a gondolattal tekinteni minden újonnan belépő idegen alakra:
─ Talán ez az!
* * *
Mialatt végiglapoztam az összes bécsi újságokat, s közben elvégeztem magamban, hogy nem megyek át Arcóba, hanem Rivában várom meg az estét, Achille a vendéglős kis fekete kutyáját nyomorgatta.
Egyszerre elunta ezt a játékot, és odajött hozzám.
─ Honnan való ön, uram? ─ kérdezte minden bevezetés
nélkül.
Elmosolyodtam. Achille nagy fesztelenséggel járt-kelt az ebédlőben és az olvasószobában, mindenkivel parolázott, mint azok a gyerekek, akik mindig sok embert látnak maguk körül, s nagy hangon beszélt, mint a mamája. Néha, ha a szép szőke asszony nem látta, a hotel tónusához éppen nem illő pajkosságokat engedett meg magának, amiért a pincérek sokszor letorkolták, s különösen egy szőke, kövér sörhordó fiú gyakran megleckéztette, halk, szinte fenyegető hangon:
─ Megint „ausgelassen” vagy?! Egyszer majd megjárod!
Főképpen a pincérek nevelték szegényt.
Hogy Achille nem csupa tartózkodás, már ismeretes dolog volt előttem; de mégis meglepett a konfidenciája.
─ Hogy honnan való vagyok?... Magyarországból─ feleltem.
Achille rám meresztette nagy fekete szemét.
─ Európában van az? ─ kérdezte.
─ Igen.
─ Csudálom ─ szólt Achille.
─ Miért?
─ Mert még nem voltunk ott.
─ Maguk már sokfelé jártak, ugye?
─ Igen, megfordultunk már egy kissé mindenütt.
Achille a kontinens összes nagy vendéglőit ismerte, de mintha sohase mozdult volna ki a vendéglők olvasószobáiból, a nevezetes épületeket sehol se látta. Ezer név volt a fejében, de semmire se emlékezett, csak szobákra.
─ Hol van a mama? ─ kérdeztem tőle.
─ Gardonéba mentek ki a déli hajóval ─ felelte Achille. ─ Ő, Biffi úr meg Biffi úrnak a mamája; Kaiser úr is velük ment.
Mire a vasúti sínekhez értünk, már igen lassan haladtunk. Achille-t elfárasztotta a szokatlanul nagy séta; álmosnak látszott.
Egyszerre a sorompó közelében észrevett valamit a földön. Oda szaladt, hogy megfogja; a valami azonban hirtelen felszállt a földről, s elröpült. Egy beteg madár volt, alighanem veréb.
Achille bámulva nézett utána.
─ Az állat elrepült! ─ dadogott meglepetésében. ─ Elrepült, mint egy galamb!
─ Veréb volt ─ szóltam, de nem értette, mit mondok. ─ Maga még sohase látott verebet, Achille?
─ De igen, egyszer már láttam egy ilyet. A vasútról. Azt hiszem, Rómába mentünk akkor. Rómába vagy Amszterdamba, már nem emlékszem tisztán.