Abelard Heloishoz
szerző: Dayka Gábor
Komor tolmáttsai[*] a klastromi szentségnek!
Bús ellenségei a vídám kedvességnek!
Mi haszna győztetek gyarló értelemben,
Ha égek, ha erőt nem vésztek tüzemen?
A Vallás nem de nem fő boldogságra mútat?
Ah! Heloisom nyit tsak nékem a'ra útat.
Hagyd lássák szemeim siralmas rendeit...
Hűsége zálogát, szerelme titkait...
Egek! nyugalmomat minden vonása dúlja,
S ez új ostrom neme a hajdanit fel-múlja...
De új veszélyt hoznod fejemre mért kellett?
Köztem s az Ég között haboznod hogy lehet?
Hát idegen tüzhet nevelsz? s az Ég dühében,
Thrónust emelt az Ég hívemnek kebelében?
--------------
Ti az ál-kegyesség komoly mesterei!
A vidám kedvesség bús ellenségei!
Félre! bámúlásra vonjátok lelkemet:
De jaj! nem tudjátok meg-adni tsendemet.
Tí bús Igazságok! boldogságra mútat
A Vallás, és a'ra Helois nyit útat.
Hagyd lássák szemeim gyászos vonásait,
Hívsége zálogát, szerelme titkait...
Egek! minden sora zavarja nyugtomat,
Lelkemet meg-rázza, s lobbantja lángomat...
De! mért kellett új jajt bús fejemre hoznod?
Az Ég s Abelárd köztt hogy lehet haboznod?
Hát idegen lángra gyúladtál? s mérgében
Az Ég emelt thrónust Helois szívében?
Méltatlan bánatod zavarja tsendedet?
S indúlatod hevét haladja szégyened?
Mit? szégyen vonna gyászt lelkednek nyúgalmára?
O el-enyészik ő a szerelem szavára!
Te, ki a bűnnek tsak nevét is retteged,
Te állítsd véteknek szabad szerelmedet?
Az Ég törvénnyeit nem ember-vérrel írja,
Nem tiltja, szívedet hogy véle más ne bírja.
E szép ösztönt beléd nem de nem ő oltá?
S ártatlan tüzedet véteknek tartaná?
Kérdezd önn-szívedet: s a bús kétség el-tűnik;
Ha bűn a szerelem, már a Virtus meg-szűnik.
El-bomlik a világ roppant épűlete
Mihelyt a szeretet nem lészen ingere.
Azon mulatozás, azon szent ölelések,
Azonn öröm-könnyek, s azon nagy érezések:
A véges állatnak eggy fő tisztét teszik,
S ama végetlen Jót édessen érdeklik.
--------------
Bánatos szemérmed dúlja nyugalmodat?
S a szégyen-érzése haladja lángodat?
Mit? a szégyen vonna lelked nyúgalmára
Gyász-ködöt? el-tűnik az Amor szavára.
Istened, törvényjét bátor vérrel írja,
Nem tíltja, hogy szíved véle más ne bírja.
Ő a gyönyörűség, ő az öröm Attya
Ki hidje, hogy Amort véteknek tarthatja?
Tsak szívedet kérdezd, s kétséged el-tűnik;
Ha bűn a szerelem, a Virtus meg-szűnik
Fussd-bé szemeiddel a nagy Természetet:
Eggy inger nógatja jóra ─ a szeretet.
Azon gyönyörűség, azon nagy érzések,
Azon örömkönnyek, azon ölelések:
A véges teremtés leg-főbb áldozatja,
S a végtelen szívet kellemesen hatja.
Ne hidd az ellen-részt! vetkezzd-le babonádot!
Elég, ha én benned, te bennem őt imádod.
Úgy van; o lelkemnek boldogtalan fele!
Még égek, még lobog dühös lángom heve.
Azon gyanított bűn, melly tsüggedt kebled marja,
Táplálja tüzemet, s nyugalmomat zavarja
Bár félig a halál le-tépte kellemim:
Szerelmet lángolnak bé-süllyedt szemeim;
Bár bóldogságomat végzésem fel-forgatta:
Dühös szeretetem tüzét el-nem olthatta.
Nem zár-ki szívemből a szentek szente is;
Ez ellened mind tsak erőtelen pais.
Heába száll alá szerelmesed szavára
A Mindenttehető az Égből az oltárra:
El-ázott szemeim Heloist képzelik,
Fel-szentelt kezeim Heloist emelik!
Töményem néked gyúl, tiéid sóhajtásim,
Téged kiáltana el-fojtott jajgatásim.
--------------
Helios! vetkezd-le babonás hitedet!
Én benned, Te bennem imádd Istenedet.
Úgy vagyon; o lelkem boldogtalan fele!
Égek, s kínjaim köztt véled szívem tele.
Azon színlett vétek, melly kebledet marja,
Neveli lángomat, és tsendemet zavarja
Le-tépte a halál félig kellememet:
S Amor lángoltatja még most is szememet
Boldogságom a bús végzés fel-forgatta,
S dühös szerelmemnek tüzét nem olthatta.
Te lebegsz előttem, s a szentek szentében
Helois parantsol Abelárd szívében.
A Mindenttehető kedvesed szavára
Híjába száll alá Mennyből az oltárra:
Heloist képzelik el-ázott szemeim.
Heloist emelik fel-szentelt kezeim.
Néked gyúl töményem, tiéd sóhajtásom ─
Te hozzád intézem néma jajgatásom;
S majd a némúlt község ha szent tűznek buzdúl:
Hozzád sír Abelárd, s előtted le-borúl ─
O értz bilintsei boldogtalan tüzemnek!
Némúl az Ég hallván szavát a szerelemnek.
Te, ki rám egyedűl mérted végzésimet,
Tekíntsd kínjaimat, s botsásd-meg vétkemet!
Tám áldja nevedet Plutó setét országa?
Dühöm természeti határin által-hága;
Az indúlat hartzol bontatlanúl velem;
Ah! nem élet ─ lassu halál bús lételem...
Óh szánj-meg! és intézd rám haragodnak ívét!...
Vagy Istenként bosszúld saját kezednek mívét:
Te szólltál, és ezer roppant világokat
Hozott-ki semmiből mindenható szavad:
Hajtsd hozzám füledet! nem vágyok új tsudára,
Add-meg kérésemet! nézz szívem fájdalmára!
Térítsd-meg nyugtomat, tépd-el kötelimet!
S tenéked szentelem magános éltemet...
--------------
S mikor némúl a nép szent tűznek buzdúlva,
Hozzád sírok, téged áldlak le-borúlva...
Bonthatatlan lántzok! hatalmas szerelem!
Az Ég hallgat, szóllván az Indúlat velem.
Te, ki reám mérted gyászos végzésemet,
Tekéntsd kínjaimat, s botsásd-meg vétkemet!
Tám áldja nevedet a hóltak országa?
Dühöm a Természet határain túl hága:
Bontatlanúl hartzol az indúlat velem;
Ah! nem élet ─ lassú halál bús lételem.
O szánj-meg, és intézd rám haragod ívét!...
Vagy Istenként bosszúld kezed gyarló mívét;
Te szólltál, s a világ roppant épűlete
A bús semmiségnek örök véget vete.
Add-meg, amit kérek! nézzd szívem fájdalmát!
Nem múlja kérésem az Egek hatalmát:
Add-vissza mentségem, tépd-el bilintsemet:
S Te néked szentelem magános éltemet...
Mit szóllok? ah inkább szerelmem új hevébe
Ájúlva omlok majd a síró szép ölébe...
A vérengző halál jobb, tépjen semmivé,
Hogy sem mint szívemet tehessd hitetlenné...
Így telnek napjai siralmas életemnek!
A sors karjaiból ki-fejtvén kegyesemnek.
Rejtekben húrtzolom magános éltemet,
S tsak szívemben fojtom titkos keservimet.
Miként ha tűz lobbant a földnek bús gyomrában
Rekedt dörgésekkel ropog setét honnjában,
Még végre, el-fojtván tulajdon lángjai,
Annyának méhében koporsóját leli.
Óh szép! akár hová térek tekéntetemmel
Új jajt, új bánatot fedek-fel bús szememmel.
Enyhét a'ban lelem bal-végezésimnek,
Hogy kormányját fogom gyászos lak-hellyünknek.
---------------
Helois! ah inkább új lángom hevébe
Ájulva borúlok lábaid elébe...
A kegyetlen halál jobb, semmivé tegyen,
Hogy sem mint újra szűlt szívem másé legyen...
Helois! így folynak névtelen kínjaim
Között nálad nélkűl szomorú napjaim.
Egyedűl, el-rejtve húzom bús éltemet,
S tsak szívemben fojtom titkos keservemet.
Mint mikor tűz lobban a föld mélly gyomrában,
Meg-rekedt dörgéssel ropog bús honnjában,
Még végre tulajdon lángjának prédáúl
Lágy, meleg párával fel-gőzölög, s el-múl.
Akár merre térnek bánatos szemeim,
Úgy láttzik, újúlnak halálos sebeim.
Siralmas végzésem enyhét a'ban lelem,
Hogy gyászos lak-helyünk kormányját viselem.
Ártatlan sergemet fogom kemény igába,
S édes vétkeimért jármot vetek nyakába.
Méltatlan társaim rab-lántz alatt nyögnek:
Enyém Amor, s a bűn, s ők vélem szenvednek.
Halvány ajakikon a bánat mélly vonása
Meg-búsúlt szívemben új örömek forrása.
Tekéntve társaim boldogtalan sergét
S ah! tsak így oszlatom búm gyászos fellegét.
De ah! hová hová ragad békétlenségem?
Ki hidje, hogy eddig terjed kegyetlenségem?
Tanúm a szerelem! ha tehetős volnék:
Fel-törném hitemet, s ajakidon függnék.
S hol vétkem? s szívemenn e rab-lántzok mit vésznek?
Ah! eggy szájamra forrt tsókoddal fel-nem tésznek?
Hogy karjaid közzűl a végzés ki-fejtett,
A klastrom nyújthatott tsak menedék-helyet.
---------------
Foglyaim kegyetlen járom alá vetem,
S édes vétkeimet ő bennek bűntetem:
A klastromi Virtus rab-szíjjára fűzöm,
S bűnömért bosszúmat társaimon űzöm.
Hervadt artzajikon a bú mélly vonása
Meg-búsúlt szívemben új öröm forrása.
Tekintvén illy társak nyomorúlt seregét,
S ah! tsak így oszlatom búm gyászos fellegét.
Helois! mire vitt siralmas kétségem!
Ki hidte, hogy eddig terjed dühösségem?
Tanúm a szerelem! ha tehetős volnék,
Rab-lántzot, meg-válva tőled, nem hurtzolnék.
S hol vétkem? s e békók szívemen mit vésznek?
Ah! eggy szájamra forrt tsókkal fel-nem-tésznek.
De, hogy bírtokodból a Sors ki-forgatott,
Menedék-helyt az Ég egyedűl adhatott.
Karjaimon könnyed, vesztemnek vádja húllna,
És a kegyetlen Sors jobb végre nem fordúlna.
Talám, úgy képzelém, távúl a Kedvestől
Könnyen meg-feledél bús veszteségemről;
Nem terjedt annyira a Tehetős hatalma:
El-rablá szívemet, s meg-nem-jött nyúgodalma.
Mosolygó kellemi a szép Természetnek
Tsak számát nevelik sok szenvedésimnek.
A leg-szebb tárgyak is tsak kedvem komorítják;
S vonzó ketseiket gyász-felleggel borítják.
A nap, kit meg-előz forrása könnyemnek,
Nem éri, el-nyugván, végét keservimnek.
A pázintos mező, a friss liget homályja,
A völgyek gyöngyei, a hűs folyam kristályja,
A ki-derűlt napnak vídám tekéntete:
Új öldöklő gondok, s új könnyek kút-feje.
--------------
Karjaimon könnyed, károm vádja, húllna,
De gyilkos végzésem jobbra nem fordúlna:
Karjaidból önnként lépvén e fogságba
Talám, úgy reménylém, lépek bátorságba.
Annyira nem terjedtt az Egek hatalma;
Szívem el-rabolták, de hol nyúgodalma?
Az újúlt Természet vonzó kiessége
Előttem eggy puszta borzasztó térsége.
A leg-szebb tárgyakon tsak kedvem komorúl,
S a szépség körűltem gyász-fellegbe borúl,
A nap, kit meg-előz könyjeim hullása,
Nem száll-le, hogy szemem el-ázva ne lássa.
A mosolygó térség, a liget homályja,
Az illatos pázint, a folyam kristályja:
A ki-derűlt Egek vídám ragyogása:
Új kínok kút-feje, új könnyek forrása.
Gyakran mohos barlang kietlen üregében
Síránkozom titkonn a gyásznak éjjelében.
Útálva hurtzolom gyilkos rab-lántzaim;
Irtóznak a naptól el-ázott szemeim.
El-rejtve, s egyedűl téged nyög árva szívem,
S jaj-szómra, úgy tettszik, jajjal felelget hívem.
A szomorú Eccho, fájlalva vesztemet,
Sírván emlegeti hosszú keservimet;
S a kő-szírt óldalán hangjával játtzodozva
Heloist, Heloist jajgatja riadozva.
A nap le-nyúgodott, az éj már lepett:
Amor vígyáz, lelkem Heloisért eped.
És ollykor függeni képzellek ajakimról,
S vígann emlékezem ki-állott jajjaimról,
Az el-múlt éjjel is, hogy Álom meg-hozott,
El-bádjadt kedvesed karjaidon nyugodt.
--------------
Gyakran ijedelmes barlangok ürege
Rejtekem; ott titkol az éj bús fellege.
Útálattal nézem e kínos fogságot,
Kerűlik szemeim a szép nap-világot.
Heloist kiáltok, s búslakodó szívem
Jajjára, úgy láttszik, jajjal felel hívem.
A bánatos Eccho fájlalva könnyeim
Sírva mondja-vissza hosszú keserveim;
S fülem bús hangjával szűnetlen szaggatva,
Heloist, Heloist riadoz jajgatva...
A nap le-nyúgodott, az éj már meg-lepett:
Amor vígyáz, lelkem Heloisért eped.
S ollykor bírtokomban képzelem kintsemet,
S vígadok, s felejtem kínos végzésemet.
Az éjjel is, Álom el-hintve mákjait
Karjaimba ölté őlelő karjait.
Itt el-ragadtatván le-omlok kebeledbe,
S Te életet lehellsz újúló kedvesedbe...
Édes tsalatkozás!... kedv-le-verő nap-fény!
El-tűnnek álmaim: s el-fojt a bú-örvény;
Átkot kiált nyelvem varázló kellemednek,
Ez törlé könnyeit, s ez ontja kedvesednek.
De mit emlegetem gyilkos végzésemet?
Mit vérzem hasztalan új sebbel szívedet?
Menj-vissza életünknek leg-szebb pillantatjára:
Midőn meg-hódoltál a szerelem szavára.
A vídám Est-hajnal tsillámló fény hintett,
Lágy szellő múlatá a tsendes ligetet.
Kezembe fűztelek gyengéded öleléssel,
Követted a Vezért, bádjadt nyögdétseléssel.
Lángoltak szemeim s az édes könny-tseppek
Igéző ajkidról keblembe görgöttek.
--------------
Rá borúlék-édes ájulásba esett
Lelkem tsókra hevűlt ajakin repesett...
Ó édes tsalódás! ó nap gyilkos fényje!
El-űzöd az álmot, s el-fojt búm örvényje;
Átkozom hódító szépséged ketseit;
Ők törlék ─ s ők ontják Abelárd könnyeit...
De mit festem én itt fekete színekkel
Búmat? mit szaggatom szíved új sebekkel?
Említsd inkább azon bóldog pillantatot,...
Hol Amor szerelmem tzéljára juttatott.
A derűlt Est-hajnal tsillámló fényjében
Nyugati szél játtzott ligetünk tsendében.
Reszketve intézték lassú lépésedet
Kezeim, sóhajtás emelte mellyedet.
Szerelmet lángoltak kedvesed szemei,
Kebledbe görgöttek örömed könnyei.
Ölembe zártalak, s eggy névtelen szemérem,
Artzádra le-festé, hogy boldog tzélom érem.
Ó édes érezés! ó boldog éjszaka!
Meg-ejtett szívedben Abelárd győz vala.
Héjába vádola ártatlan rebegésed,
Amor meg-siketűlt, s nem hallá esdeklésed.
Majd kőltsön ízlelvén szerelmünk javait,
Értted meg-tapodám az Ég törvényjeit...
Kedves! ha szívedet szívemre zárolhatnád,
Múlt bóldogságomat talám még fel-hozhatnád.
Ajakidon függvén újúlna életem,
Ollykor tsudát is tész az égő szerelem.
S karjaimon nyugván tűndéres képzelésid.
El-oszlatnák ollykor fájdalmas érezésid.
Úgy de az Ég hellyben nem hagyja tettemet!...
El-tépem lántzait, s fel-bontom hitemet.
--------------
Öledbe rándúlék, s eggy titkos szemérem
Ajakidra festé, hogy tzélom el-érem.
Héjába vádola lassú rebegésed,
Amor nem hallgatá epedő nyögésed.
Mi boldog érzések! ah jut még eszedbe?
Abelárd győz vala meg-ejtett szívedbe.
Majd el-ragadtatván ölelő karjaid
Között meg-tapodám az Ég hagyásait.
Kedves! ha szívedet szívemre zárolnád,
Kínos veszteségem talám ki-pótolnád.
Eggy mosolygásodra éltem meg-újúlna:
Amor mindenható, s Természetet múlna.
Leg-alább karjaim köztt tündérképzésid
Édes tsalódással kevernék érzésid.
Úgy de az Ég helyben nem hagyja tettemet!...
Le-rázom a jármot, s fel-bontom hitemet.
Tőled függ egyedűl bal, vagy jobb végezésem,
Szeress: és Virtusnak nézem meg-tévedésem.
Heloisom kiált, Heloist követem,
Indúlok ─ s karjain fel-jő el-húnyt tsendem.
S ki nyöghessen tovább a Végezés törében?
A kéntelen Virtus siralmas lak-helyében.
E gyilkos lántzokról tovább ki-függene?
Nintsen rab-szíj alatt a Virtusnak helye.
Sem Ég, sem főld erőt szerelememen nem vészen,
Káromkodó!... e bűn előttem virtus lészen.
Meg-látlak lak-helye a búsúlt Szépeknek,
Saját kezem míve, kormányja hívemnek!
Hol a fogoly Virtus kedvét a'ban találja,
Hogy a vétek zoldját ártatlanúl ki-álja.
Indúlok, hogy eggyütt válaljam terhedet,
Eggyütt igazgassam gyarló szűzeidet.
--------------
Egyedül Te fogod fel-hozni nyugtomat,
Ha szeretsz, szabadnak ítélem lángomat.
Heloisom kiált, indúlok szavára,
Hagyd dőljek újjolag ölelő karjára!...
Meddig kell még nyögnöm a Végzés törében?
A kéntelen Virtus gyilkos lak-helyében;
S e kínos fogságot tovább ki viselje?
Rab-szíj alatt nintsen a Virtusnak hellye.
Sem Ég, sem főld erőt lángomon nem vészen.
Vétkes Amor!... vétked előttem szent lészen.
Meg-látlak bús lak-hely! kezem alkotmányja.
Érettem epedő kedvesem kormányja!
Hol a fogoly Virtus kedvét a'ban leli,
Hogy a vétek súlyos békóit viseli.
Indúlok, hogy eggyütt válaljam terhedet,
Eggyütt igazgassam ártatlan sergedet.
S a színlett Virtusnak vezéreljem nyomába
S ártatlanúl fogjam nem érdemlett igába.
S itt, hol a bú mindent mélly gyászba temete,
Leg-ottan fel-derűl boldogságunk ege.
Tündér képek! meddig fogtok még játtzodtatni?
Vágyakodásimat ki-fogja meg-nyugtatni?
Én járúlnék oda, hol vonzó kellemid
Új jajjal halmoznák lelkem keserveit?
A síró Szép velem bontatlanúl hartzolna,
És a győzedelem részemre nem hajólna.
Siralmas éltemet búslongva tőlteném,
S karjaidonn enyhét lángomnak nem lelném.
Ki szán-meg? ki véend részt szívem fájdalmában?
Kinek bús léte is elég tehér magában?
Irtózva távoznál te is a kedvestől
S a sírba rejteznél borzasztó lelkemtől.
--------------
S vezessem a komor kegyesség útjára,
S fűzzem az ál-virtus kedvelt rab-szíjjára.
S itt, hol a fekete bú vastag fellege
Hembereg, fel-derűl boldogságunk ege.
Tűndér képek! meddig fogtok még kínozni?
Ki fogja vágyásim mívelésbe hozni?
Én járúljak oda, hol vonzó ketseid
Új jajjal halmoznák lelkem keserveit?
A búslongó Szépség szűnet nélkűl vína,
S vesztem siettető viadalra hína.
Boldogtalan éltem siralommal telne,
Égnék értted, s lángom enyhűlést nem lelne.
Ki szánná sorsomat? ki gyászolna velem,
Kinek élte teréh, s önnléte gyötrelem?...
Te magad írtózva távoznál-el tőlem,
S az el-nyelő sírba rejteznél előlem.
Nem szoktak gyűjteni méhetskék száraz ágon,
Sem hólt líliomon, sem le-vertt mák-virágon.
A réműlt pásztorné kerüli a szirtot,
Hol a búsúlt mennykő előtte le-tsapott.
Oda van mindenem!... tündér reményim félre!
A sír öblében vár sok szenvedésim bére.
Felejtsd-el Amornak szerentsétlen rabját,
S már nem szerelmesed, szerelmesed hamvát.
El-múltak jussaim szívednek bírtokára.
Ha nints a szerető, ki hint tsókot hamvára?
Fogadd-el Abelárd utólsó szavait:
Én mégyek ─ Te imádd az Ég végzéseit.
Nyújtsd-bé áldozatúl sámolyján Istenednek
El-hervadt ékeit varázló kellemednek.
--------------
Nem gyűjt a méhetske hólt líliom-ágon,
Sem a hervadt rózán, sem a le-vertt mákon.
A réműlt juhászné dellyest nem nyugszik ott,
Hol eggyszer a bosszú mennyköve le-tsapott.
Oda minden!... álnok reménység álj félre!
Indúlok ─ a sírban vár kínjaim bére
Felejtsd-el örökre Amor nyomorékát,
S már nem Abelárdot, Abelárd árnyékát,
Fagylalt szívem hozzád el-veszté jussait;
Ha nints a szerelmes, öleljük hamvait?
Fogadd-el Abelárd utólsó szavait:
Megyek... az Isten szóll... imádd hagyásait.
Ott sirasd sámolyján hervadni ketseid,
Ott áldozd az Égnek ártatlan könnyeid.
Elég, ha majd, midőn vég-órád közelít,
Eggy bádjadt sóhajtás enyémnek bizonyít.
--------------
Nékem elég, ha majd el-jövén bús véged,
Eggy bádjadt sóhajtás enyímnek vall téged.
[*]„Könyveit érti, mellyeknek épen olvasásában foglalatoskodik vala, hogy Helois levelét vette.” ─ Dayka jegyzete)